Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

I. II. Rákóczi Ferenc a költészetben. Aki nemzeti irodalmunk történetével csak fölszínesen is foglalkozott, meggyőződhetett arról, hogy költészetünk állandó és szoros kapcsolatban volt mindig politikai történetünkkel. Gyulai Pál csak líránkról mondja, de körülbelül ugyanazon joggal állítható epikánkról is, hogy az „a nemzet története". A költészet nálunk egész a jelenkorig sohasem volt tisztán eszthetikai jellegű s nem sűlyedt Eötvös József mondásaként kedves játékká azáltal, hogy különvált volna a kor nagy érdekeitől. Szívesen és gyakran fordult a politikai élet azon alakjaihoz, kiknek a nemzeti érzés halhatatlanságot biztosított, s a maga részéről is megtett mindent, hogy nevüket a feledéstől megóvja s fejüket a dicsőség fénysugarával vegye körül. S figyelemre méltó jelenség, hogy történelmi nagyjaink közöl éppen II. Rákóczi Ferenc az, kinek tüneményes egyéniségével leggyakrabban s legállandóbban foglalkozik költészetünk. Míg a nemzeti küzdelmek egyéb szereplői, sőt vezérei, jóformán csak a történetírás lapjain élnek s nevük csak elvétve zendűl meg a költők lantján: Rákóczi tetteit s dicső emlékét föllépésétől napjainkig majdnem szakadatlanul hirdetik költői maradványaink. S ha költészetünk csakugyan az, aminek oly büszkén szeretjük tartani: a nemzeti élet szívverése, akkor e körülményben új és fényes bizonyítékát látjuk ama ténynek, hogy Rákóczi neve és emléke csakugyan kitörülhetetlenül vésődött nemzetünk lelkébe. Két század mult el azóta, hogy a magyar szabadság védelmére kardot kötött, de e hosszú időnek minden viszontagsága sem tudta dicsőségének fényét elhomályosítani, neve ma is él és hat közöttünk s örök szimbóluma lett a szabadságnak, a nemzeti függetlenségnek. Ma is, mikor nemzeti életünket nem fenyegeti oly közvetetlen veszély, mint a múltban annyiszor, 1*