Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888
57 dulatlanul állt, ennek beszéde után is megmaradt helyzetében hidegen, szótlanul. Kreon várt egy kissé, de mivel ez hasztalan volt, ő szólítja meg Te, a ki földre szegzed vakmerő fejed, Megvallod, vagy tagadod bűnös tettedet? A válasz igenlő. Kreon alkalmat kiván neki nyújtani a mentegetésre, talán nem ismerted a tilalmat? kérdi. Ismertem, szólt Antigoné, hisz nyilvános volt. A mérséklet, melyet tanúsított eddig, kezdi elhagyni Kreont. Nem is csoda. Antigoné rövid, daczos válasza, mintegy kihívás volt. Méltatlankodva kiált fel tehát: s parancsomat mégis megszegted vakmerőn. Erre mondja Antigoné azokat a gyönyörű, szivből fakadó szavakat, melyek szép tanúságot tesznek az istenek iránt való tiszteletéről, a testvéri kegyeletről, lelkesedéséről a halál iránt, ha ugyan ily tett után halál éri. Nem Zeus volt az, ki a parancsot hirdeté, S Dike istennő, ki az árnyak közt honol, Az embersziv számára ily törvényt nem ad. Parancsodat nem tarthatám oly nagyra én 1 lalandó, hogy miatta megtagadjam a Nagy istenek örök, nem irt törvényeit. Isten törvénye nem ma-tegnap óta áll, Öröktől él s korát nem tudja senki sem; Megtörni ezt a törvényt ember kedveért, S az égiektől érdemelni büntetést Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám, ítéleted nélkül is. Hisz ha a halál Korán elér, csak nyereségnek tartom azt. Vagy nem szerencse arra nézve a halál, Kit életében annyi szenvedés gyötör? Nem fáj a sir nekem; de fájna az nagyon, Ha sírjától megfosztva, temetetlenül Látnám porladni testvéremnek csontjait, Kit szült saját anyám. Ez fáj, nem a halál! Az öregek kara —- bámulatra méltón — e szavakban csupán a daczolás szavát hallja s megrovólag kiemeli ezt, mint atyjától öröklött tulajdonságot s makacsságot vet szemére, mivel a veszély előtt sem hajlik meg. Talán figyelembe sem vették beszédét, csupán utolsó pár szava akadt meg fülükben. E szavakat, csakugyan sértő daczossággal dobta Kreon arczába:
