Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 26-52. szám)

1900-10-28 / 43. szám

IV. évfolyam. Keszthely, 1900. okt. 28. 43. szám. Társadalmi, szépirodalmi s közgazdasági hstilap. Megjelenik hetenkint egyszer: vamtraap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL a volt gazd. tanintézet épületében. Kéziratokat a szerkesztőség címére, pénzesutalványokat, hirdetési megbízásokat és reklamációkat a kiadóhivatalhoz kérünk. Kéziratokat nem adunk vissza LAPTULAJDONOS SZERKESZTŐSÉG. FELELŐS SZERKESZTŐ BONTZ JÓZSEF. KIADÓ SUJÁNSZKY JÓZSEF. Előfizetési árak S Egész évre . . Fél évre . . . Negyei! évre . . Egyes síim ára 10 korona B .. 2 „ BU fll le? ... 20 „ Nyllttér petitsora alku szerint. Halottak estéje. (—) Stesimbrótosz idéz egy mondatot Periklesz azon beszédéből, melyet a számoszi csatában elesettek felett tartott : » A meghaltak irne halhatatlanokká lettek, mint az istenek, mert az isteneket ugyan nem látjuk, de tiszteljük, igy a meghaltak emlékeit is tiszteletben tartjuk.« Ez igaz volt, de régen volt. Ma már nem egészen igy van. Ma az emberek halottaikban is önmagukat tisztelik, vagy akarják megtisztelni. Nem a fájdalom könyüje ragyog a koporsón, hanem a hiúság hideg pompája : a sziv fájdalmas zokogása helyett a gyászének, vagy a banda szomorú melódiái hullámzanak a levegőben ; a ravatalt és a sirt a kíváncsiak állják körül, Mert sirni már nem elegáns dolog : a művelt embernek tudnia kell, hogy a belső érzelmeket nem szabad külsőleg mutatni, a sziv fájdalmát nem illik az uccára vinni s van valami imponáló abban, ha a gyászoló »el tudja nyomni fájdalma kitörését.« Szivtelen balgaság, balga önámitás! ! 01j

