Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1901
23 Pedig csupán az adhat hitelt Grimmnék, a ki nem járt a stanza della Segnaturá-ban. A ki egy pillantást vethetett e bámulatos terembe, megérti, hogy ez a stanza a renaissance szentélye, hol ennek az új-kort méhében hordó nagy átalakulásnak minden eszméje megtalálható; hol a lángoló hitii és a klasszikus ó-korért annyira lelkesedő Raffaello oly harmonikusan tudta összeolvasztani a kereszténység szelíd báját, kegyelmeinek minden kételyt és nyugtalanságot elsimító erejét a pogány klasszikus kor magára hagyott fényes tudásának, igazán emberi érzelmeinek bizonytalanságával. Azért, a ki egy kissé elemezni tudja a renaissance-ot mozgató eszméket, egy perezig sem kételkedhetik azon, hogy Raffaello a „Scuola d'Atené"-n a kegyelemtől ihletett hittel szemben, a dogmák nélkül gondolkozó, magára hagyott emberi tudást akarta elénk állítani, vagyis a szó legszorosabb értelmében korképet akart rajzolni. És ő, a ki oly alapos ismerője volt a klasszikus ó-kornak és úgy lelkesedett annak bámulatra méltó alkotásaiért, miként erről X. Leo pápához irt gyönyörű levele 2 a) is tanúskodik, az az emberi tudás típusául, képviselőjéül nem is választhatott mást, mint azt a szellemi társaságot, melynek a világtörténelemben nincsen párja. „Mert, mint Alpha mondja, az emberi gondolkodás csak egyetlen egyszer volt eredeti és önálló, Görögországban; 2 3) 1515-ben egy pápai rendelet (breve) az antik ásatások fölött való felügyelettel bízta meg Raffaellót és az ő engodélye nélkül nem volt szabad a föliratos köveket szétrombolni. Neki magának a Péter-templom építéséhez (1514 óta ö vezette) szükséges kőkoczkákat azon anyagból kellett előteremtenie, melyet a Rómában és környékén eszközölt ásatások hoztak napfényre. Egy, valószínűleg X. Leóhoz intézett levélben, mely az ó-kor iránt való lelkesedése mellett Róma barbár pusztítása miatt érzett fölháborodását is élénken tolmácsolja, így ír : ,.\lég azok is, kik mint atyák és védnökök, Rómának e siralmas romjait megóvni kötelesek lettek volna, csak arra törekedtek, hogy ezeket szétdúlják és kifoszszák. Hány pápa engedte meg, szentséges Atyám, a régi templomok elhordását, szobrok, diadalivok és más épületek lerombolását, a kik hasonló méltósággal voltak fölruházva, mint Szentséged, de nem voltak megáldva sem azzal a tudománynyal, sem azzal a lelki nagysággal. Hány engedte meg köziilök, hogy az épületek alapjait kiássák csak azért, hogy a maltert kivegyék belőle, s ezáltal összeomlásukat siettessék! Hány antik szobrot és díszítményt égettek mészszé! ? Sőt merem állítani, hogy az új Rómát, mely szemünk előtt áll, minden nagyságával és szépségével, minden templomával, palotájával és egyéb építészeti emlékéved egyetemben azzal a mészszel építették föl, mely az antik márványművekből származott." „És az ó-kor isteni lelkeinek csodás alkotásai, melyek mindenkit lángra gyújtanak, kik valami magasztosra képesek ", miként ugyanitt irja, arra lelkesítették a nagy Urbinóit, hogy egy müvet irjon Róma régiségeiről és műemlékeiről. Korai halála azonban a tudósok és művészek nagy fájdalmára megakasztotta ezen terv megvalósítását is.
