Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1897

2 kori nevelésnek főfeladata« ; Hegel szerint pedig: »A nevelés az a művészet, mely az embert erkölcsössé teszi.« Ezért a nevelőnek minden intézkedése, minden tette tervszerű és okozati összefüggésben áll a nevelés végső czéljával; ez pedig, mint már mondottuk, Isten képmása. Az ember ugyanis testből és lélekből áll. A mi igazán emberré teszi, a mi lényének sajátos tulajdona, az sem teste, sem testi valójának összeköttetése a lélekkel, hanem maga a lélek. Ez a nevelés valódi, közvetetlen tárgya. Jóllehet a test sem lehet közömbös a nevelő előtt; egészséges testben lakozik ugyanis ép lélek. Egészséges léleknek egészséges testi való a föltétele. Ennélfogva közvetve a test is tárgya a nevelésnek. A nevelés az embert nem csupán egy irányban törekszik fejleszteni, nem épen csak ennek vagy annak a feladatnak a megvalósítására akarja képessé tenni., egyik vagy másik erényre szoktatni, bizonyos ismereteket vagy ügyességet elsajátíttatni; hanem az a czélja, hogy az egész belső embert, egész lelkét kialakítsa, kiművelje. Ezért a nevelés arra törekszik, hogy a növendéket a fejlettségnek ama fokára emelje, mely megfelel az ember lényegének, feladatának. E czélből úgy jár el, tevékenységét úgy intézi, a mint lelki életünk törvényei és a növendék egyénisége parancsolják. Az a kérdés merülhetne föl: lehetséges-e a nevelés ? A kérdésre határozottan igen-nel kell felelnünk. Tagadó volna a válasz akkor, ha az ember akaratát valami föltétlen szükségszerűség korlátozná. Ebben az esetben is sokféle ismerettel lehetne gazdagítani a fogékony lelket, hasznavehetővé tenni a mindennapi életben, rá lehetne szoktatni, hogy az erkölcsiségnek hódoljon; azonban soha sem lehetne arra alkalmassá tenni, hogy tudatosan és szabadon törekedjék az élet eszményi javai után. Az ember csak akkor nevelhető, ha szabad, és bizonyos indító okok által irányítható önelhatározásra képes. Tapasztalásból tudjuk ugyanis, hogy az ember nemcsak meg tudja különböztetni a jót és helyest a rossztól és helytelentől, hanem közöttük szabadon is tud választani. A nevelés bár nem képes mindenre, de mégis sokat tehet. A tapasztalás bizonyítja, hogy a gyermeki lélek fogékony a külső hatások iránt és enged a külső benyomásoknak. Csakhogy e fogékonyság idővel szűnik, az emberi lélek lassankint maradandó, szilárd alakot ölt és kevésbbé hajlik meg a külső behatások előtt. E tényben határozódik a nevelői törekvések jelentősége. A nevelés tehát lehetséges. Sőt a felebaráti szeretet parancsolja; mert az emberi természet testileg lelkileg egyaránt rászorul mások segítségére. A gyermeknek veleszületett a rosszra nagyobb hajlandósága pedig kötelességgé teszi. Csak vizsgáljuk a kicsiny gyermek állapotát! Tehetetlensége könyörületre, szánalomra, részvétre indítja az embert. A részvét a gyermek iránt késztet bennünket, hogy ápoljuk, támogassuk. E támogatás és gyámo-