Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)
1900-12-09 / 49. szám
IV. wfiilvam. Keszthely, 1900. dec. 9. 49. szám Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hetilap." Megjelenik hetenkiiit egyszer: t nsiirmi|>. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL a volt K az d- tanintézet épületében. KéKÍratoIcH l )i sztírkesv.t.üség cinuVc, jiónze.sutalványokat, hirdetési inegljizúsnlíati és reklamációkat a kia<]ólti val itl hoz kéi-<ik. Kéziratokat nem adunk i/iBf/t l<A PTIIl.A.I DO.N OS A SZERKESZTŐSÉG l'-líl.lfil.ös SZEUK ISszTÖ BONTZ JÓZSEF. K i A nó SUJÁNSZKY JÓZSEF. tiötlzetesi arak : tgrisi ttyrti Fiil évre . . Negyed évre . t^'IH.s snini áru 111 korona 5 „ 2 „ 5U IIIIér ... 20 „ Nyllttér petitsora alku szerint szorítja a vállait. Olyanok vagyunk, mint a nagy város palotái. Egyik a másikra támaszkodik, egyik a másikat tartja. Ámde ki látott olyan nagy várost, ahol nincsenek terek ? ! S e tereken magányosan. a többi háztól függetlenül álló monumentális épületeket, szobrokat? Ezek adják a városnak a diszt, a pompát. Ezek a templomok, szobrok, monumentális középületek, meh'eket az egész város polgársága, sokszor az egész nemzet emel. Az ilyen épület senkié és mindenkié. Segítette épiteni az ur, a szolga s tán a béna koldus is. Kiki tehetsége szerint. Nos. hát maradjunk ennél a hasonlatnál. Ha a mi társadalmunk az egymásra támaszkodó, egymást segitö emberek összesége, ebben a társadalomban is kell lenni a többi/öl független embereknek. Ezek a társadalom diszei, De minden hasonlat sántikál. Az enyimhez is hozzá kell tennem azt, .hogy e független emberek nemcsak diszei a társadalomnak, hanem fentartó oszlopai is. De épen ugy születnek, mint azok a város diszek. Közvagyonból. Mert akármennyire nem vagyunk is függetlenek, a függetlenségből. e vérrel öntözött, százszor megkönynyezett. agyonbeszélt, milliószor leirt kincsből mindegyikünk birtokában van I kisebb-nagyobb darab. Mondjuk, hogy morzsa. Az is valami. Es a közüs^vek O J vezetőinek választása, alkalmával mindnyájan összehordjuk kincseinket s a saját kisebb-nagyobb darab, vagy mondjuk morzsányi függetlenségünket szavazatunkkal egy emberre ruházzuk azzal a gondolattal, hogy az az egy legyen , gazdag, legyen független mi helyettünk, ' a mi nevünkben, a közjó érdekében. Boldog az a község, vagy egylet, ! vagy társulat, ahol a kiválasztott, függetlenséggel feldiszitett ember tudatában van annak, hogy neki a közbizalom milyen kincset adott. Aki tudja, hogy az ő függetlenségének nincs gazdája. Az senkié és mindenkié. Mert segítette felépíteni az ur, a. szolga s tán a béna koldus is. Kiki tehetsége szerint. Az ő Függetlenség. * Sok köny, sok vér. igen sok beszéd, rengeteg ténta folyt el már e szóért. Ennek a fogalrpá ismeri mindenki. Az a vad ember is. akinek 15—20 szóból áll az egész nyelvkincse ; a kirgiz, a maláji, a zulu, a boxer is. Es igen jó és igen szép dolognak tartja valamenynyi. Annak kell hát lennie. Szépnek, jónak és hasznosnak. Nálunk azonban — ugy látszik — innen-onnan divatját múlja. Olyan diszmagyar-féle portéka lesz nemsokára. Bankettokra s egyéb hasonló hazafias ünnepélyekre való tiszta etreméltó ócskaság. Pedig kár érte. Valóban kár. Mert nem kell feledni, hogy a függetlenség alatt ma már nem értünk oligarchiát. A modern társadalmi berendezkedés azt — nagyon helyesen— nem tűrné meg. Ennek a társadalomnak az ereje ép abban áll, hogy minden egyes a másikra támaszkodik s nincs senki, aki ne érezné, hogy valaki, vagy valami A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA, Jó akinek hite oan. Jó akinél: hite ran, Nekem már az sincsen. Nem nyugszik az én kezem A templom kilincsen, Aki nem tud imádkozni Mit keresne ottan : Reményt hordoz a szivében+ Mind — a ki csalc ott van. En szivemben a remény Meg van halva régen . . • Ez a csillag nem ragyog Nekem már az égen. Kioltotta, eloltotta A haragvó Isten : Kiben egykor olyan buzgó Áhítattal hittem. Es azóta életem Kárhozat és átok. Utamon nincs egy virág, Csak romokat látok. Azt a multat — az elmultat De hiába esdem . , Tanítsatok meg még egyszer Imádkozni engem ! Adjatok, óh ! adjatok Imádságos könyvet ; Hadd fiirössze lapjait Patakja a könynek . . Megenyhül a kínja annak, Aki sirni tud még . . . Csak még egyszer imádkozni Csak még sírni tudnék ! SOOS LAJOS. A virágárus leány. Franciából : Gaál Ferenc. Szt. Ilona szigetén való tartózkodása alatt Napoleon minden délután lakásával szomszédos völgyben szokott sétálni s ilyen alkalmakkor gyakran abban talúJta kedvét, hogy meglátogatta & nyomorult viskókat, melyek a körn} 7éken elszórva valának. Az itt-ott járatlan utak inkább vonzották, mintsem elijesztették, mert nem volt nehézség, melyet nagy lelke le nem tuc'ott volna győzniIlyen kirándulás alkalmával egyik napon a völgy közepén, zordon sziklák között nyomorúságos viskóra bukkant, melyet pelargóuiás kert vett körül. A kertben fiatal lányka öntözgetett, kinek arcvonásai ártatlanságot és szivjóságot fejeztek ki. Napoleon nem tudta megállani, hogy a kertbe be ne lépjen. — Mi a neved ? kérdé a kis leánytól. — Emilia. — Vezetékneved ? --•• Brawton. — Ugy látszik, nagy barátja vagy a virágoknak. — Oh Uram! szükségleteim fedezésének egyedüli forrásai ezek. — Ugy?
