Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1895

18 s rejtezett okokkal szüntelen birkózik;« s mikor azt hiszi, hogy végére­járt a legfőbb dolgoknak, látja: a legnagyobbtól a legkisebbig minden »zárott lakatok« előtte. S tekintetünket a költő az emberiség legfőbb kérdéseinek ingado­zására irányítja, a titkok megféjtésére való törekvést hiúságnak bizonyítja példákban és beláttatja : az a legnagyobb bölcscség, hogy a legfőbb bölcsc­ségre senki fel nem juthat. A tudomány kevély, magával ragadja az embert; bódító ital, mely­ből a ki ivott, azt nagy könnyen megtántorítja. Csak az boldog, »Kit még a romlottság nem bír s nem emelget a kevély tanúitság.« Nem a tudomány az ember végsőczélja: elég nagy tudomány, ha jól tudunk élni. S e jó élet ? Ha gyarapodunk a jó erkölcsökben: meg­ismerjük gyöngeségeinket, másokat jó útra térítünk. Alap és tetőzet erkölcsi világunkban: magunk meggyőzése. S mint valamikor a nagy reformátor a görög szellemi világban, Sokrates, azt hirdette, hogy az általános felfordúltságból a kibontakozásnak és minden szellemi haladás­nak az önismeret az alapvetője: oly meggyőződéssel fohászkodik Orczy is a legfőbb Valóhoz: Taníts, hogy ismérjem én ennenmagamat. (K. H. 83.) Nem hagy nyugtot. Alapgondolatát kiszínezve tárja elénk. Leraj­zolja az élet változandóságát: legszebb vágyaink, reményeink mily hirte­len füstbe mennek. Maga az élet nagy-gyorsan eliramlik sebes patakként, s a mi gyönyörűségre akadtunk benne, hirtelen elenyész. Remélsz? szebb jövendőn csüng tekinteted ? gyorsan illan el a jelen, sűrű homály fedi a jövőt. Miben bízol ? A mit szeretettel öleltél magadhoz, bármily sok is volt, jelentéktelenebb a rövidke álomnál: végzeted nehezedik reád, hogy a mid van, hamar elveszítsd. Talán fény, tündöklés bátorít? Hír, kincs, dicsőség szomja emeli lelkedet ? Csak vizsgálódjál! A kik garmadába gyűjtötték össze kincseiket, nem gyötrődnek-e: kire hagyják azokat ? mi végök leszen ? Híjábavaló­ság hiú reménykedésed, hogy neved fenmarad szerzett dicsőségedben: az a végetlen jövő elfelejtet, homályba borít. Szerencse emelt fel, szeren­cse ver le; drágán veszed meg az ő ajándékát: nevetve ragadja vissza kezedből. Magasratörésednek, nagyravágyódásodnak a keserű való élő tilalomfája: a mit magad körűi látsz, tapasztalsz, minden azt kiáltja feléd: nincsen állandóság a földi életben; káprázat minden, mindenben. Vakságunkban, elfogúltsugunkban nem akarjuk látni a valóság intelmét. Pedig csak emelkednénk föl, látnók: mily kicsinyek vagyunk, kik e föl­dön élünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom