Balatonvidék, 1901 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1901-04-07 / 14. szám

8. BALATON VIDÉK 1901 . április 21. rosba Nina nénivel s miért kell neki.azt is tudni, ha sós a leves, hogy most Nina pazarolt, mert több nátrium clorid van a H 2 O-ban, mint a mennyit a jó izlés megkiván ! Milyen más, milyen szeren­csés emberek lehetnek azok, kik az ilyenre azt szokták mondani: hogy szerelmes a szakácsnő. Hiszen igy olvasta ő abban az elkobzott regényben, Jókai >Magyar nábob«-jában s bizonnyal azt mondják mások is róla. De hiába is elmélkedett Zelma sor­sáról. a föld csak tovább forgott tenge­lye körül. Eljött a tavasz. Te'e volt a levegő virágillattal, a mező pacsirtaszóval, az ereszalja fecske-csicsergéssel sugyszivta mindenki az üde levegőt, mint a saha­rai utas a forrás vizét. Az öreg is sé­tálni ment Zelmával karján a virágzó ákácfák alá, melyek mint fehér szalag húzódtak a dombok alján. Már visszatérőben voltak házuk felé, mikor Zelma hirtelen lesütötte a szemét s elforditotta haja tövéig elpirult arcát a mellék ösvényről, honnét két világos kék szem bámult rá. A Bárány Bandié. Tabos a mint észrevette leánya megle­petését ^ annak okozóját, azt a hullámos hajú szőke fiatal embert, sarkon fordult a leánynyal s dühös volt, hogy milyen arcátlanok az emberek s megza­varják őket rendes sétájukban. Bárány Bandi pedig még akkor is ott állt az ösvény szélén, mikor valami mozgó pont félének látta csak az öreget, de ugy érezte, hogy Zelma öztermetével előtte áll s ő belebámul szép szemeinek mélységes éjjelébe. Mikor a mozgó pont is eltűnt, Bárány Bandi is visszafordult a város felé. Lassan lépdelt, de annál gyorsabban gondolkozott, majd neki in­dult a menésnek s haragosan húzta ösz­sze a szemöldökét. Egy haragos ember, a kit senki se bántott s mégis boszus. A szemei, azok tükör szemek, hara­gos zöldbe mentek át s mintegy hango­san gondolkozva ezeket morogta : — kinevetett. Ki ? Hiszen sem Tabos, sem Zelma nem voltak ilyen hangulatban, tehát bizonyosan más. Az a más pedig csakis asszonyféle lehet, mert örök igaz­ság, hogy a férfiak haragját mindig Éva leányai okozzák és viszont. Ez is igaz­ság. Bárány Bandi arca azután lassan visszatért előbbi csendes kifejezéséhez, mint a megdobott viz tükrén a gyürük, ugy simultak el homlokán a harag redői. Sebes lépteivel csakhamar elérte a várost, de a határnál hirtelen sarkon fordult, mert csak akkor vette észre, hogy odaért s nem akart senkivel sem találkozni. Uj ember volt a városban s mint ilyennel szivesen foglalkozik a tár­sadalom. Róla meg már ugy is szerte­széjjel beszélték, hogy nagyon érdekes ember, hogy 'mint csalódott szerelmes nőgyűlölő ; s hogy rendes látogatója az agglegények körének. De nem csak eny­nyit tudtak róla, hanem azt is, hogy szerelmes volt Halmy Gittába, az x-i polgármester legkisebb leányába. Mikor pedig a kezéért könyörgött, Gitta pici kis szájával szemébe- kacagott s azt mondta volna : >ugyan maga bohó fiu, hiszen nem is igen ismerem.* Pedig de hogy is nem ismerte. Bá­rány Bandi legédesebb emlékeihez so­rolta azokat a korcsolya tourokat, mikor Gittával karján tovasiklott a jégen s mikor Gitta oly igézően mosolyogva hall­gatta végig a fiatal tanár lágyan csengő szép szavait, Bárány Bandi szerel­mes beszédeit. Bárány sokat mesélt neki egy szépen megálmodott tündérvalóság­ról, mert szentül hitte, hogy Gitta pi­ciny, szép fülei csak ilyen mesék hallga­tására vannak teremtve. Szegény Bárány. Azok a bálványozott gyöngysorok Gitta szájacskájában olyan szivtelenül kacag­ták feléje azon az emlékezetes napon : »nem is igen ismerem.* Mintha gonosz álom tartotta volna rabságában Bárányt s hetek, napok multak el, mig beleélte magát a valóba. Ez idő alatt pedig nagy változáson ment át ; kerülte az embere­ket, de különösen a nőket s legjobban a szépeket. Feltette magában, hogy még álmában sem fog megházasodni s szinte lehetetlennek érezte, hogy még egyszer szerelmes lehessen. Most is a városból szökött meg s a hegyek felé tartott, hegy zavartalanul élvezhesse a tavasz pazar pompáját. Mily különös találkozást rendezett számara a sors ? Egy csábitó szépséget hoz eleje, kinek szépsége lebilincseli s nem birja felejteni lényét. Duzzogott a sorsra s ha­ragudott önmagára, hogy ő, a nőgyűlölő Bárány, olyan sokáig tudta szemeivel kisérni azt a mozgó pontot . . . Aztán eszébe jutott a Halmy Gitta kacaja s fogszorítva ismételte el sorsa egykori átkát : shiszen nem is ismerem.