Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-01-20 / 3. szám

liALATUM VI UBK 1901. január 20. nyebbek leszünk, azt senki sem tagadhatja S erkölcsileg hogy állunk ? ezt korunk bünlajstroma elég szomorúan illusztrálja. Hogy azonban mi okozza ezt a veszedelmes hanyatlást, ennek okát, ha mélyebben kutatunk, abban találjuk, hogy korunk nagy többsége feladta egyéni függetlenségét, még pedig hatalmasabbnak és okosabbnak képzelt embertársai, vagy saját önző hajlamai irányában is, s így függetlenül jobb emberi meggyőződését nem érvényesiti, hanem azokat saját gyönge^égeinek is alárendelve, mások által vezetteti félre s az anyagiak rabjává lesz, igy vergődött felszínre a mai kort jellemző önző kapzsiság. Mert hányszor halljuk: országos, községi, felekezeti közügyeknél, társadalmi, sőt irodalmi térről is hangoztatni azon véleményt — de persze csak magán körben — hogy biz ez. vagy amaz nem jól van, szomorú vége lesz igy stb. ; de midőn az illetőt figyelmeztettük, hog}'hisz ő is az általa kárhoztatott ügyet támogatta, vagy legalább is hallgatag beleegyezett — a felelet rendesen az : hogy a bajon ugy sem lehetne segíteni, ha ő ellenőrzi is ! de a mellék célt, a miért meggyőződése ellen tett, eltitkolja és tagadja. Hol itt a meggyőződés férfias érvényesítése ? hol a független egyéniség súlya ? Ily jellemek, ily kinövések mellett természetes, hogy az önző anyagi erő emelkedik felül s a nemesebb emberi jellemvonások háttérbe szorítva, már arra jutottunk, hogy azokat a nagy többség mintegy rajongásnak tekinti s önző anyagi kinövései által félrevezettetve, maga rohan az örvénybe, hol az önálló gondolkozás sir ja van. Nem akarjuk mi azt állitani, hogy független önmeggyőződése s ebből kifolyólag kitűzött célja, mint ilyen már mindenki előtt jó és hasznos ; lehet az téves is, de mint ilyen, mielőtt érvénvre jutna, vagy magának tért foglalna, az rendesen a nyilvános életben összeomlik, elenyészik s elveszhet vele hirdetője is; de kinövi magát a hasznos, a jó, a magasztos s igy az előbbinek felvetése vagy megsemmisülése kárt a társadalomra épen nem, sőt inkább az ellentétes függet nyilt eszmék súrlódása utján csakis hasznot hozhatott ; ellenben, hol az eszmék teremtői s az egyéni meggyőződések félre vezethetők, ott a társadalmi szellem meg van mételyezve. Tökéletes ember saját meggyőződése nélkül senki sem lehet, de tökéletes meggyőződés függetlenség nélkül még ugy sem képzelhető ; azért helyzetünkben, ha javulást akarunk, ha jövőre is felemelt fővel akarjuk mondani, hogy magyarok vagyunk s mint életre való nemzet s emberek számbavétetni akarunk társadalmi vezetőül kell elfogadnunk Petőfinek magasztos szavait : »Ha férfi vagy, légy férfi* stb. s függetlenségünket, önállóságunkat feladni nem szabad soha ! do soha ! — Az irgalmas szivekhez. Keszthely, 1901. január 15. Minden évszaknak meg vau a maga költészete és prózája, fény- és árnyoldala, előuye és hátránya. Meg van tehát, a télnek is. Ki ne olvasott volna már költeményt a jégvirágos ablakokról, a 'éli szél süvöltő zenéjéről, a hópelyhek hullásáról, a meleg szoba kellemetességéről ? Ki ne hallott, vagy hallatott volna panaszt és kifakadást a cudar hideg, a goromba szél, a járást gátló hófuvátok alkalmatlansága miatt ? Sokan alig várják a téli évszak kezdetét, mert az reájuk nézve a mulatságok, s szórakozások elérkeztét jelenti. Fűtött szobiíban, az élet kínzó gondjaitól menten, számítgatják a napokat, melyeknek majdnem