Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-07-22 / 29. szám

IV. évfolyam. Keszthely, 1900. julius 22. 29. szám Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hetilap. Menjél tinik heten kint, egyszer : xiisitrnji 1* SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL a volt gazd. tanintézet épületében. Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalhoz kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza LAPTULAJ DON OS SZERKESZTŐSÉG. FELELŐS SZERKESZTŐ BONTZ JÓZSEF. KIADÓ SÜJÁNSZKY JÓZSEF. Előfizetési árak í évr

e 10 korona Fél éne g é,r

e „" 50 fillér Egyes szám áru 20 Nyílt tér petltsora 50 pnór. Pusztuló magyarság. A statisztika, a modern tudományok ez ügyes kóklerja azt mondja, liogy a magyarság örvendetesen szaporodik. Jól van, ez szép dolog. De kár, hogy nem mutatja ki azt is, menm'i ezer holddal növekszik évenkint a magyar föld?! Ha növekednék, bizonyosan beszámolna arról is. Dó nem növekszik. Pedig, ha a fókaállomány változatlan, mig az eszkimó egyre szaporodik, hamarosan elfogy a fóka. Es éhen hal az eszkimó, ha csak egyik a másikat meg nem eszi. Az az öröm, mel}

Tet a magyarság örvendetes szaporodása felett érzünk, nagyon lelohadna, ha látnók a kimutatást arról is, lián}- kis gazda megy évenkint tönkre, hánj- magyar paraszt lába alól csúszik ki a birtok. Mert az a szám ijesztően nagy volna. Pedig a magyar pór-népnek vérében van a rög szeretete. Neki az a kis föld a haza, az a történelem, az a remény: az minden. Azért, pöröl, azért koplal, azért sír, azért gyilkol. Ha elveszti a kis földjét, elveszti mindenét. Mint a szárazra dobott hal, olyan tehetetlen. Elfelejti minden erényét, elveszti munkakedvét s mint éhinség idején a kinai kuli a halált, olyan tehetetlenül várja a holnapot. Azután, ha megette az utolsó gerezd foghagymát is, káromkodik vagy fohászkodik egyet, aztán megy, a merre lát, a hová a lába viszi. És vagy nem jön soha többé vissza vagy ha visszajön, már nem az aki volt. A vándor uton lekopott róla az a drága zománc, az a páratlan, meleg, ragyogó fény, a mit úgy hivnak: a magyar paraszt lelkülete, a magyar paraszt esze járása. Nem kell a példáért mes.«ze menni. A balatonmenti faluk ijesztő kópét mutatják a magyarság pusztulásának. Szegénység, csüggedés, elkeseredés, nembánomság, gyűlölködés lépten-nyomon. A termés évek óta silány, súlyos közgazdasági bajok n}-omják az árakat, az adó nagy, a halászat megszűnt, a szőlők elpusztultak. Mi marad hát? Semmi. Szomorú jelenség az, hogy a keszthelyi vasút külön vonatokon szállitja a szomszéd vármegyékbe a zalai aratókat. A kik így elmennek, azoknak alig van valamijük. Ha volna, nem mennének el a legnagyobb dologidőben máshová. EzeU mind olj^an szárazra került halak. Pedig jóravaló, derék, munkás nép ez s önhibáján kivül lett koldussá. Nem törődött vele senki, évtizedeken át teljesen magára volt hagyva. Három, majd öt évenkint voltak pár hétre nagyúri jóbarátai, aztán ment tovább lefelé a lejtőn. »Allt egy szobor magasan fenn a hegytetőn.« Ma lent van a legmélyebb szegénységben. Ki segiti fel régi helyére, ha mi ölbe tett kézzel nézzük nyomorúságos helyzetét ?! Egy egész vidék népén államsegély, törvény-cikkely, tombolával egybekötött jótékonycélu táncmulatság nem segit. Ezek magukban véve csak olyan csillapító szerek, a mikkel a bajt gyökeresen gj'ógyitani nem lehet. A hatalom szándékai — még ha jók voltak is A BALATONVIDÉK TÁRCÁJA, Esküvőre. Szép csillagos májusi éjjel, Hol ezer rózsa nyílik, Kertedben súgtad szűzi hévvel, Hogy engém lész a sírig ; S másé lész még ma, édesem l Szép csillagos májusi éjjel Jaj ! beh gyönyörű voltál ', Szivembe mély szemed tüzével Beh nagy szerelmet olt ál! S másé lész még ma, édesem ! Szép csillagos májusi éjnek Tündérszép lányiirálya ! Kezem, mig oltárhoz kísérnek, Összeteszem imára : Légy boldog, boldog végtelen ! Szép csillagos májúsi éjjel Boldogságunk tanyáján, ' Mig én ott bolygok szerteszéjjel, Mint árny, zokogva árván : Soha ne szegődj társamul ! Patyi István. Kapacsali macsali. (Történet a török világból.) Az üdv 1686-ik évének egy juniusi napján egy erőteljes paraszt legény lézengett a valamikor Villa Macedoűiorumnak nevezett DunaSzekcső utcáján. Járása közben nagyon szokszor kellett köszöntgetnie a járkáló kontyos atyafiaknak, vagy mondhatjuk bátran, hogy a legény úgyszólván mindig kezében tartotta kalapját, nehogy valamelyik töröknek eszébe jusson tiszteletlenség miatt a fejével együtt leütni. Szekcső váráról ekkor a később testvérnek hirdetett dicső török nemzet félholdja díszelgett, a hol a nagyvezírnél bizonyára csak egy picit kisebb Ali pasa volt az élet halál ura. Annyi sok a török közt az Ali, különösen a pasa, hogy azon, miszerint a Szekcső várában a mondott időben Ah pasa uralkodott, egy cseppet sem lehet csodálkozni. De inkább lehet azon, hogy a már látott fiatal ember megmerie azt tenni, a mit elmondandók vagyunk, a >szekcsői kapitány® — a mint a nép nevezte — annyiban kivétel az akkor Magyarország felett uralkodó pasák között, hogy ő mindegyiket tul akarta haladni a kegyetlenségben. Mert hát a szolgaságba kell beszoktatni e dacos népet, hogy eszeágában ne legyen megmutatni, hogy karjait egyébre is merje használni, mint megkeresni azt, amiből a kegyesen kivetett adót megfizeti. Szekcsőt ez időben a törökök teljesen lefoglalták. Ok voltak a kereskedők, iparosok ós földmivelők. A megmaradt magyar lakosság pedig a Szekcsőhöz tartozó Monyoka községben húzódott meg. Hogy aztán itt életveszélyesen zsúfolva voltak a lakások, azzal a török ép ugy nem törődött, mint a hogy nem törődnek most, ha egy budapesti pince lakásban 20—22 ember lakik. És azért mégis éltek, mégis fejlődtek valahogy, mindig — ós mindig várva a felszabadulást a gyűlölt járom alól. A legény, kit szemmel kisórünk s a kinek neve Nagy Ferkó, nagy alázattal befordult egy vasszerszámokat áruló törökhöz. Ott egy kapát kórt,