Balatonvidék, 1900 (4. évfolyam, 1-25. szám)
1900-01-21 / 3. szám
1900 január 21. BALATON VIDÉK Büszke lehet a kereskedők egyesülete, inert nyolc óra előtt már olyan szép közönség hullámzott az Amazon nagytermében, melyre egy nagyobb város bálrendező bizottsága is önérzettel tekinthetett volna. Természetes, hogy a kereskedő világ volt elsősorban és legnépesebben képviselve, de azért a társadalom minden rétegéből szépen voltak vendégek. Egész virágerdő volt azonban a szép lányokból, mosolygós asszonyokból, kiknek — bár hiányos — névsorát már a múltkor közöltem. Viharos taps jelezte a hangverseny kezdetét : Kravsz Irma és Szabó Frida kisasszonyok bájos alakja jelent meg a zongora előtt, hogy a Bűvös vadász nyitányának műkedvelőknél valóban szokatlanul preciz előadásával gyönyörködtessék a publikumot. Átérzett szép játékukat a közönség tapssal, zúgó helyesléssel, a figyelmes rendezőség pedig pompás csokorral honorálta. Zsengeri Ferenc Pál monológja a fiatalos tehetség zsenge munkája. Mindenesetre dicséretes a bátor vállalkozás, de két megjegyzést nem hallgathatunk el; egyik az ivónak, másik az előadónak szól: a számos hölgyközönségre való tekintettel ajánlatosabb lett volna kevésbbé borsos-paprikás tárgyat választani, továbbá a diszkrét előadónak sohasem szabad az ilyen helyeket élesen kiszinezni. A monológ motívumai úgyis sokkal ismertebbek s nüánszai közkeletüebbek, hogy sem az ottani intelligens közönségnek külön is szüksége lett volna plasztikusabb mimikára és taglejtésre. A rendezőség biztató tapsából azonban neki is bőven kijutott. Pollák Teréz kisasszony- Székéig egyik magyar ábrándját játszotta ezután. Virtuóz játéka szépen összeolvadt kecses megjelenésének önkénytelen hatásával. Szines játéka, bravúros techniká ja méltán megérdemelte a közönség és rendezőség spontán lelkesedését, szép virágcsokrát. A hosszas tapsvihar még zúgott, mikor a felolvasó asztalnál megjelent Salamon Ödön, kit apróbb dolgozatairól, újságírói munkásságáról már a napilapokból ismerünk. Mint tárcaíró jó közepes, mint csevegő azonban messze elmarad pld. Hock János, vagy épen Pázmándy Dénes, a legkitűnőbb magyar kozér, mögött. Elénk a megfigyelő képessége, miről tanúságot tesz, ha egyéni tapasztalatairól, impresszióiról számol be : — de hiányzik a lényeges vonások felismerésének s gazdaságos költői elrendezésének ama szerencsés irói ösztöne, mely főkép egy rövidebb lélegzetű tárca vagy felolvasás keretén belül érvényesül s mely nélkül a legszellemesebb csevegés is ellapul. Pedig Salamon — úgyszólván — magával hordja a külső sikert: csinos alak, kellemes arc, beszédes szemek, behízelgő, bár kissé gyenge orgánum ajánlják mint felolvasót; s ha a hivatalos rendezői tapsokon kivül alig volt hatása a felolvasásnak, annak okát másban kell keresnünk. Abbán t. i., hogy egyrészt az igy közöttünk, vidéken csak hébe-korba megjelenő fővárosi író urak a mi társadalmunknak sem műveltségi viszonyait, sem irodalmi Ízlését és igényeit nein ismerik; másrészt mivel a jámbor vidéki közönséget már szinte szokásos divat semmibe sem venni. Igy történik aztán, hogy a mi nagy igyekezetünk, melylyel mulatságainkra — semmi áldozatot sem kiméivé — egy-egy fővárosi írót sietünk megnyerni,— rendesen nem jár azzal a sikerrel,melylyel akár a közreműködő iró neve kecsegtetett, akár áldozatkészségünk megérdemel. Igy járt — minden előre megirt, bár későbbről datált ismertető reklám dacára — Salamon Ödön is. Olvasott nekünk a bohémekről rövides, mindanynviunk előtt ismeretes meghatározásokat; a Pósaasztalról már régesrég hallott, különben is érdektelen megjegyzéseket ; a francia nőkről olyan közismert