Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
Í927 december 25. BÁCSMCGYU ffAFbft 101. old«! miit, a milliókon felül már teljesen megszervezett vállalatot adott át fiának, Tómnak, aki most harmincéves, nőtlen, fiatal gentleman, híres merész elhatározásairól, eleven szelleméről, amely csinos külsővel és elegáns megjelenéssel párosul stb., stb— Monte Carlo hölgyei lázban égtek. Azon a napon több rúzst raktak fel ajkukra, feketébb árnyékot húztak szemük köré és felül mélyebb, alul rövidebb átlátszó ruhába öltöztek. Mindenkiből felsóhajtott a nagy talán, hogy hátha mégis... esetleg... véletlenül ... Emmy és Richárd is olvasták az újságot, őket különösen érintette ez a hir, mert White vállalatánál kaptak szerződést. Erről beszéltek ebédnél is, amikor néger inas levelet hozott White délután ötórára Jelentette látogatását és kéri Emmyt, hogy fogadja. Nagy izgalom lett a családban. Molnárné különösen boldog volt. — Kifejezésre kell juttatni — mondta alapos megfontolás után — hogy itt nem a színésznő, hanem a társaságbeli urilány fogadja. — Pedig, anyám, azt hiszem, mégis csak a színésznőjét jön megnézni és nem a nagyságos kisaszszonyt. — Mindegy. Nem az a fontos, hogy mit akar, hanem, hogy mit talál. Itt nem vagy színésznő. Itt szabadságon vagy. Privátszemély. A lányom. Hogy Molnárné ezt az árnyalati különbséget tulajdonképpen hogyan értette és hogyan kívánta kifejezésre Juttatni, Emmy nem tudta, de nem is sokat törődött vele. Ráhagyta anyjára. Továbbá úgy rendelkezett Molnárné, hogy Brand a vendég érkezésekor nem lesz jelen, csak körülbelül húsz perc múlva fog »véletlenül« betoppanni hozzájuk. Ez kegyesség volt Molnárné részéről. — Méltányos — mondta — hogy White ur a főrendezőjével is megismerkedjék. Richárd nevetett. — Kisül, hogy nagyságos asszony* jobban ért a rendezéshez, mint én. Csak White ne állapítsa meg ugyanezt, mert abból bajok lennének. De beleegyezett, mert ő is kiváncsi volt a gazdájára. Pontban öt órakor a villa elé futott az autó. Mosolygós arcú, maga», nyúlánk fiatalember ugrott ki belőle. — Amikor Aphroditét láttam, rögtön parancsot adtam, hogy szerződtessük. Most, hogy Európába rándultam, látni akartam a kép eredetijét Hallottam, hogy itt van. Üzleti ügyekről többet nem beszéltek. Molnárné tökéletes háziasszony volt. Disztingvált előkelősége teljes mértékben kivirult. Különbet White New-York milliomos negyedében sem találhatott. El is volt ragadtatva tőle és szép angol kiejtésétől. Lopva sokat nézte Emmyt, aki egyszerű háziruhában áhitatrahivóan szép volt. Molnárné meg volt győződve, hogy a részéről célbavett árnyalat kihúzása minden mértéken felül sikerült. Brand is eljött. Késő estig beszélgettek. Hogy az amerikai jól érezte magát, azzal bizonyította, hogy a bucsuzásnál másnapra lunchre hívta meg a társaságot hajójára. Fehér csónakon fehérruhás barna matrózok ritmikus evezéssel vitték őket másnap délelőttjén a hajóhoz. White a lépcsőn fogadta a vendégeket. Emmy gyönyörű csokrot kapott. Körüljárták az amerikai pazarlással berendezett pompás hajót. Lunchre a szalónban tálaltak. — Meddig maradnak itt? — kérdezte White