* Zelma. pedig dobogó szivvel futott be szobácskájába. Odaállt a tükör elé s nézte arcának bájos pirulását, szemeinek szokatlan csillogását. Nevetett, sóhajto­zott s ugy érezte, hogy sirni szeretne, de valami vig rbrftamra. A^ritán odaállt ,az ablakhoz s ábrándozott. Ki lehet az az idegen ? Mi ő ? Gondol-e ő is rá ? Tudja-e, hogy ő a különc tudósnak leá­nya ? Eljön-e még? Napok multak él s Zelma mindegyre álmadozóbb lett. Órá­kig elnézte a. kék eget s mindig Bárány Bandi kék szemeit nézte benne. Hall­gatta a madárkák énekét s ugy érezte, hogy azok róla mesélnek neki. El-elszö­kött az ákácfák alá, mintha várta volna hogy oda kell jönnie. És el is jött a »vadrózsa« hercege nemsokára, mikor még meg volt a dombok alján a virágzó fehér szalag. Valóságban ott állt előtte a Bárány Bandi. Zelma most nem kapta el előle kipirult arcát. Mintha régi is­merősük lettek volna, ugy tekintettek egymásra. Bárány azután bemutatta ma­gát s Zelma ott felejtette rózsás ujjait az iíjuéban. Valami ismeretlen boldogság fogta el a lányka szivét s bármint sze­retett is volna valamit mondani, nem talált rá szót. Bárány egyre fokozódó gyönyörrel szemlélte Zelma zavarát, ki életében elő­ször találkozott idegen férfiúval s még­hozzá a szive eszményével. A mint az első zavar elmúlt, aat kérdezte csengő hahgján, hogy gondolt-e reám ? Azután elmesélte egyhangú életét, szerelmes kis szivének minden gondolatát, hiszen nem tudta, hogy más leányok azt nem teszik, hogy az nem illik ! Természetesnek találta, hogy meg­mondja annak érzelmeit, a kit szeret, hiszen, ha nem mondja, kitől tuilja meg? Az ifjú tanár pedig mintha spherák ze­néjét- hallgatta volna, ugy elvezte a csá­bos tündér ajkiról azokat az igaz, őszinte szavakat. Egyszerre csak elhallgatott a lányka s pihegő kebellel várta az ifjú szavait. Bárány pedig lázas örömmel fogta meg Zelma két kezét, ajkához vonta s azt susogta neki: szeretlek, légv az enyém. A tavaszi szellőtől tanulta meg e szót azokon a mindennapi sétákon ott az ákácíták alatt. A virágos rét tanitotta meg újból e szókra s a pacsirta dalában érezte annak visszhangját. Hetek multak el. Zelmát nem látta többé a fák alatt. Pedig mindennap ott sétált órákig is azon édes reménynyel, hogy majd csak előtűnik az a napsugár­ból. mosolyból, csupa szivből s őszinte­ségből álló lányka. Elhatározta, hogy átlépi a >csipkevár« küszöbét, hol vad­rózsája volt elrejtve előle. Pedig tudta Zelmától. hogy kidobja az öreg azt. ki házába lánya miatt lép. De nem bánta. Neki mindegy, kidobják vagy szivesen látjálc. látnia kell Zelmát. Az öreg Tabos házában pedig szokat­lan változás volt. Zelma ábrándozott az öreg tudós pedig egész nap duzzogott. Duzzogott a sorsra s küzdött azzal a gon­dolattal. liogv leánya szerelmes s hogy majd eljön a tolvaj, ki őt szemefenyétől megfosztja. Mert látta, hogy Zelma sze­relmes, látta, miként hervad, mint fony­nvad epedő ábrándjaiban s az apai sze­retettel kemény tusát vivott az önzés. Most is ott ültek a Zelma. szobájában ; Zelma egy könyvből mélázgatott, Tabos meg nézte öt s gondolkozott. Valami keserűség foghatta el a lel­két, mert szemöldöke idegesen rángatód­zott s valami nedvesség csillogott fakó arcán. Ekkor lépett be Bárány Bandi. Mint a barlangjában meglepett oroszlán, ugy tekintett Tabos Bárányra, De a mint annak nyilt férfias arcába tekintett, va­lami hatalom megfékezte dühét s elég szívességgel fogadta a sétazavarót. Az ablakon ákácfa illat ömlött a szobába, a kerítésről fecskék csicsereg­tek s az öreg Tabos egyszerre csak min­den bevezeté- nélkül félbeszakította Bá­rányt. »Ug3" e Zelmámért jött, a, szemem fenj'óért, a lelkem üdvösségéért ? De nem adom oda, de nem engedem őt elvinni, de—de—« és ismét valami nedvesség csillogott ott a pillái közt Zelma ekkor oda csúszott a remegő öreghez, kezeit csókokkal borította el s várta, hogy mi lesz ? Bárány azután kö­zelebb lépett az öreghez s mikor Zelma szerelmes szemeinek tüzét érezte arcán, bátran a fülébe csengte : »érte jöttem, boldogítani akarom. Szeretem Zelmát lelkem minden hatalmával, adja őt ne­kem.-!: Tabos Gergely, mint valami iskolás fiu, remegni, majd zokogni kezdett ér­zelmei alatt s csak akkor csillapodott kissé, mikor egyik kezét a »lelke üd­vössége*, a másikat Bárány csókolta s azt suttogta Zelma a fülébe : »hiszen azért a tied is vagyok atj'ám s ezentúl majd ketten szeretünk.« S a különc leányának igaza lett. Faics Irén,

Next

/
Oldalképek
Tartalom