Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1937

- 18 nemes tervet, szándékot, Tordai csak megalázkodó megalkuvások árán, s annyi „keserű nézeteltérés után" (acerba post discrimina) valósíthatta meg ? ! E küzdelmek végülis aláásták egészségét. 1928-ban idegzsábája hetekre ágybadönti. 1929-ben fellép cukorbaja. 1930-ban, az építkezés idején ismét Budapesten kell gyógyíttatnia magát.

Kárpótlásként — igaz — ugyanakkor felmagaslott a szerény külsejű régi bajai gimnázium helyén a mai modern épület. S Tordai hálával adózott érte Istennek, hogy négy évig tartó fáradozás után a gimnázium építését befejeznie engedte.

A megszépült, modern középiskolán kívül hálával tartozik Baja városa Tordainak mindazért a sok szónoklatért, előadásért is, mellyel pirosbetűs napjait valóban ünneppé avatta. Vagy ki tudná elfelejteni fejedelmi alakját, okos homlokát, megértő, meleg nézését, férfiasán zengő hangját, aranyos mosolyát, stílusának dúskáló áradását, s mégis vílágosságotgyujtó hibátlan magyarságát ? !

Aggályosán tapintatos házfőnök volt. Rendettartó igazgató. Önzetlenül szolgálta eszményeit : az Istent, nemzetét, Rendjét. Sokan szerették közvetlen, leereszkedő modorát, mert Tordainak mindig jobbanesett, ha nem kellett hidegen elzárkóznia önérzetes, úri egyéniségének pajzsa mögé, ha megmutathatta lírai alaptermészetét. Keserűséggel viselte az elöljárói tiszttel járó sokszor kényszerű magányosságot. Pedig élete vége felé szinte üldözte a magányosság. Akkor is egyedül volt, mikor 1937 márciusának egy sejtelmes délutánján ráborult az alkony, a közeli elmúlás gondolata. Csöndben, titokban, csupán Isten színe előtt, 40 éves írói jubileumát ülte. Szobája falán ott búcsúzkodott a koratavaszi napsugár, s Tordai hozzáfogott írásai- nek rendezéséhez.

Első nyomtatásban megjelent versét 1897. okt. 13-án írta. Átfutja az azóta írt lapokat, legépelteti. Nyolc vaskos kötet kerekedik belőle. Emlékei napsugaras virágoskertjéből is négy kötetre való kedves csokrot szedeget össze. Azután leborul íróasztalára . . .

ír, vagy imádkozik ? Talán máskor is így szokta tenni. De most egyszerre ír és imádkozik. Bizonyosan nagy lelki megrendüléssel, ímádságos prózában rebegi el művei elé helyezett hattyúdalát:

„Magamnak és Barátaimnak, akik megértő lélekkel olvassák e sorokat . . .

Valamikor, pazmanita-kispap koromban, ezt írtam jelmondatul fogalmazó kis könyvem első lapjára: Quod possum, — debeo. Nagy bizalommal, hittel és reménységgel indultam meg. De ha most negyven év írómunkásságát és munkaalkalmát meggondolom, bizony őszintén megvallom magamnak: igen sok volt a debeo, de mily kevés volt a possum! Tartozásom sok volt, tehetségem, kitartásom kevés.