Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1934
A kétezeréves költő Nem mindenen érzik az idő. A múlt tovább ég a jelen villódzásaiban. A történelem lehet más, de az emberi lélek századok múltán is önmagára ismer, hasonlít önmagára. A nagy Én ugyanaz. Kétezeréves távolságon át nyúlunk Horatius után is, pedig mindig velünk jár mint pogány öröm, vagy mint a halál árnyéka. Hatása látszólag nagyobb, mint maga a költő. Szűkszavúsága, tárgyilagos fékezettsége, kifejezéseinek értelmi túlsúlya — szinte kihívta olvasóiból az elrejtezett érzelmet, s a felébredt képzelet továbbéltette az ő gondolatának mélységét, s kihüvelyezte belőle a megrendülést. A praktikus életbölcséletből így lett mind modernebb és finomabb rezgés, elemi megrendülés, s a horatiusi gondolat-költészetből így lett kétezerév érzelmi lírája. A gondolatmenet lépcsőfokain megindult a szó lüktetése, az ég felé törő lélek viaskodása a nyomasztó gondolattal. A kereszténység megdicsőítette komoly erkölcsi intelmeit, megnyugtatta halálfélelmét és nem tagadta ki az emberiség jövőjéből múlt műveltségének ércbe ötvözött zengését. Az emberiség mindenkor jelenének érezte természetes eligazodásait, kételyeit, — s talán egy kor embere sem annyira, mint a válságok közt békét sovárgó mai ember. A hatalmi erőszak és a lázas fegyverkezés, a társadalmi és gazdasági reformeszmék korszakában Horatius meglepően sokatmondó költő még a huszadik század gyermeke számára is. A vagyon falánkságával, s a nemzetsorvasztó bűnökkel szemben hangsúlyozza az életboldogság megteremtésében a lélek egyensúlyának elsőbbségét, a nemi tisztaságot, kipellengérezi a nagyravágyás hiúságát. Horatius a béke énekese: a természet, a lélek és a politikai élet békéjének énekese egyaránt. Költészetének csodája éppen ez, hogy a korabeli római élet nagy ellenmondásaiból antitézisekre épített költeményei ormán mégis a béke olajágát lengeti. Az emberi lét majd humorral, majd iróniával leleplezett örök ellenmondásai, a nemzeti aspirációk és az emberiség egyetemének megoldhatatlan kérdés-világa még kevés költő remeklésében csendesedtek oly zsongító egyszerűségű álom-mámorba, mint az ő költészetében. Ez a művészi el- nyugovás, megbékélés mint tárgyilagosság és higgadtság, különösen jellemző vonása teremtésének, mely megnyilatkozik abban a finom ötvösmunkában is, mellyel stílusa szemléletességét, életközelségét szolgáló hasonlatait, képeit kidolgozta. A csiszolás, méricskélés nem érzik rajta, csupán a titkolhatatlan vágy az emberi lélek keresztény egyensúlya után. Midőn bíráló értelme előtt mindinkább felötlik a földi dolgok és törekvések szükségképi végessége és fonáksága, lelke a költői halhatatlanság hattyúszárnyaíval az örökkévalóság felé szárnyal és keresi az isteni embert.