Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

22 Akiknek szólt, így is megértették s szivük mélyébe rejtve, titkon, de annál bensőbb kegyelettel ápolták a nagy bujdosó emlékét. II. A Rákóczi-kornak utolsó sugára ragyog felénk e költeményből, amely kezd ugyan már halaványulni, mint a lenyugvó nap fénye, de melegéből még mit sem veszít. Lassan-lassan azonban megváltozik a világ. A szatmári béke általában véve jótékony hatással volt az országra : sarkalatos jogait, alkotmányát biztosította s az anyagi jóllét előmozdításával gyógyítani igyekezett a két század óta folyton duló háborúk sebeit. A király és nemzet kezdték egymást megérteni, majd becsülni, s a jelennek élve, a jövőn munkálva egyre jobban feledték a multat, a múltnak fényes, de megvalósíthatatlan álmait. Ez magában véve még nem lett volna olyan nagy veszedelem; de már sokkal nagyobb baj volt az, hogy a mult emlékeivel együtt a nemzeti érzés, a nemzeti öntudat is kezdett kialudni a szivekben. Mind jobban és jobban terjedt a német világ, a „náj módi", kiszorította az ősi magyar szokásokat, s az a főnemesség, mely egykor vezetője, lelke volt a nemzeti mozgalmaknak, meghajolt a kor áramlata előtt: nyelvben, ruházatban egyaránt németté formálódott át. „Nincs becse a hazafinak, Csak a hajlongó úrfinak, Világa német gavarnak, Jó éjszakát a magyarnak!"

1) A legnagyobb dicséret, mit egy közpályán szereplő egyénről elmondhattak, az volt, hogy tántoríthatatlan híve urának, királyának. Ily körülmények között nem lehet csodálni, ha Rákóczi neve megszűnt varázshatást gyakorolni e nemzedékre; s ha a jobb lelkek méhéből elő-elő is tör néha napján a keserű sóhaj: „Rákóczi, édes vérünk, Régi hires vezérünk: Kérd a magyar szenteket — Ne hagyjanak bennünket!" —' a nemzet értelmiségének nagy része bele nyugszik a meglevő viszoArany L. ; A magyar politikai költ. 29, 1,