Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1897

20 ereje is, a szerint leszünk készek az önfeláldozásra is, hogy a szóban forgó javak birtokába jussunk; vagy azon mértékben vesz rajtunk erőt a lemondás, a mint kisebb értékűeknek látjuk a javakat. S ez nem csekély fontosságú az akarat tevékenységében. Ha ugyanis azt látjuk, hogy az megérdemli a reája fordított fáradságot, valami jól eső megelégedés fogja el lelkünket, önbizalmunk fokozódik. Ellenben ha azt tapasztaljuk, hogy munkánkat nem koronázta kellő siker, a csalódás nyomasztólag, önbizalmunkat lankasztólag hat reánk. Ezért szükséges a növendéket a javak helyes megbecslésére megtanítani. A nevelés ily eljárásmódja míg más okból is nagyon fontos. Minden jellemes ember előtt az elveknek kötelező erejök van. Már most igen gyakran megtörténik, hogy kötelességek állanak kötelességekkel szemben; hogy a kötelességek ily összeütközése meg ne bénítsa az akaratot, szükséges, hogy azokat az elveket, melyekből a kötelességek származnak, képesek legyünk egymásnak fölé- és alárendelni. Az elvek rangsorozata azonban föltételezi a javak becsértékének a rangsorozatát is; a kettő együtt jár, egymást kiegészíti. A javak rangsorozatának megállapításában a nevelőt a tapasztalás és növendékének lelkiismerete támogatják. Korán tapasztalhatja ugyanis a növendék magán és másokon, hogy vannak olyan javak, melyek nélkül ellehetünk életűnk folyamán és vannak olyanok, melyek föltétlenül szükségesek, melyekről nem lehet, nem szabad lemondanunk. Hogy kellő hatása legyen e megfigyelésnek és tapasztalásnak, beszéljen a nevelő róluk a növendékkel. És legfőkép arról világosítsa föl növendékét, hogy az élet javainak ily megkülönböztetése nem önkényszerű, hanem általános értékű, az emberek gondolkodásában gyökerezik. Figyelmeztesse a növendéket, miként ítélnek mások is e tekintetben; figyelmeztesse, hogy környezete, szülői, tanítói, ismerősei, az élet és történet nagy alakjai mind így vélekednek az élet javairól. S nyomban kutassa a nevelő, miként ítél növendéke. Beszéljen mások ítéletéről, elemezze eredményeiben és csakhamar maga a növendék is rájön, hogy az élet javai különböző értékűek. Vannak, melyek önmagukban véve értékesek, és mások olyanok, hogy csak annyiban van értékük, amenynyiben eszközül szolgálnak a magukban véve értékes javak megszerzésére. Önként merül azután föl a növendék előtt a kérdés: melyik hát az életnek legfőbb java? Ha a növendéket következetesen oly irányban fejlesztettük, hogy lényének és hivatásának hű ismeretére eljuthatott, köriynyen megfelel a kérdésre. Nem lehet ugyanis más a kérdésre a felelet, mint hogy az élet legfőbb java a jó lelkiismeret, a lélek zavartalan békéje. A léleknek ez a zavartalan békéje azonban, csakhamar belátja a növendék, csak is ott lehet, hol az értelem és akarat teljes összhangban vannak egy-