Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1911

10 szeretettel zárta őket magába, megszűnt dobogni. Annál megdöbbentőbb volt, mert ezúttal igazán váratlanul jött. A körülményekkel mindig bölcsen számoló öreg ember, aki annyiszor szokta emlegetni: „a fiatal meghalhat, de az öregnek meg kell halnia" ; aki, mikor egy-egy kisebb szerzetes-családját elhagyta, legtöbbször ligy búcsúzott, mintha búcsuzása mindörökre szólna: épen ebben az évben mégis búcsúvétel nélkül távozott (amint szintén kedvelt mondása volt) „ad lares paternos". Mélységes megilletődéssel, a fiúi szeretet könnyeivel álltuk körül ravatalát és kísértük el az apátsági templom sírboltjába, ahol boldog emlékű elődei is porladnak. A komor gyászpompa, mely méltó akart lenni magas állásához, nem fejezhette ki híven a szívek gyászát, mely annak a jó atyának szólt, aki egyik levelében ekként foglalta össze életének nagy számadását: „Öreg ember vagyok; évekre nem számíthatok. De a tudat, hogy érdekeitek védelmében kong majd számomra a távozás jele, megnyugtatja lelkemet, mert érettetek élvén, nem hiába éltem". Nem hiába élt! Erről tegyenek tanúságot ezek a lapok is, melyeken a kegyelet és fiúi szeretet áldoz emlékének. Vajda Ödön Pál 1834. január hó 29-én született Kaposvárott. Szülővárosát és megyéjét — amelynek jellegzetes tájkiejtése színezte beszédét még öregkorában is -— szeretettel és nemes büszkeséggel emlegette mindig. Egy festőművésznek, aki arcának kifejező voltát dicsérte előtte, önérzettel mondotta: „Nem valami különös fej ez, de somogyi magyar fej, annyi bizonyos". Szegénysorsú iparos családból származott. Hat testvére volt s közűlök még kettő lépett egyházi pályára. Az egyik, aki mint szentferencrendi szerzetes a Fakund nevet viselte, mint kiérdeműlt házfőnök halt meg néhány év előtt. A másik, Vajda Gyula, a kegyestanítórendnek volt nagyérdemű tagja, s mint kolozsvári egyetemi tanár költözött el szintén nem régen az élők sorából. Pál korra nézve közöttük állott. Mikor az elemi iskolákat és a gimnázium két alsó osztályát szülővárosában elvégezte, tanulmányainak folytatására bátyja magával vitte Pécsre és neveltetésének terhét nagyrészt levette a szülők vállairól. A testvéri szeretetnek ezen áldozatát később ő maga is meghozta, mikor Gyula öccséről gondoskodott. 1847-ben kei űl Pécsre és itt fejledező gyermeki lelke egész életére elhatározó fontosságú benyomásokat szerez. Sokszor felidézett pécsi emlékeinek kerete az iskola falain kívül egy kis ház a Flórián-utcában és a szentferencrendi kolostor, ahol bátyja közbenjárására élelmezést kapott. Valahányszor később, már mint rendjének feje, Pécsett megfordult, mindig kegyelettel és hálás szívvel kereste fel ezeket a helyeket. Megindultsággal emlékezett vissza a Mecsek