Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

50 kell; le kell arról mondania, mind a fenyegetés (Kreon), mind a könyörgéssel (Polynikes) szemben is. Csak ezek után lesz részese annak a halálnak, melyről a hirvivő, ki Theseus és leányaival elkísérte, azt mondja Sóhajtás nélkül, kórtól menten hunyt el ő, Nem ére más a földön ily csodás halált. Oedipus történetének első része a következő gondolatot keltheti föl bennünk: az ember gyönge arra, hogy sorsát maga intézze s jövőjének tudása, hasznára nem válik, — a másik rész: a kit lesújtottak, felemelik azt az istenek s a ki a megpróbáltatást kiállja, az jutalomban részesül. Oedipust siratják leányai keservesen; Antigoné szenvedélyes lelkületéhez képest kijelenti, hogy örökre fog sirni s atyját örökké gyászolni Gyönyör volt a fájdalom is! S édes volt nekem a keserűség, Ha karjaim őt ölelék! Oh atyám, atyám, Kit a föld örök homálya borit: Soha, oh soha sem feled el Téged szerelmünk! Majd kétségbeesett fájdalmában kéri Ismenét, vezesse el atyjuk sírjához s ölje meg ott. Hiába mondja ez, hogy tilos azt látni, hiába inti a kar, vigasztalja magát azzal a gondolattal, hogy szenvedései megszűntek, midőn Theseus megérkezik, ő hozzá fordul kérelmével. Theseus komoly, részvevő hangon ismétli Oedipus tilalmát. Antigoné meghajlik e rendelet előtt, de a szenvedélyes lelkek szokása szerint nem nyughatik, eszébe jut Polynikes s annak kérelme, könyörögve fordul tehát Theseushoz, eressze Thebába, hogy ha lehet meggátolhassa testvérei szörnyű halálát. Kiállotta a megpróbáltatást Oedipus, az istenek magukhoz vették; megszűnt Antigonénak atyát-gyámolitó szerepe. De csupán a szerep szűnt meg, lelke most is telve van azon érzelemmel, mely őt arra vitte, hogy megossza a fáradalmakat, az aggodalmat s nyomort azzal, kit szeret s áldozatot hozzon szenvedő szeretteiért. Atyjának nincs szüksége már rá, de van testvéreinek, kik ellenségkép állnak szemben egymással, s Oedipus