Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

26 „Fejedelmünk hajh ! vezérünk hajh ! Magyartok gyászban űl, Még leng a szellem tőletek, S már lelke sem hevül." A régi dicsőség oda van, szegre akasztotta kardját a magyar. A várnai csatatér fölött hűs szellők lengenek, s az elhunyt király emlékét csendes nyugalom takarja. Mohács mezején vérkönnyet önt az utazó, s szent érzése a hazát siratja. „De bujdosóknak sirja te Pontus határain, Nem leng egy sóhajtás feléd Hűv ének szárnyain." A néma hant fölött titkon borong a géniusz, mert lángoló szív s honszerelem van ott eltemetve. Keblében megérleli hű és nemes boszúját, mely villámként csap le, lángra gyújtja a honfiú és honleány szivét mely többé nem lát, nem fél, hanem csak érez. „És halni mégyen, győzve jár A vér szent mezején, Vészek körítik homlokát, Erő forr kebelén." Zúg a légben a lándsa, friss szellő lengeti a lobogót, s kelettől nyugatig árként rohan a győzelem, „S ledőlt országok hamvain Egy szép hon támad fel, Mely lelket tölt, mely szívet ráz Neve zengésivel." A költemény hangulatos, s mintha csak a reménynek a hazafias fájdalomban megtört sugara villanna meg benne, hogy később aztán helyet engedjen a jövőtől mit sem váró kétségbeesésnek. Gyöngéje a költeménynek a részben talán szándékos, de részben akaratlan homály s a kifejezések némi erőltetettsége. Körülbelül ugyanazon időben, mikor Kölcsey ezt a hazafias panaszát elsóhajtotta, az ország másik részében egy majdnem gyermekifju ábrándozott ugyancsak Rákóczi koráról s szabadságharca dicsőségéről. Vörösmarty volt ez az ifjú, kinek szava nemsokára beharsogta az egész