Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1888

41 Nem hiába emeli ki Oedipus Kreonnak nyelvét, mely ravasz s mondja többször, hogy beszéde furfangos és gsaló, a válasz, melyet Theseüsnak ad, pompás vegyüléke a védelemnek, támadásnak, a gúnynak, fenyegetésnek. Nem vélte ő, ugy mond, a várost gyávának s a dőreség vádja sem illetheti, csak azt vélte — gúnyolódik — hogy az ő rokonaiért más nem buzdul föl annyira, hogy akarata ellenére is gondjukat viselje. És milyen e rokon? az az ember, kit Athén, az istenfélő, Theseus, az igazságos, pártolnak? Apagyilkos, férje saját anyjának. Tehát a mit előbb Oedipusnak szemére vet, hogy bolyongásaival családja gyalázatát, saját bűneit hirdeti, azt most szivtelenül, nem kiméivé sem azt, ki megszenvedett ez akaratlan bűnökért, sem a megholtat, saját nőtestvérét, mint nagy s meggyalázó bizonyítékot dobja Oedipus arczába: hogy ez elég arra az elhatározásra, hogy őt hazavigye. Gúnyja nem hagyja érintetlenül az athéni »bölcs areopagot« sem, nem teszi föl erről, hogy az megtűrje egy csavargónak letelepedését. Csavargónak nevezi hát azt, a kit ő űzött ki az országból. Ezek okok vitték rá, hogy »bizton nyúljon zsákmánya után.« Tette védelmére még egy hiábavaló okot is kohol ki, boszujában tette, ugy mond, mert átkot szórt rá Oedipus; s ha az ember haragjában tesz valamit, azon csudálkozni nem lehet, mert haragtól agg kor nem óv meg, csupán a halál, mert csak a halottak azok, kik nem érzik a bántalmat. Tégy velem, szól végezetül, bármit, nagy dicsőség lesz az rád nézve, hiszen egyedül vagyok és gyenge, még nagyobb a dicsőség, ha tekintetbe veszed jogos voltát beszédemnek. De tégy bármit is, megtorlás nélkül nem hagyom. Nem Theseus, Oedipus válaszol e beszédre. Mily ellenkező e két beszéd. Szinte látja az ember, mint magaslik föl Oedipusnak a szerencsétlenségekben megtört alakja, mint mered Kreonra világától megfosztott két szeme s nyeri vissza hangja régi érczét. Méltóság s ártatlanságának érzete nyilvánul szavaiban. Önérzettel utasit vissza minden vádat, mert ő benne magában sincs semmi bünfolt. Az iszonyúság, mely nevéhez tapad, nem akaratának műve, a.z istenek hozták reá, kik tán régtől gyűlölték családját. Még a világon sem volt, midőn megjósolák atyjának, hogy gyermeke fogja megölni, mint vádolhatják őt tehát ezért, hogy atyjával, mint ismeretlennel összetűzve, azt megölte, hiszen az akaratlan tett, a világon mindenkinek felfogása szerint, bűnül nem róható fel. Anyjával való viszonyát »ki testvéred volt s nem pirulsz nyelvedre venni őt,« szintén a nemtudás menti. Nem tudta ő, nem tudtam én.« Nem kereste ő e nászt, jutalmul kapta. Nem bélyegez hát ez sem rosszá engemet Miként atyám meggyilkolása sem, melyet