Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1884

— 63 — az embert ezen érzelemre. Mert föltéve, hogy hibákba, vétségekbe esett, hogy érezte már a bánat töviseit s hogy nyugalmas órájában feltűnt előtte egész fenségében az erkölcsi törvény: akkor ez épen arra tanítja meg a mire esze, hogy t. i. kell lenni egy legfelsőbb erkölcsi törvényhozónak. Az előbbi feltétlen lény, a czélt kitűző értelein most mint legszentebb akarat s ezzel egyszersmind az istenség ideája áll előtte. Ezen a bensőben csak sejtelemben felmerülő gondolkodás eredménye sajátságos s kimondhatatlan megnyugvást létesítő érzelem a jámborság érzelme. Ezen érzelem határozott alakot nyer a vallási hit-, reményés szeretetben. Minél jobban ismeri el az egyén az isteni ideát elméleti és gyakorlati érdekei támogatójául, annál jobban belátja, hogy az esze által követelt feltétlen ok, nem csupán gondolatában létezik, hanem szükséges létező, hogy kell lennie, hacsak a világtól az összekötő kapcsot nem akarja megtagadni. Ezen belső meggyőződés a vallási hit. Miután már az ember Istent mint a physikai és morális világ legfőbb okát tekinti, el is várja tőle, mindazon segédeszközöket, melyek öt boldogságához elvezetik, és ez kelti fel benne a reményt. Végre miután az isteni idea mind különbözőbb alakban jelenik meg, mint mindent átölelő jóság, ez természetes következményeül birja a szeretetet. Mindezek után az ember értelmi életetét bátran hasonlíthatjuk egy nagyszerű symphoniához. Valamint ez egy egyszerű thema fölött öröm- és szenvedésben épül fel és fejlődik mindig összetettebb, terjedelmesebb és egymásba szövődő hang- és érzelemtömmeggé, de ugyanazon alapindok és a régi melódia a futamok minden nemén keresztül haladva, mindig nemesebb és magasabbrendű alalakban tér vissza: úgy az érzelemélet is a kellemes és kellemetlen visszahatás egyszerű schemájából áll elő. Már az érzéki érzelmek fokán látjuk a csodálatos fejlődést és a számos qualitativ különböző és igen finom intensitásu nyilvánulást; az aesthetikai érzelmek az érzékiség összes anyagát minden téren magasabb egységbe emelik, majd a visszahatás tökélyesedésével az érzelemfejlődés az intellectualis érzelmekben tetőzik. A formális érzelmek, a személy egységében és öntudatában végződő tulajdon érzelmek, és a sokféle, egymásba áthatoló együtt- és rokonérzelmek, a viszonzási és szeretet érérzelmei állnak elő a meglevő alapon mint magasabb complexumok. Végre a legjobb, a legmagasabb, a legnemesebb, a mi bennüket civilizált emberekké, a társaság tagjaivá s kulturvilág polgáraivá tesz, ami az embereket néppé, nemzetté emeli, nem egyes alakban, hanem a harmónia teljes áramlatában áll elő a kötelékérzelmeknél. Kéry Vidor,