Tant akar elhitetni, amit elképzelni is nehéz. Vagy ki hiszi el, hogy a mai nemzedék erősebb lelkű, mint a régi mult emberei ? ! Hiszen mi arra is képtelenek vagj'unk, hogy megfelelőképen bámulni tudnók azok lelki nagyságát. Es valamikor sirtak az emberek. Nem a zsebkendővel, hanem a szivükkel. Mert a romlamlatlan, érző sziv tud és sokszor kénytelen sirni. Nem, nem erő a mai kor némasága, hanem betegség, szivtelenség. S elszorul a szivem, mikor minden november elsején mindig világosabban látom a levegőben, a temetők fényes, vidám zajjal teli levegőjében, fekete betűket: »Ugy van ! Ugy van !« Szinte borzadok attól a gondolattól, hogy valamikor (talán már egy év múlva.) az én sirom felett is ugy járnak-kelnek az emberek, mint ahogy ezt most teszik a temetőkben. Nevetgélnek, szivaroznak, pajzánkodnak lármás hancurozással. Es eszembe jut a szelidlelkü, ábrándos szivü poétának, Ányos Pálnak a temetője Zircz mellett. Lankás hegyoldalon, erdő közepében, öles fű között áll szürke kőkeresztje. Körötte csend, mélységes, nyugalmas csend s a természet haldoklása. És eszembe jut Russo kívánsága ; »Az erdőben temessetek majd el föl nem hantolt, jeltelen sirba. Ne tudja senki, hogy ember fekszik ott, mert békében akarok pihenni.« Bizony-bizony nagy igazság van abban a kis zirci temetőben s a francia bölcs kívánságában is. Csepp gyerek voltam még, mikor halottak estéjén egy képet láttam a temetőben. Fűlepte, behorpadt sirmellett egy öreg falusi asszony térdelt. A siron két szál vékonyka g)'ertya pislogott, az öreg asszony kezében nagy, kapcsos ima_ könyv volt s abból halk, szomorú sirán kozó hangon olvasott s közbe-kőzbe éne kelt. Körötte, mellette fényesen kivilá_ gitott, koszorús kősírok, zaj, sürgés-for_ gás. Ezt a képet nem felejtem el soha A BALATONVIDÉK TáRCAJA, Síró szellő... Síró szellő fút végig a réten, Panaszát részvéttel hallgatom. Feleletül e szomorú dalra, Nesz kél a sárguló gályákon. Lelkemnek is, mint a cimbalomnak, Egy érzékeny húrja megrezeg, S visszasírja az elmúlt tavasznak Hajnalfényét — szép emlékedet ! A szél csak sír; s merengő lelkemen Edes-fájó érzet üt tanyát, — A bokorban költöző madárka Hallatja bús, búcsúzó szavát. Edes-fájó érzet száll szivemre, Amint reád visszagondolok ; Szép ez emlék ! Még is, mint a szellő, Nem is tudom, mért, de zokogok ! Frászt Luiza. Két sziv, egy sirdomb. Egy siró, nyögő, feketerubás asszony, egyszerű sir fejfáját át.ölalve . . . Nem ritka látvány; közönséges jelenet. De jaj, az a fájdalom, azok a kíntól fénytelen szemek, az a köny nemjárta beesett arc : az nem közönséges. Ki meri közönségesnek mondani egy anya fájdalmát ? Egy anyáét, kí virágjában elragadt leányát siratja ? Nem, nem siratja, hiszen már nem tud sirni ! Aki az elhervadt virág után néz — néz — hová ? merre ? Ki mondja meg, hová néz a szem, melyből a fájdalomtól már nem erednek könyek ? Csak néz, néz, merően, átkarolva szorosan, szivéhez szorítja görcsösen a fejfáját . . . A fejfa pedig néma ós hideg. Mégsem ! Nem néma az, nem hideg. Menynyit tud beszélni ! Az az egypár betű, melyet részvétlen emberek oly kegyetlen élesen metszettek bele, -— az az egypár betű, mely a részvétlen embereknek oly kiáltva hirdeti : »Bárándy Éva, élt 16 évet.t Mekkora gyászt, mekkora fájdalmat, mily rettentő tragédiát hirdet ! De hát kit érdekel Bárándy Éva? kit az ő 16 éves tiszavirágélete ? ki ismerte öt ? Sok le- I ánynyal megesik bizony, hogy mikor érezni ' kezdi, hogy van szive, mikor örülni kezd az elébe viruló életnek : akkor hirtelen máskép kezdi érezni, hogy van szive, más, elébe viruló életnek kapuja tárul eléje . . . s a virág elhervad — nem, nem hervad el, n«m hull le, csak más világban folytatja a virulást. . . Olyan különösen esemény ez ? Mai embert nem indit meg az ilyen érzelgős nesz. A mai emberek szive sokkal okosabb, hogy sem az efféle kopott novellatárgyon kissé összeszoruljon. De hát az anyai sziv ? Az is belefoglaltatik ebbe a világuézletbe ? Az anyai sziv is olyan természetesnek találja az ilyen halált ? (Jaj, da kegyetlen szó ez !) Nyugodjék meg, jámbor poéta, az anyai sziv nem is olyan, mint egykor ; a mai anyák szive csak olyan, mint volt az Ábelt sirató Éváé ; csak olyan, mint volt Niobe szive, csak olyan, mint volt a kesergő Ráchelé . . . Érez . . . sajog ... sir . . . összetörik . . . * Érzett, sajgott, sirt, összetörött annak a feketeruhás, szegény asszonynak is a szive, a ki ott szorongatta kebelén azt a beszédes fejfát. — Igen, igen. Összetörött a szive, hiszen leánya halt meg ! Értelmetlen, szaggatott susogását] senki se hallja, senki se érti. — Csak az a fejfa talán?