Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1935
19 mozgási akadályok miatt fogy, a sztatikái nyomása pedig nő, ugyanabban a mértékben növekszik meg a külső levegőnek reakciós sztatikái nyomása. A füstgyűrű levegője örvénylésének megszűntével a dinamikai nyomása elfogy, a sztatikái nyomása pedig a külső levegő sztatikái nyomásának értékét éri el. A gyűrű füstje ekkor szétoszlik. A nyugalomban lévő éternek a nyomásáról csak mint reakcióra képesített tehetetlen tömegéről eshet szó. Amint azonban az éter mozgásba, áramlásba jut, óriási dinamikai nyomást fejt ki érthetőleg azért, mert a sűrűsége igen nagy. Gondoljunk itt valamely égitestnek, például a Földnek, mint az éter egy részének, a tengelye és a Nap körüli mozgásának óriási kinetikai energiájára. Más elbírálás alá jön a munka (/=ps,cos«h amelyet valamely erőnek az áramló éterben el kell végeznie. Ha az erő iránya az éter áramlása irányára merőleges («=./?), akkor sem az erő, sem az éteráram nem végez munkát (/=o). Mozgásunk a sűrű, súrlódás- és tapadásmentes éterben az áramlására merőleges irányban ellenállásra nem talál, e mozgásunkkal munkát nem végzünk. Amikor azonban az erő az áramló éterrel szembe irányul (a=2R), akkor az erőnek s úton ps nagyságú munkát kell végeznie. Ezt a munkát végezzük el akkor, amikor az éter áramlásával szemben s magasságra emelkedünk. Amikor az erő és az áramló éter azonos irányúak («=o), akkor nem a külső erő, hanem az éteráram végez ps nagyságú munkát. Az erő. — Ha az üres tér geometriai fogalmát a való világból kiküszöböljük és helyébe az anyagot állítjuk, amelynek elemi részei haladó és forgó mozgásban vannak, akkor az „ erő“ szónak, beszédünkben minduntalan használt ée teljesen szubjektiv fogalmának reális tartalmat adhatunk, mert az erő helyébe minden esetben a kis és nagy tömegeknek kinetikai energiáját állíthatjuk, amely kinetikai energia hol mint sztatikái, hol mint dinamikai nyomás jelentkezik a természet tüneményeiben. Ebben az objektív természetszemléletünkben érzékelésünk is abból a kölcsönhatásból látszik előállónak, amely a testünket alkotó anyag és a testünket körülfogó ugyanilyen anyag (t. i. éteranyag) kölcsönös hatásából származik és lényegében nem különbözik az anyagi természet egyéb hatásaitól. E kölcsönhatás indítja meg érzékszerveinkben az érzékelés folyamatát. Minden vonzó és taszító erő végeredményben az atomokban áramló éter dinamikai nyomásában veszi eredetét, amely nyomás a tehetetlen sűrű éterben egyenlő értékű ellennyomásra talál. A nyomás egyenletes tovaterjedésének elve értelmében pedig bármely nyomás az összenyomhatatlan, folyadékszerü éterben gyengítetlenül terjed tova és az érzékelhető testekben külömböző erőknek látszatát kelti bennünk. Mondhatjuk tehát, hogy minden erő az éter elemi részei kinetikai energiájából származó éternyomás, t. i. az éter sztatikái és dinamikai nyomásának külömbsége. E nyomáskülömbség 2*