Emmyt. — Magam sem tudom. Amig jól esik. — Maga már jól ismeri ezt a vidéket. Nem kalauzolna engem? Amerikában visszaszolgálom. Nem jönne velem holnap autóturára? — Szívesen. Másnap újra csokrot hozott a néger. Délben Emmy kirándult White-tel. Brand az nap későn jött át Molnárékhoz. Kedvetlen votl. Alig lehetett szavát venni. Molnárné ellenben ábrándokba burkolózva mosolygott befelé. Emmy este jött haza. — Nagyon jól mulattunk - anyjának mondott. Molnárné nem is faggatta, mélyült el, lett határozottabb. Harmadnap megint csokor. Emmy csónakpártira ment az amerikaival. Amikor hazajött, azt mondta anyjának: — White nagyon kedves ajánlatot tett. Hogy járjuk be vele hajóján a Földközi tengert Aztán majd pakkoljak össze és vele a yachtján menjek Amerikába. — És te? kérdezte anyja, de igyekezett nagyon közömbös képet muatni. — Beleegyeztem. — És én? — riadt fel mindenről elfeledkezve. — De anyuskám! Csak természetes, hogy velem jössz! Hisz az urilányt hívta meg, nem a színésznőt — huncutkodott Emmy. Molnárné szó nélkül körülölelte Emmyt, de amikot az arcát megcsókolta, a könnyeivel benedvesitette arcát. — És Brand? — kérdezősködött tovább, amikor szóhoz tudott jutni. Emmy elkomolyodott — Majd elintézem. Beszélek vele. Molnárné még nagyon szeretett volna egyetmást kérdezni. Például, hogy mi lesz Karanccsal és hogy mi lesz ebből az egészből. De Emmy nagyon imponált neki és jobbnak látta hallgatni. Csak még egyet kérdezett. — Mikor indulunk? — Holnap délelőtt. Ezzel Molnárné el is volt intézve. — Te jó Isten! Hiszen akkor rengeteg dolgom van! Csomagolni! Mindent elintézni! És elsietett Emmy pedig leült és maga elé nézett. Ennek a három napnak hirtelen, váratlan története úgy megrohanta, hogy nem is volt ideje gondolkodni. Mintha valami erős áradatba sodródott volna, amely vitte magával. Most pedig, hogy gondolkodni akart, egyszerre rájött, hogy már nincs is min gondolkodnia. Tudta, érezte, hogy most kezdődik élete igazi nagy játéka, amelyben mindent nyerhet. És azt is érezte, hogy meg fogja nyerni És azt is érezte, hogy ez nem játék. A szive is beleszólt. Felrázta magát. Brandot hivatta. Rögtön jött. — Búcsúzni akarok tőled Richárd. Elmegyek White-tel. A yachtján. Anyámmal. És Amerikába Is vele megyek majd. Brand hallgatott. Csak a homlokán rajzolódott ki mélyebbre a ránc. Emmy szeretettel nézte. Majd hozzálépett és a vállára tette a kezét. — Ne haragudjál rám Richárd! Szeretlek, mint a legjobb barátomat. Mint a bátyámat. De szerelemmel szeretni nem tudlak. Próbáltam. Vizsgáltam magamat. Nem. Talán bennem van a hiba... — Az amerikai? — Nem tudom. Talán... — mosolygott — Ne légy féltékeny édes jó testvérem! Maradj meg nekem annak, akinek, aminek szeretlek. Ott nem lesz vetélytársad soha. És Amerikában majd együtt leszünk. Megint együtt fogunk dolgozni... Richárd felállt. Ránézett Emmyre. A leikébe, a szemébe itta. Most tudta, most érezte csak igazán, hogy mennyire szereti. De azt Is tudta, azt is érezte, ez volt minden, amit Csak a mosolygása már csak a hajinak a távolba vesző alakját láthatta hogy már késő. Talán ha hamarabb... Elmúlt... Uralkodott