Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1937

- II

fátumvállalás egészen sajátos szövedéke, melyet magyar idealizmusnak nevezhetnénk.

Az elsiető napok mélabújában egyedül Jézus neve hangzik úgy, mint az örök ember neve. Ezért akarta István is, hogy Jézus hite adjon nemzetének maradandóságot. Ezért ajánlotta koronáját, országát a Boldog- asszonynak. Mily leverhetetlennek látszó bilincsek, végpusztulással fenyegető válságok gyötörtek itt azóta is, századokról-századokra, s őröltek föl vértanú magyar Messiásokat! Ám a fájdalom barázdáin — az abba nem hagyott küzdés nyomán, — mégis termő élet aranyos kalásza szökött magasba: mosolygó cipó és búzavirág. Szent István és legjobbjaink hányszor vetettek reménytelen, de azért mindig vetettek. Mert érezték, hogy amíg e kifogyhatatlan televényben, a végnélküli pazarlások után, s a haszontalan vértékozlás ellenére megfogan a drága szemek zuhogása, ameddig van az anyaméhben magzat, a búzában acél és erő, — addig áldjon, vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell!

így gondolta el Szent István is egykoron, midőn rámérte a pogány magyar lélekre a krisztusi kereszt hosszát és szélességét, súlyját és magasságát. így fogott hozzá, mindent elölről kezdve IV. Béla király az új honfoglaláshoz, miután a sárga vihar kielégítette dühét e kelet-nyugat közé hengerített botránykövön, keserves útválasztón, rajtad kicsiny országom, maroknyi nemzetem! Itt küzdött a Sors bona, nihil aliud jelszavával Zrínyi saját végzete ellen, hol diadalmaskodó akarattal, hol befelé csikorgó, önemésztő meghajlással, megrendítő keserves férfisírással. És a számtalan szabadságharc is így adott nagy embereket a nemzetnek azáltal, hogy eszményeikhez hűségesekké gyúrta őket egészen a sírig, pedig oly előreláthatóan hiába verekedtek. „Tudod te, — írja Deák Ferenc Kossuth Lajosnak, — hogy régen remény nélkül állok én veletek s közöttetek a csatatéren, de a siker reménye nélkül is kész vagyok küzdeni, mert ezt becsület és kötelesség parancsolják.“') Ugyanezt hirdeti Madách, Az ember tragédiájában: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!“ Hány Szent István, Rákóczi, Széchenyi lett boldogtalan mások boldogságáért, hazátlan hazájáért, csak azért, mert vérében volt a magyar idealizmus, s ez az, mely ezerévig saját emlője tején, saját szive vérén éltette a nemzetet.

Az egész magyar történelmi égbolt törpélli azokat az elfajzott magyarokat, kufár népeket, az értelmetlen, önző, önhitt Nyugatot, kik nem vallják, hogy itt a Kárpátok alatt, mindenkinek lehet értelmetlen, de nekünk szent, vértanúságra küldő parancs, istenrendelte hivatás, vagy fátum, s nem magyar, aki nem vallja a magyar idealizmus ez ezeréves szózatát :

„A nagyvilágon e kívül,

Nincsen számodra hely ;

Áldjon, vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell!“

‘) Id. Szekfű Gy. Három nemzedék. Bp. 1920. 130. 1.

*