mindegyike a társasélet örömeiben részelteti őket, de sokan, talán sokkal többen aggódva, előre dideregve lesik a komor december közeledtét, mert a fa fogytán van, a kamara üres, a ruháaat az őszi gorombább szél ellen is alig ad némi védelmet. Es a szegénység, a nyomorúság e választottjai vájjon mivel vigasztalják magukat ? A téli keresettel ? A kevésnél is kevesebb az. Pedig a tél többet kiván, mint az esztendőnek egyéb részei. Több fa, világitószer, melegebb ruházat, erösebb táplálék szükséges. A csak a gonosz szellemmel kötöttek volua szövetséget, szilárdan állanak ugy, hogy senki sem tudja őket legyőzni. Legveszedelmesebb fegyvertik a száj, használják bár beszédre vagy hallgatásra. Ha beszélnek, ó neked férfi! elég eszed és türelmed van, akkor néha elhallgattathatod őket; de ha hallgatnak (a mi családi hadiszolgálatban duzzogásnak neveztetik) akkor minden fáradságod hiába való, hogy őket rábird a beszédre, vissza kell vonulnod s minden feltétel alatt békét kötnöd. Ha drága Yil mácskámmal összeszólalkozunk, tudom, hogy egy negyed óra múlva megbékülök. De ddzzogó angyalomnak eszében sincs, hogy csak valamikor is megbékülhetne, így komikus félreértés méginkább hozzájárul ahhoz, hogy haragja fokozódjék. Drága kis feleségemet ugyanis Vilmácskának szoktam szólítani, de valahányszor veszekszik, Yilmikének hívom. Ez a szó még bőszültebbé teszi, mert azt gondolja, hogy ezen kedveskedő kiosinyitést osak gúnyból használom. Már gyakran ajánlottam kedves feleségemnek, hogy duzzogására havonkint abonálni fogok, a mennyiben harminc nappal előbb mindig és mindenre igazat adok neki, de ő nem is akar hallani ilyen szerződésről. Igy tehát a duzzogásnak sok borns napját kell házi naptáromba beveietnem, a az év befejeztével a meteorologiai mérleg nem mindig az én javamra esik. De a mi az ón naptáramnak még sajátságosabb éa szomorúbb külsőt kölcsönöz, az az a körülmény, hogy mindig pontosan meg tudom jelölni a napot s az órát. melyben Vilmácskám duzzogni kezdett, de azt, a napot és órát, melyben megszűnt, duzzogni, soha sem tudtam felírni. Oly i csendesen és lassan rnulik el duzzogása, hogy nem lehet meghatározni, mikor hangzott el elégedetlenségének utolsó sóhaja, s én egészen hirtelen pottyanok bele megszokott boldogságomba a nélkül, hogy tudnám, mint kerültem bele. Ha Vilmácskám azon paradicsomból kiűz, melyet ő teremtett megszámozza, akkor az mindig csak az én hibám. Feleségem ós én csak egy kamarát illetőleg egy házat alkotunk, igy tehát mindig annak kell bekövetkaznie, a mi ilyenkor történni szokott: a demokrata elv győz az aristokrata elv fölött. Az asszonyi szív egy athéni piac — ragyogó ég alatt mosolygó virágbokréták, illatos déli gyümölcs, szelid báj, szellem, élo és érzés: de egyszer-mind ravaszság, szeszély, ingatagság és hálátlanság. De a hol a családi törvényhozás bölcsen két kamarára — illetőleg házra oszlik, hol a férfi a felső ház, az asszony pedig az alsó ház, ott — mint egy német honatya oly szépen megénekelte — a demokrácia hullámai megtörnek az aristokraoia szikláin, a mely sziklákon a házi trónus és házi béke épül. napok rövidebbek, a munka nehezebb, a kereset kevesebb. Pedig élni kell, ha éhezve, dideregve is. Es ezzel jelen soraink tárgyához értünk a azt az éhezők, a didergők érdekébon a jó szivek figyelmébe ajánljuk. Mert a jó szivekhez akarunk pár sort intézni a tél n3'omoi"ultjainak érdekében. Mikor a tél szürke felhói beborítják as eget s