dolgokat, melyek, hogy csak egy könyvet említsek ! — még Alvinczy Sándor müvében is részletesebben vannak elmondva; s végül a kézcsókról — bocsánat a szóért —, egy-két banalitást. Én erősen hiszem s a rutinirozott fővárosi iró folytonos zavara, lámpaláza is ezt bizonyítja, hogy ha ö előre tudja hallgató közönségének intelligenciáját, bizonyára máskép készül el és más sikert ambicionál. Igy azonban ő egy kissé zavarba jött, mi pedig csalódottan változtattuk meg a fővárosi Írókról alkotott véleményünket. S ez a másik fontos szempont ! Mert még mindig nincsenek a mi irodalmi viszonyaink olyan rózsások, hoyy a nagy _ közönség istápoló szeretetére, őszinte bizalmára szüksége ne volna. Már pedig az ilyen vidéki szereplések hamarosan elfogják pusztítani a bizalmat s kiölni a rokonszenvet. Elvégre is egy-egy vidéki város nem Budapest ugyan, de nem is Kutyabagos vagy alf öldi tanya! Hanem az én bírálói szemüvegem bizonyára nem volt közkeletben a táncolni vágyó ifjúság között — s helyesen ! — mert azonnal a hangverseny után fesztelenül adták át magukat a tánc és zene mámorító hatásának. Gyönyörűség volt nézni az imbolygó termet, a temperamentumos táncot, mely virradtig tartott. Őszinte szívvel kivánom, hogy minél többször szerezzenek derék kereskedőink ilyen fényes mulatságot, mely hivatva van társadalmunk minden számottevő rétegét közelebb hozni egymáshoz. RIP. U. i. Bozzay bácsit pedig ai ra kérem, hogy máskor legyen szíves a termek fűtéséről melegebben gondoskodni, mert bizony majdnem elfagyott a lábam, mig a vacsorámat elköltöttem. Hát még a hölgyek! vagy talán a szivük lángja ...... Jegyzőkönyv. Felvéve Keszthelyen a Balatoni Halászati Társulat XII. rendes közgyűlésén. Jelen voltak : Bertalan Alajos h. elnök a Kegyes Tanitórend képviseletében 57 szavazattal. Kőszeghi József dr. a veszprémi káptalan kp. (184), Dézsányi Árpád dr. gróf Festetics Tassilo kp. (ltíS), Fekete Zsigmond gróf Hunyacty Imre és József kp. (8ÍJ), Bors Mihály Szent-Benedek rend kp. (jb), báró Buschman Richárd gróf Eszterházy Pál kp. (43), báró Putheany Géza (3^), Gál Péter Fábián .János alsó-őrsi közb. kp. (28), Nagy Aladár herceg Eszterházy M. kp. (25), Venceli Pál boglári — A mienk, a mienk, mondogatta a két. öreg, és simogatták az erős hadfinak ölükben nyugvó fejét. — A mienk, a mienk, sutfogták. És azt hitték otthon ülnek, a kis kántori lakásban, s ott simogatják a visszatért gyermeket. Hisz ott se láttak volna egyebet örömükben, és könyeiktől, csak azt az egyetlen fiukat, a kire eddig csak titokban, ezután nyíltan is büszkék lehetnek, A birák, a közönség lábujjhegyen távoztak, nem akarták ezt az igaz, ezt a mély örömet zavarni. — Csak a kapitány s főhadnagy s a hadnagy várták türelmesen, a mikor is már magukhoz térnek. Hogy aztán vigyék a fiút a többi bajtársakhoz, a kik várják. II. Somogymegye A. községben Benedek Mihály kántor uraméknál nagy öröm volt 1874. év egy kemény decemberi uapján. Károly fiuk diplomával érkezett haza, s az uj évet szülei házánál akarta megvárni, hogy azután kinyert tanitói állását elfoglalja. A 17 éves Károly egyetlen gyermeke volt a két öregnek. Örömük, büszkeszégük s hálával voltak eltelve a jó Isten iránt, aki megengedte érniök, hogy fiukat pályán láthassák. Károly többet mutatott 17 évesnél, bajuszát már jól pödörgethette, s szakála is mutatkozni kezdett. Szép, erőteljes fiu. Már napok óta volt szüleinél, midőn egy jókor délután egy vagyonos polgár állított be a mesterhez, kis ajándékot vivén oda. Jó bortermés volt, s mi természetesebb, minthogy a mester megkínálta vendégét. A poharazásnál atyja kértére részt, vett Károly is, bár semmiféle szeszesitalt