Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1942

- 34 a párizsi Bernardinumot. Bár látták, hogy az új szerzetesrendek nagy gondot fordítanak a maguk tagjainak szellemi kiképzésére, érezték is az ismeretekben való gazdagodás szükségességét a Ciszterci Rend tagjai számára, mégis : féltették tó'le a régi hagyományok pusztulását. Ez az idegenkedés lassan megszűnik ugyan, de azt látjuk, hogy azért a külföldön tanuló cisztercieket aggódás kísérte itthonmaradt szeretteik, elsősorban az apát részéről. Érdemes bepillantanunk abba a gyönyörű levélsorozatba, amit egyik zirci apát írt a XIII. század első felében Párizsban tanuló szerzetesfiához. ..Szent Bernát fiacskájának, Szent Benedek tanítványának jóságot, fegyelmet és üdvözítő tudást kívánok — hangzik a levél. Milyen jóságot, milyen fegyelmet és milyen tudást ? Jóságot, amely felhangol, fegyelmet, amely megtart, s tudást, amely fölemel. Jóságot, amely befelé fegyelem, kifelé tudás s amely fölfelé indít. Jóságot érzelmi világodba, fegyelmet cselekvésedbe s tudást értelmedbe. Aki tökéletes tudásra törekszik, csak e három úton tudja magát tökéletessé képezni. Mert: a jóság, fegyelem nélkül szétlazul, tudás nélkül elerőtlenedik. A fegyelem jóság nélkül üres forma, tudás nélkül értéktelen. A tudás pedig jóság nélkül veszedelem, fegyelem nélkül saját magának terhe. Kérlek tehát, hogy szeresd a jóságot, őrizd a fegyelmet és fejleszd, gazdagítsd a tudást." Nem csoda, ha az aggódó szeretet félve tekintett Nyugat felé. Az apátok Párizsba küldött fiaikat attól az áramlattól féltették, amely kezdte túlbecsülni a tudományt a szeretet rovására. A ciszterciek pedig mindeddig ahhoz a táborhoz tartoztak, amely ezt írta zászlajára: a szeretet fölénye ész és tudás fölött! Arról a szellemi csatáról, amit vívtak az új irányzattal szemben, örök emléket állított Prohászka a Pilis hegyén c. értekezésében. „Először a dialektika, azután lassankint az egész aristotelesi filozófia elegyedett bele a nyugati lelkiségbe s természetesen fölébresztette a kezdet vakmerőségével együttjáró, hetvenkedő s bizakodó, intellektuell és racionalizáló túlzásokat s azokkal szemben a keresztény realizmusnak ellenállását is. Akik a kereszténységet nagy, világfölényes valóságnak nézték, s nemcsak nézték, hanem azt élték is, azok idegenkedve szemlélték azt a mór-zsidó mentalitással felfújt aristotelizmust, bresciai Arnoldnak és Abelardnak fiatal . diákos hencegéseit, és termésaetesen sok kifogásolni valót találtak rajtuk. E friss és rohamos áramlatokkal s racionalizáló divattal szemben a jégtörő kos Szent Bernát s híres monostora Clairvaux volt. . . . O veszélyt látott abban a teológiai üzemben, mely mindent szétszedni, napnál világosabban bizonyítani s értelmileg fölfoghatóvá akart tenni; sajnálta az óriási erőlködéseket, mert szerinte az Istent nem felfogni, hanem megérinteni s megérezni kell. Ö a szeretet embere volt s nem volt kedve a filozófusok tekervényes útjain botorkálni. . . . Fölséges pragmatizmus jellemezte, mely mindenek fölött élni és égni akart. . . . Ennek a keresztény nagy életakarásnak s yalóságátfogásnak