Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

56 Ez tette hűtlenekké az őröket is, de megesküszik, hogy ha az őrök elő nem állítják a tettest, bitóra kerülnek valamennyien. A király s az őr elmennek, a nép magára marad s elmélkedik a történteken. Elmélkedése rövid ideig tart, meglepő dolog szakítja félbe: az őr Antigonét vezeti a királyi palota elé. Mit tehetett a boldogtalan Oedipus árva gyermeke? Az őr megmondja: ő az, a ki a parancs ellenére a holtat eltemette; hívják hát elő a királyt. Kreon kijő s az őr jelentést tesz az uj eseményről neki. Különös dolog az, hogy Kreon nem fordul Antigonéhoz, ki, földre szegzett tekintettel, nyugodtan áll, hanem az őrtől tudakozza a részleteket. Mit akarhatott ezzel Kreon? Időt adni Antigonénak a gondolkodásra, hogy tagadja az őr beszédét, vagy védelemre gondoljon? De hát van-e annak ilyesre szüksége, ki azzal a gondolattal hajt egy hősi és kegyeletes tettet végre, hogy azért halál is érheti s ő ezt a halált dicsőnek tartja ? Aligha ez volt az ok. Kreont meglepte Antigoné foglyuleste. El volt ő arra készülve, hisz azért állított őröket, azért szólította fel az öregeket a vigyázatra, hogy akad majd valaki, a ki Polynikest eltemeti, nagyon valószínűen magára Antigonere is gyanakodott, de azt nem hitte volna, hogy saját kezével vigye végbe. Meg volt tehát lepetve s míg az őr — kinek fecsegő voltát ismerte — terjengő beszédben a részletekről beszél, gondolkodni akart, hogy minő eljárást tanúsítson húgával szemben, ki fia menyasszonya. Az őr beszélni kezd. Mihelyt visszatért társaihoz s elmondta nekik Kreon fenyegető meghagyását, először is szerte szórták a • halottnak rothadó testéről a fövényt, azután a szél ellenében egy hegyen ütöttek tanyát, hogy a holttest szaga orrukat ne bántsa; s ha egyik-másik őr kissé ellankadott, szidalmakkal ébresztették. így tartott ez mindaddig, mig nem déltájban vihar keletkezett, melynek forgó szele, majd megvakitá őket. Midőn a vihar lecsillapult, a holttest mellet látták Antigonét, ki hangosan zokogott, »mint gyászmadár, ha visszatérve üresen találja fészkét s elrabolva magzatit.« Átkokat szórt az ellen, ki hantjait elrablotta a halottól, ezután port hintett reá s érczkorsójából háromszor megöntözé. Előrohantak ekkor s megfogák. Antigoné magatartásán még ez a durva őr is megindul, mert — úgymond — egy cseppet sem volt megrémülve s midőn szemére vo tettek, hogy előbb is ő temette el hullát, merészen mindent magára vett Nagy örömömre s bánatomra egyaránt, Mert bajtól szabadulni nagy öröm ugyan, De fájdalmas, barátot vészbe dönteni. Antigoné, ki az őr beszéde alatt, mintha nem is róla volna szó, moz-