Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1942
- 100 életével is hirdette az életszentség útját. Szerinte a tökéletesség lényege a szeretet, s ehhez legbiztosabban az alázatosság és az önmegtagadás vezet. O is alázatosságból vonult az akkor teljesen ismeretlen monostorba, hogy ott csak Istennek élhessen, s engedelmességből fogadta el a neki szánt szerepet. Tudatlannak, gyöngének, bűnösnek érezte magát, de a parancsban Isten akaratát látta és tisztelte. A Ciszterci Rend szentjei közül egyiknek sem kísérte annyi csoda a működését, mint Szent Bernátét, főkép mikor a keresztes hadjáratot hirdette. Ezeket a csodákat százak és ezrek látták, nem tagadhatta azokat Szent Bernát sem. De alázatossága elhárít magától minden érdemet. „Nem azok kedvéért történnek — úgymond — a csodák, akiket Isten eszközül használ föl, hanem a szemtanúk kedvéért. A csodák, melyeket Isten valaki kedvéért végbevisz, nem jelentik azt, mintha az illető, aki eszköz volt benne, másoknál szentebb volna; hanem egyedüli céljuk az, hogy a szemtanúk az életszentség szeretetére és követésére buzduljanak." így nyugtatta meg magát abban a meggyőződésben, hogy ő a legutolsó, legnyomorultabb gyermeke az Egyháznak. Talán összes csodái között ez a mélységes, mindvégig megőrzött alázatosság volt a legnagyobb csoda. Szent Bernát lelki életében az evangéliumi eszmény lehető tökéletes megvalósítására törekedett. S hogy ez annyira sikerült neki, az annak a mélységes istenszeretetnek tulajdonítható, mely őt már ifjú korában egészen hatalmába ejtette, s minden cselekedetének irányt szabott. Különösen a megtestesülés titka volt az, ami oly közel hozta lelkéhez az Istent, hogy ebben a bensőleg szinte megtapasztalt közelségben egész élete az áldozatos, önmagát tökéletesen átadó viszontszeretetnek szakadatlan himnusza lett. Átérezte, jobbanmondva átélte azt a nagy, természetfölötti igazságot, hogy a megtestesült Isten-Fiának minden földi csodája a kegyelemnek kiapadhatatlan forrása, s aki elmerül bennük, abban kialakul a Krisztus-hasonlóság. De az isteni szeretetnek legcsodálatosabb és egészen megfoghatatlan bizonyságát az Üdvözítő szenvedéseiben látja és imádja. Nemcsak azokban, amelyekkel világművét befejezte, hanem mindazokban, melyek egész földi életén át elválaszthatatlan kísérői voltak. Gyakran imádkozott a feszület előtt s azt szeretettel csókolgatta. A legenda arról is beszél, hogy egy alkalommal a Megfeszített lehajolt hozzá, átölelte és szívéhez szorította őt. „Mindjárt megtérésem — vagyis szerzeteséletem — kezdetén azon voltam, — úgymond, — hogy érdemeim teljes hiányának tudatában egy kis csokrot kössek és azt keblemre tűzzem, csokrot az én Uramnak gyötrelmeiből és keserűségeiből. Belekötöttem abba csecsemőkorának gyöngeségeit, azután a tanításban kifejtett munkáját, az utazásaival kapcsolatos fáradalmakat, imádságban töltött virrasztásait, barátainak hűtlenségét, a leköpdösést, az arculverést, a gúnykacajt s mindazt, amit váltságunkért elszenvedett. Az üdvösség csokra ez nekem; nem rabolhatja el tőlem senki. Örökké ott fog pihenni keblemen."