hideg hóréteget borítanak a fagyos földre, mikor a papírral foltozott jégvirágos ablakokon sápadozva kandikál ki a nyomorúság : szinte elkerülhetetlen alkalomszerűségből divattá vált felszólalni a szűkölködők érdekében Mi nem ennek a divatnak akarunk hódolni jelen sorainkban, az őszinte részvét késztet bennünket. hogy irgalmasségra kérjük azokat, kiket a szerencsésebb sors az irgalmasság gyakorlására késztetett. Ne mondja senki, hogy városunkban eléggé gondoskodva van a szegényekről. Mert csak félig van igazuk. Gondoskodva van. De nem eléggé. Igaz, hogy a kegyes alapítványok, a nőegylet dieséretes buzgalma, az iskolás gyermekek felöltöztetése sok szegényen segít, de mindez nem elég. Aki erről meg akar győződni, menjen csak el városunk szélső házaiba s találni fog elég hajlékot, melyet az irgalom nem, csak a nyomorúság keresett fel. Didergő alakok lopva térnek be házakba, fejükön néhány darab félve szedett, messziről cipelt fával, mely a kiállott szenvedések után egy kis meleget nyújt majd. Es hány házban sirnak éhező gyermekek, szenvednek elhagyatott betegele ? A hidegtől félve örökösen zárt ablakok', ritkán nyitott ajtó között megromlott levegőben, fogyatékos táplálék mellett minő élet lehet az ! Bizony keserves ! És hányan vannak, akiknek ez jutott osztályrészül! Soha ridegebbnek í nem tűnik ftl az embsrek közötti kiilömbség, > mint il\ télvíz idején. Egyik része prémes ru| hába öltözötten, a hidegtől kipirult arccal járkel, a másik rész sáppadtan, hidegtől, éhségtől roskadozva vánszorog ; sokan vig muzsika hangjainál kellemes tere-fere mellett szürcsölik teájukat, még többen elhagyatva hallgatják a téli szél gorombáskodó üvöltését s nincs senkiök, aki csillapító, melegítő herbateát nyújtana feléjük. 0. ha az a nyomorúság alakot, rémes alakot tudna ölteni s igy téli estéken megjelennék azok koréken, akik semmiféle alakban nem látták még ezt a rémet, de sok" mosoly, kaeaj halna el a dévajkodó ajkakon, de sok sziv gerjedne könyörületességre s még azok is szívesen nyitanák meg erszényeiket, kiket a könyörületesség angyala vagy soha sem talál otthon, vagy csak rosz kedvükben. Pedig ez a rémes alak itt jár köziünk. Csakhogy rongyos alakját csak azok látják, kínos nyöszörgését csak azok hallják, az irgalom falatját csak azok nyújtják íeléje, akik — akarják. Ezek pedig még miudig kevesen vaunak. A legtöbb ember azt hiszi, hogy eleget tesz emberbaráti kötelezettségének, ha teljes elismeréssel adózik a jótékony egyletek működéséről, ha egy-egy jótékonycélra rendezett mulatságra megváltja a jegyet, ha a rendesen megjelenő házi koldusoknak kiadja krajcáros adományát. Pedig, hogy ez nem elég, bizonyítja a nyomornak köztünk járó rémes alakja, melynek ki tudja meddig kell még a kemény télben éhezni, fázni. A jó szivek melegére van szüksége s ezt kérjük mi a nyomorgók nevében azoktól, kik bármi csekély áldozatra képesek. Emlékezzünk a jószívű Tóbiás tanácsára : „Amennyire telik tőled, ugy légy irgalmas. Ha sok jószágod lesz, bőven osztogass segedelmet, ha pedig kevés lesz, keveset igyekezzél adni." Jusson eszünkba az evangelinm szava : „Legyetek irgalmasok, hogy vigalmasságot nyerjetek." A segedelemnek, az irgalomnak mikor lehetnek alkalmasabb napjai, mint a tél közepén ? Ne mulassza el senki az alkalmat, hozza meg áldozatát tehetségéhez mérten a szegények, a nyomorultak érdekében s az irgalmasság cselekedeteivel szerezzen örömet a szűkölködőknek, érdemeket önnönmagának.