Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1907

14 Pedig a lelke fiatal maradt ugyan, ámde a testét, a szervezetét megviselte a munka, s mikor mi azt hittük, hogy elpusztíthatatlan vasegészsége van, már szervezetében ott leskelődött a baj, amely őt megölte. 1906. december havában jelentkezett először nagy erővel betegsége. De ekkor még nem tudott rajta kifogni. Nagyok voltak ugyan a szenvedései, de ő nagy lelki erejével parancsolt magának, eltitkolta kínjait s megtartotta az óráit, úgyhogy egy órában sem kellett őt helyettesítenünk. Az iskolai év végén azonban már annyira erőt vett rajta a baj, hogy az évzáró ünnepélyt be sem várva sietnie kellett Budapestre, hogy operációnak vesse magát alá. Az operáció látszólag segített rajta, s augusztus havában örömmel sietett haza, hogy a nemsokára megkezdődő iskolai évben újra beálljon a munkába. Azonban más volt megírva a sors könyvében. A vakáció utolsó napjaiban új baja támadt, veszedelmes daganata fejlődött a szemgolyó háta mögött, s neki ismét Budapestre kellett mennie, hogy egy második operációt álljon ki. Épen a Veni Sancte napján búcsúzott el tőlünk, amikor megnyitottuk az iskolai évet, hogy Isten segítségével hozzálássunk a munkánkhoz. Micsoda fájdalom szoríthatta össze a szívét, látva, hogy megindul a munka, s ő nem lehet a munkások között ! Lelkének mélységes fájdalma ott volt szemében, stirün patakzó könnyeiben, ott reszketett hangjában, amikor nyakunkba borult, hogy búcsút vegyen tőlünk. A második operáció is sikerült, de azért mégsem volt mentség a számára. Mikor októberban visszaérkezett közénk, egészen össze volt törve, s annyira elgyöngült, hogy nem mehetett többé iskolába, s egy évre ideiglenesen nyugalmazni kellett. S megkezdődött a hosszú haldoklás, amikor lassan-lassan elszakadnak a szálak, amelyek az embert földi vándorlása színhelyéhez fűzik. Hogy mi mehetett végbe szegény boldogult társunk lelkében, ki tudná rajzolni, hiszen még az emlékezés is fáj, ha ezekre a napokra gondolunk. De hogy a lelke mindig az iskolába járt, azt nagyon sokszor elárulta. Mikor már elkövetkeztek az utolsó pillanatok, s a mi kedves betegünk elkészült a hosszú útra, ahonnan nincs visszatérés, amikor kibékülve Istenével lelkét megerősítette a szent útravalóval s -megható szavakkal vett tőlünk végbúcsút, az volt utolsó sóhajtása, amely fölszakadt lelkéből : — Istenem, milyen boldogok vagytok, ti mehettek az iskolába !