Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1894

60 egyik legnagyobb emberét: Kossuth Lajost .... Halála emléke a hazafiúi szív való bánatának napja; a nagy tény, melyhez neve örökre hozzáfuződött, a kegyelet és büszkeség napjának emléke, valameddig magyar hazánkban magyar ember szívében magyar vér lüktet. A kegyeleté, hisz, a szabadság nagy napja százados embertelenségnek, jogtalanságnak, törvénytelenségnek emberies irányban vetett véget: akik sírtak, könyeiket enyhíté; akik nyomorogtak, segítségökre sietett; kitől, mije volt, elragadták, busásan visszafizette neki. A büszkeségé is: páratlan a világtörténelemben, hogy ezredéves, elfogultságokkal táplálgatott, szertelenül féltett nemesi alkotmányról, felejtve a szenvedések, nem fájlalva az új viszonyokban a veszteség, egy csepp honfivér omlása nélkül, bensőséges testvéri egyetértésben, szinte egy szempillantás alatt lehullottak a szolgaság lánczai: magyar hazánknak nincs többé csak szabad gyermeke. Ember nem törvényes rabszolgája többé embernek: a mi testi-lelki tehetségekkel megáldatott az egyén, kész előtte a pályatér, a nemes férfiak küzdő tere: hasznosat, nagyot, hatalmasat alkotni szabad nemzetért, szabad férfiúi dicsőségért! . . . . Állapodjunk meg! Kossuth Lajos emlékét kegyelettel úgy üljük meg, ha a nagyesemény, a magyar szabadság napja, körül vizsgálódunk. A mi nagy, messzevágó emberi érdekű: csak akkor tudjuk igazán megérteni s megbecsülni, ha ismerjük a szorgos munka, fáradhatatlan törekvések azon nehéz útjait, melyek a márcziusi szabadság nagy áldásához elvezettek. Mert, noha a világtörténelmi nagy tény hirtelen gyorsasággal valósult meg: hosszú félszázadnak nem minden erőfeszítés nélkül való, mondhatjuk, bámulatra, nagy férfiakhoz méltó dicsőséges munkája előzte meg. Mint a föld méhében lassú, de szakadatlan munkásságban működnek a természeterők s váratlan kitörésekben nyilatkoznak, erőszakos felforgatások nélkül olykor-olykor: úgy a szellemi erők is hathatós működésökben sokszor erősebb konvulziók híján, nagy, jelentőséges tényekben szintén megnyilatkoznak. A szellemnek ily hosszas, lassan, de folyton ható működésével találkozunk történelmünkben is kivált a XVIII. század 90-es éveitől kezdve. Elpironkodott a nemzet önnönmaga előtt. A nemzet, a nemesség; mert a csak nemesség volt a nemzet; a többiek mindannyian nyögték, húzták a nemesi kiváltságok súlyos igáját. S az a nemesség egykor elfelejtkezett önmagáról: mi büszkeségének legfőbb tárgya, ékessége volt, elvetette, sárba tiporta, gúnyolódott fölötte: nemzetiségéből lélekben, ruhában kivetkőzött. Idegen szellem- és erkölcsnek s szokásoknak áldozott idegenben pazarolta el, mit gazdag áldással termett meg számára a haza földje s mívelt a nyomorúlt jobbágy véresveritéke. Mindent becsült, dicsért és nagyratartott, a mi idegen volt: lenézte az idegenért még édes anya-