Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-11-25 / 47. szám

IV. évfolyam. Keszthely, 1900. nov. 25. 47. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hstilap. Megjelenik hetenkint egyszer: viisríninp. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL a volt gazd. tanintézet épületeben. Kéziratokat 11 szerkesztőség címére, pénzes utalványokat, hirdetési megbízásokat, és reklamációkat a kiadóhivatalhoz kérünk. Kéziratokat nem adunk VIBB/.B Íj A PTUI. A.l DON OS SZERKESZTŐSÉG. KICI.ELOS SZERKESZTŐ BONTZ JÓZSEF. KIADÓ SUJÁNSZKY JÓZSEF. Előfizetési árak t Egesi évre . . Fél évre . Negyetl évre . . Egyes szám ént III korona * „ 2 „60 piléf ... 20 „ Hylltlér petitsora alku szerint. VÖRÖSMARTY. * Ünnepelni, jubilálni nagyon szeret és nagyon jól tud a mi lobbanó természetű nemzetünk. Csak némi alkalom kell rá s a feledés mohával eltakart névre megint friss koszorút fonunk és az alkalmiság örömében újra föltámasztjuk a végkép eltem etettet. A ki hétköznapokon eszünkbe se jut : ünnepi sorban tömegek élére kerül mint fölkapott jelszó s a méltatlanul mellőzött név diadalával arany betűiben ragyog. íme az ország apraja-nagyja Vörösmarty Mihályt emlegeti mostan. Iskolákban, színházakban, uri körökben Vörösmarty emlékezetére szavalnak, énekelnek és pénzt gyűjtenek Vörösmarty Mihály szobrára. Es mindez első sorban, mindenek fölött azért történik, mert a magyar nemzetnek ismét jubilálni van alkalma : mert száz esztendeje annak, hogy Vörösmarty Mihály, a költőkirály született. A BALATONVIDÉK TÁRCÁJ

A, Búcsúzáskor. — Mikor néhány szóra,,rövid búcsúszóra Egymás mellett álltunk, Te olg boldog voltál ; reám mosolyogtál . . Azután elváltunk . . . De engem úgy kínzott. ! . úgy kinzott valami . . Ugy gyötört a bánat . . Sajgó szívvel néztem, néztem távozásod, S zokogtam utánad. Kar a fiáth Jenő. A szép boszorka. (Egy boszorkány per adataiból.) Trta : Pataky István. (Vége.) A hol most a vasúti sinek vannak, mocsaras hely terült el, melyben jó búvóhelye volt minden vadnak, még ha ember volt is. A Szózat, a Fóthi dal, a Vén cigány, a Szép Ilonka költője, a magyar költői nyelv megalkotója és mestere, a nemzeti költészet izről-izre magyar lelkű fejedelme. a kinek fölséges lantján uj élet kelt régi dicsőségük az égi homályból : az örökké való Vörösmarty Mihál}

T 1855 óta kinn porhad a temetőben és a mai nemzedék már-már felejteni kezdte a mostani izlés szerint csöppet sem divatos költőkirályt. Sokszor sirni szerettem volna annak a szomorú tapasztalásnak a révén, hogy Vörösmarty remek munkái a könyves polcokon porladoznak és a magyar nép, mely hálátlanul és hűtlenül elfordult a legszebben, legédesebben zengő, leghatalmasabban zugó költői nyelv csodás erejű mesterétől, — csiripelő incifencek, kupiégyártó komédiások didalszekerét tolja. De bármily sötéten gomolyogtak is a felhők a magyar költészet berkei fölött, én vak bizodalommal hittem, hogy lesz még egyszer ünnep a világon ! Most szerte az országban elnémulnak a csörgősapkák és az áhitat hangján zeng mindenütt Vörösmarty Mihály neve. Gyűlnek a fillérek, a koronák, a kis és nagy összegek a magyar költőkirályszobrára; ezer meg ezer ünnepi gyülekezetben éneklik a Szózatot, szavalják Vörösmarty verseit és dicsőitik Vörösmarty költészetét. Azonban ez még mindig nem az az ünnep, a melyről Vörösmarty Mihály jóslelke álmodott. Vissza kell térnünk a Vörösmarty szelleméhez. Azokat az eszményeket kell ismét oltárainkra emelnünk, a melyekért Vörösmarty lelkesedett. A magyarság ősi földjeit kell újra fölszántanunk és bevetnünk a Vörösmarty eszméinek magvaival. Akkor valósul majd, amiről Vörösmarty apánk álmodott, hogy lesz még egyszer ünnep a világon ! A szóvirágok közé, melyekkel az alkalmi ünneplők Vörösmarty nevét oly dúsan koszorúzzák, füzzük piros fonálnak azt a jó kivánságot, hogy ünnep után is, álA Balatonban végződő óriás mocsár ideiglenes tartózkodási helye volt a szomszéd Zala erdőségeiből vendégszereplésre átrándult betyároknak és búvó helye volt a somogyi betyár embereknek, a kik a társadalmi renddel ellenkezésbe jöttek. András jól ismerte az egész óriás mocsarat, tudta hol és merre lehet benne a Balatont megközelíteni, s ki tudta kerülni azokat a helyeket, a honnan nincs visszatérés. De ismerte a környéken az embereket is, a kik előtt épen olyan ismeretes volt a mocsár. Erővel munkára hivatta tehát ezek egy részét, a kik aztán két-két fegyveres pandúr kíséretében nyomultak a mocsár rengetegébe. András maga ment egy olyan uton, melyet a többi nem ismert. Irányuk volt a mocsár közepéből felszálló füst, a hol a betyárok teljes biztonságban érezték magukat. Azon a helyen néhány fa kínlódott s körülötte elég terjedelmes térség volt, a hol a fáradalmakat lehetett kipihenni s az ételt a szűrökből feltálalni. Azon a helyen pedig lobogó tűz melleit ez alkalommal négy sors — illetve pandúr üldözött betyár volt. Iszogattak, eszegettek, de látszott, hogy még vártak valakit. — Ez a Villám még bajba hoz bennünket, dörmögött egy nagybajusza. — .Kivágja az magát. — Elhiszem, de hátha ezen a nyomon az üldözök is utánna jönnek. — Ne féltsd te őt. Egy kicsit még időzik a menyecskénél, aztán ide jön s átmegyünk a Bakonyba. Ki tudja, mikor jöhetünk ismét erre ? ! De hallga . . . Jön már, Távolról éles fütty hallatszott. Megszokott jele az érkezőnek. A fütty áthasította a levegőt, minden oldalra távolról meg kellett azt hallani. Minden oldalról a felzavart vizi madarak tömege kóválygott a levegőben. Az üldözök kitartóan nyomultak a bizonytalanság elé. — Azoknak talán vezetőik vannak — szólt aggódva a nagy bajuszu ; legyünk készen. András alig volt 100 lépésnyire a búvó helytől, a midőn a fütty elhangzott. Háta mögül jött az éles hang. —• Csak jöjj — dörmögte András, majd elbánok veled. Nemsokára a sások mozgásából látta, hogy az alak egyenesen feléje csörtet. Majd egyszerre egy fordulónál előre nyomult a sás, s kilépett egy fegyveres alak. Mindakettő megdöbbent, a midőn egymást Lapunk mai száma 1 oldalra terjed.