nem szeretett. A polgár, Egyedy Sámuel, később felkérte az »ifju urat< Károlyt, hogy menjen ki vele szőlőjébe, hogy az ő borát is megizleljék. Károly szabadkozott, de végre mégis beleegyezett. Elmentek az Egyedy lakására, a hol ez felvette a pince-kulcsot, s vállára akasztotta fegyverét is. — Miért hoz fegyvert bácsi? Utközbau nyulat is puffanthatunk. De tudja mit ifjú ur, tudom, hogy maga is szeret vadászni, itt van Mernyei komám jó fegyvere, vegye fel. — De nincs vadász-jegy. — Eh, az enyém a terület és csak a szőlő felé lövünk. Végre Károly engedett s ő is elvitte a fegyvert. Elmentek. De bizony a nyulak nem jöttek a szőlőig lövésre. A nagy hóban elbújva melegedtek azok a nyilt földeken. A pincében Egyedy nem sajnálta borát, ugyancsak poharazgatt.ak. Károly érezte, hogy a szokatlan ita! nagy változást okoz. Beszédesebb lett. Az öreg Egyedy többet is ivott, de azért a megszokott ital lassan hatott. De végre ő is melegedett. — Tudja mit ifjú ur, ha már kihoztuk a i fegyvert, ne menjünk minden nélkül haza. A nyul meg nem sokat ér. Menjünk a püspöki erdőszélbe, tudom ott az őzek járását. Majd őzet lövünk. — Oda nem mehetünk. — Ej dehogy nem. Mit árt az az egy őz a püspöknek'? — De nem szabad. — Nem, nem, de azért tudja viszünk mi onnan néha-néha egy őzet. — Bácsi is ? — Én is. Én sem vagyok jobb a többinél. Ha fegyvert vesz az ember a kezébe, nem tud ellentállani a vágynak. Ha csak látja is azt az őzet, szinte jól esik ; hát mikor a lövés találja s megrogyik, aztán lehajtja fejét a hóra. Ifjú ur menjünk. Na jöjjön. Vergődés volt csak a további ellenkezés, mert nemsokára útnak indultak a fehér hó mezőknek, azon tul pedig a fehér erdőnek. Egyedy kimutatta a helyet Károlynak. Jó kis bokros hely, mely az erdő egy iágas nyílására nézett. Károly elfoglalta a helyet, mig Egyedy jó"al lejebb ment. A hideg hatott, a mámoros ifjú fejéből lassan párologni kezdett az ittasság s némi borzongás futott át tagjain arra, hogy ő a mester fia, az eiéggé művelt ember, most olyat t,e*z tudva, a mit nem szabad, a mit utált azokban az emb9V3kber, a kik községében, mint orvvadászok voltak ismaretesek. Gondolkozott, hogy miként juthatna el. De a hó annyira ellepte a földeket, s az ólom szürkeség oly nehézzé tette a hely kiisinerését, hogy nem mert. elindulni. Egyszerre egy öz csörtet ki az erdőből és pedig egészen ellenkező irányból, a merre Egyedy ment. Az. özet megriasztotta valami, vagy valaki, mert nyílsebesen rohant az ifjú felé. Károly jó! látta az özet, csak fel kellett volna emelni s elsütni fegyverét s az őz lábai előtt hullott, volna le, de nem lőtt. Az őz csak akkor vette észre az ifjút, midőn alig volt 3 lépésnyire. Az ijedtségtől hátsó lábaira rogyott. Majd pillanat múlva felugrott s neki futott a nyilt mezőnek. Sokáig nézett a szép állat után, midőn arról, hol Égyedyt látta meghúzódni, lövés dördült el. Utánna hallotta az öreg jókedvű mormogását. — Megvan a zsákmányba— gondolta az ifjú — most már talán mehetünk, s fel is állott hogy Egy 7edyhez menjen. Ekkor lónak horkolását hallotta, majd erő? kiáltást, s egy lovast látott feléje vágtatni, kiben a püspöki főerdészt ismerte fel. A főerdész elhaladt azon helynél, a hol Egyedy volt, s a ki bizonyára meghúzódott s az általa már távolabbról észrevett ifjú felé vágtatott. Késő volt lehúzódni, a főeruosz előtt állott. — Hej Károly, hát maga az ? nem szégyenli magát orvvadászkodni. Az ifjú lesüté szemét s hallgatott. A főerdész nagyon szigorú ember volt, s bár nem volt szándéka az ifjút pellengérre állítani, de minden büntetés nélkül sem akarta elereszteni, — Majd beszélek atyjával. Most pedig adja át a fegyvert.
