Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1892

43 meg kellene becsülnünk. Nekünk nagy szükségünk van rá, hogy magyarok legyünk; — s ne kételkedjék senki, az ifjúság lelkére jól hat az a gondolat, hogy olyan intézménynek munkás tagja, mely a múltnak ily szép nimbusával ékeskedik. Nem lehet szándékom, hogy a visszaemlékezés napján széles elméleti fejtegetésbe bocsátkozzam mindarról, a mit az önképző-kör mellett föl lehetne hozni. Nem vázolom hasznait, eredményeit: csak egyre mutatok rá, egyet hangsúlyozok, a mi napjainkban oly végtelenül fontos és aktuális : a munka eszméjére. A haladás világtörvénye ez, t. k.! s egyszersmind fokmérője. A barbárság soha sem becsíílte kellőkép a munkát; az ókori műveltség, a «fortia pati» és a kalokagathia klasszikus népei, a római és görög, csak bizonyos munkákat tiszteltek; — a kereszténység, mely titánok tovább vitte a világot, megáldotta és megszentelte a becsületes munkának minden nemét, s az újkor, a modern élet, a melynek mi is gyermekei vagyunk, melynek küzdelmeiben részt kérünk magunknak, épen munkája szerint méri, s kell, hogy mérje, az embernek becsét. Kiki anynyit ér, a mily mértékben használ a társadalomnak és ebben önmagának ; — — s én, részemről, az önképző-körben is a munka eszméjének látom győzelmét. E körök a munka intézményei, a melyet nein szükségből végezünk", de tiszta lelkesedéssel, önkényt veszünk vállunkra; kicsinyben azt valósítják meg, a mi az életben minden igazi embernek az eszménye : dolgozni önkényt, szívesen és örömmel magunkért és azokért, a kiket szeretünk és a kiket szeretnünk kötelesség. Most, midőn ez a szerény kör 25 éves nyilvános munkálkodására tekint vissza, jól esik látnom, hogy működésében a hazafiság s a munka eszméje érvényesült mindenha. Kebeléből egész sereg férfiú lépett ki, a kik az irodalom vagy közélet terén jeleskedtek és jeleskednek részint köztünk, részint távol tőlünk. — A körülmények alakúihattak, alakúltak is, a buzgalomban állhatott be csappanás és emelkedés, ár és apály, az eredmény lehetett több vagy kevesebb, egyik eszme bizonyos mértékben uralkodhatott a másikon, —• ez a szellemi életben vajmi közönséges; — — de a ki ebbe a körbe járt, az tanúlta szeretni a hazát, becsülni a nemzeti szellemet, érezte vagy hallotta a munka gyönyörét, s abból a szép hírből, melynek ez az intézet, büszkén vallhatjuk, illetékes helyeken örvend, egy parányi rész bizonyára háramlik az ifjúság körére is. Talán be is fejezhetném e pontnál szavaimat, ha az emlékezet nem tenné kötelességünkké az elismerést azok iránt, kik ezt a szerény intézményt vezetgették, gondozták és nevelték. S íme, t. k.! most veszem észre, hogy midőn a «Te Deum» fönséges szavait elzengettük, a hymnusos érzés mellett s az örömön kívül helyet követel szívünkben a gyász is. — —