magán. — Isten veled Emmy! Nincs harag a szivemben ellened. Csak szeretet. De fáj, nem tagadom. Fáj. De úgy kell lenni, ahogyan te akarod. És úgy is lesz. Ha újra elébed jövök, nem lesz panaszod rám. Az leszek, olyan leszek, ameilyennek akarsz. A bátyád, a barátod. Légy boldog édes kislányom! Emmy szeme könnyes lett. Megölelte Barndot és megcsókolta. — Szabad holnap eljönnöm még, hogy elkísérjelek a hajóig? Emmy szeme könnyes lett. Megölelte Brandot és amikor Brand elment, olyan könnyűnek érezte magát. Az ablakhoz ment és kinézett a füszerszagu színes alkonyatba. A lilás távolságból, ahol a viz és ég egybe kezdett olvadni, fényes sugár ragyogott feléje az estében. Tudta, hogy ez a fehér hajó jelzőlámpája. Olyan volt, mint egy nagy, gyönyörű csillag. Az ö csillaga... Reggel táviratot kapott. Károly Jelentette, hogy délben felkeresi. Mosolygott. Délben?... Hol lesz ő már! Kék viz fölött fehér hajón viruló tájak, viruló jövő felé... De ezt még el kell intézni. Leült, levelet irt. »... Feloldalak adott szavad alól és visszaveszem Ígéretemet. Nem tudom életemet a tieddel összekapcsolni, nem tudlak szeretni...« A levelet átadta a villa személyzetének. Adják oda Karancs Károly nevű urnák, ha majd délben jelentkezik. Most már nyugodt volt. Jókedvűen öltözött az útra. Dia Qrüne segédkezett neki. — Kiskisasszony — szólt (négyszemközt még mindig igy szólította) — azt hiszem, most kezdődik a legszebb film. E'.ső felvonás: hajón, díszlet mosolygó tenger. Második felvonás. Ellis Island, amelynek földjére bátran, boldogan lép egy bájos kis női láb. Harmadik: a newyorki anyakönyvvezető előtt. Tabló. Apoteozis. — Bolond vagy Dia! Ripacs. Nem értesz a filmhez. — Azért ért a kisasszonyom. Nekem különben is csak az a fontos, hogy megmaradok-e akkor is állásomban? — Ha jól viseled magadat — nevetett Emmy. És másnap délben üvegzöld darabokra hasította a kék tengert a fehér hajó, amikor elindult vidám útjára. A partról Brand Richárd kendőjét lengette utána. Aztán megtörölte vele a szemét,,, Mire Károly lihegve, dúlt arccal, futva a kikötőbe ért, már csak a hajónak a távolságba vesző alakját és hosszan elnyúló füstjének lassan szétoszló uszályát láthatta. A vizen pedig csavarjának barázdás utja-nyoma csillogott... Karancs Károly megfordult és lehorgasztott fejjel elindult Órákig járt össze-vissza, maga sem tudta merre. Nem volt gondolata. Tompa, buta fájdalom feküdt rá mázsás súllyal a testére, lelkére. Amikor aztán a sok Járás kifárasztotta, a nehéz köd Is lassan oszolni kezdett, amely szivét, agyát nyomta. Körülötte alkonyodott már. Igen... egyedül maradt. Alkonyaikor. Egyedül... Élete alkonyán is... Emmy el inert. És vele elmúlt minden szin, fény és illát az életéből. Az ifjúság... Emmy! Mindig is csak álom volt az életében. Sóhajos vágyai egén távoli fényes csillag. Ha felé akart nyúlni, sohasem érhette el. Egyszer... talán... igen, akkor egyszer talán az övé lehetett volna! De elmúlt. És egyedül maradt... Alkonyórán, napáldozatkor... Bolyongásában a kaszinó elé ért. Most gyulladtak ki rajta-benne a ragyogó ivlámpák. És odabent a zöld asztalokon színes korongok, zsetonok