Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1903

kell. S a távozó fejedelem búcsúszava mint egy szomorú visszhang zeng még egyszer és utoljára a messzeségből: „Német már a vezéretek Jaj be szánlak benneteket . . . Isten veletek!" A költemény kompozíciója némi egyenetlenséget mutat, mintha csak több énektöredékből szerkesztették volna össze; de a tiszta és egységes elégiái hangulat, mely az utolsó versszakban tetőpontját éri el, az érzelmek drámai festése, egyszerűsége mellett is erővel teljes nyelve, változatos, élénk fordulatai valóban költői szempontból is figyelemre méltóvá teszik e tartalmilag érdekes cs megható költeményt. Rákóczi Ferenc búcsvdala a teljes reménytelenség, lemondás hangulatában fogamzott meg. A fejedelem látja, hogy hazája földén nincs többé maradása : „ Bölcsőm vigasztalóm, Dajkám és ápolóm : Szép Magyarországom! Jaj, szörnyű fájdalom, Meg kell tőled válnom. Vizeid folyását, Erdeid nyílását Mezeid kalászát, Lovam lába nyomát Te áldott földeden Már többé nem látom." Mindaz, ami kedves, ami édes emlék a szívnek, fölújul a búcsúzás pillanatában, hogy fokozza az elválásnak keserűségét. S a bánatos hangulatot, mely a boldog emlékek hatása alatt amúgy is metszővé élesül, csak fokozza a természet őszi hervadása, melyet nem sokára fölvált a dermesztő hideg tél; fokozza az a gondolat, hogy hiába van már minden remény, segélyt nem várhat senkitől s egy nemzet készül sírjába szállani boszulatlanul: „Fúj már az őszi szél, Sárgul a falevél, Rád borul az nagy tél Mikor semmi sem él, Én árva országom!