sorakoztak. Buta véletlen, vak akarat tologatja őket számokra, vonalakra, mezőkre. És minden zseton ígéret, remény. Der csak egy nyer. Akinek a szerencse jut. Buta véletlen, vak akarat. De mit nyer? Pénzt. És mindent, amit pénzért adnak: úri módot, az élet szépségét, nyarat télen, telet nyáron... no meg esetleg hirt, nevet, dicső-' séget. De adnak-e mindent? Igen, mindent, csak éppen azt nem, ami nagyon kell. És mindig kell valami, mert mindig hiányzik valami. Mit ér hát akkor a pénz is? Nem lenne-e jó, most ide bemenni, odadobni minden pénzét arra a zöld asztalra: Nem kell! Itt van vissza! Nem ér semmit!... Aztán lemenni a hátsó lépcsőn a parknak abba a hírhedt részébe és véget vetni a játéknak, amely elvesztette érdekességét, szépségét?... Ez lenne hát a megoldás? A vég? Miért? Emmy miatt! Emmy! Lány. Szép. Gyönyörű! És mégis.., hát ez, ennyi volna az élet értelme? A nő? Nem is a nő, hanem egy nő? Nem káprázat-e ez? Nincsenek-e az életben más célok, gondolatok, érzések és... igen ... eszmék, amelyekért élni, dolgozni, küzdeni és ha kell, meghalni is érdemes? Hát azért volna az élet, hogy egyetlen lány csókjaival, csókjáért töltsük azt ki? ... Szerelem? Boldogság? Az élet— Ez is csak zseton. Buta véletlenek, vak akaratok által ide-oda dobált színes korongok. Csupa ígéret, csupa remény. És csak egy nyer, ezeír vészit... Lassan tovább ment. Emmy! Szép. Gyönyörű. Igézetes testét ölelni nagyszerű gyönyörűség! De ha már ölelné, ezzel betelne élete? De ha már ölelné, nem maradna semmi más vágy már a lelkében? Ezzel az öleléssel klelégülne teljesen? ö, Karancs Károly, az iró, akinek agya megszületendő gondolatokkal, világra kívánkozó érzésekkel terhes? Emmy... a szin, a fölény, az illat: az ifjúság! De ha elhervad az ifjúság csodavirága, ha lassan, halkan leszáll a bus alkonyat, nem gyujthat-e még világot szelleme tüzével, hogy világítson sötétben botorkáló embertestvéreinek? ... És szomorún lecsüngő feje — bolondos, szürkülőkopaszodó, álmodozó, önző feje — most már felemelkedett vállain. Már azt is érezte, hogy éhes. Bement az étterembe és — szégyen ide, szégyen oda — mohó étvággyal evett. Aztán körülnézett. Egyik asztalnál bor mellet Brand Richárd ült. És ő is megismerte. Nézték egymást egy ideig. Végre Brand elmosolyodott, odament és leült mellé. Borát a pincérrel áthozatta. Töltött Károlynak is. — Kollégák vagyunk. Szervusz! — Szervusz! Ittak, hallgattak. Aztán Brand megszólalt: — Hát bizony... Elment. Boldog lesz. Hiszen Kívánom. — Mi meg itt maradtunk. Ez az élet. Hazárdjáték. Boldogság, szerelem, minden. Csupa zseton. Egyik nyer... — Ezer vészit. Ez az élet. ö megnyerte a nagy tétet. — Meg. Mi pedig ... — Vesztettünk. Egynek mindig veszteni kell, hogy a másik nyerhessen. — Kell. Ez az élet. Mi voltunk a zsámolya, amelyen fölment... — Az is valami. És még talán lesz is dolgunk. Te 9 majd szép szcenáriumot Írsz neki, én meg majd megrendezem neki. így lesz. — így. Ittak. Aztán megint hallgattak. Majd újra ittak. — Tudod — szólalt meg Karancs Károly elgondolkodva — ha jól vesszük, a nők lélektelen és lelketlen kis állatok... — Vége. —
