Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
100. oldal B ÁCSMEGYEI NAPLÓ 1927 december 25 meg sem látszik. Most azonban erről is kell már gondolkodni. Kemény dió, de fel kell törni. . . . Lekötötte-e magát Károlynak? Most, hogy a múlt távlatába mélyült az a jelenet, nem is tudta visszaidézni hiven a leikébe. Az az érzés Károly iránt mindig olyan vérszegény, sápadt, testetlen hangulat volt, amely sohasem tudott szerelemmé pirosodni. És amikor a kétségbeesés határán volt, akkori lelkiállapotában íérezte, hogy sokáig már nem győzi ellenállással. Brand, az áhított szabadító, eltűnt és akkor azt hitte, hogy ha jön is, ő is csak a testét fogja jutalmul kérni, mint a “többi. Hiszen Felsen is ezzel példálódzott. Ez ellen pedig épen úgy tiltakozott, ágaskodott az érzése, mint a többi ellen. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ezen az áron váltsa meg jogát a művészethez. Nem! Csak azért sem! És ha már más ut nincs és ha már el kel! buknia, hát ne ezért és ne ő legyen az! Inkább bárki más! És akkor felbukkant Károly csodának és felszabadult ennek az aggodalomnak a súly alól. Üldözötten, hajszoltan úgy kapaszkodott bele Károdba, mint valami mentőövbe, amely nem engedi elsülyedni. De már akkor éjjel tudta, hogy ez sem szerelem. Nem találta meg magában azt a mámoros boldogságot, amit várt és a vére hűvös maradt, nyugodt. Lekötötte-e magát Károlynak? Szavak szerint igen . . . ... És hogyan állunk ma ezzel a szerelemmel? És hogyan Branddal? Brand erős, aktiv egyénisége nagyon eltakarta Károly passzív személyét, aki mindig csak mint könyörgő kérő állt előtte. Még most is hírességében és gazdagságában is olyan színtelenül halvány Brand mellett. És Brand vele szemben is épen olyan nemesen éppen olyan finoman viselkedett mint anyjával. És közelebb is áll a leikéhez, mint Károly. Olyan nagyszerűségeket tud kihozni belőle, amihez Károly sohasem értett. És azt is tudja, látni, érzi, hogy nemcsak mint pajtás, barát, kollega, de mint nő sem közömbös neki. . . . Szerelem ez? Nem. Mégsem érez szerelmet Brand Iránt. Háláját az is nagyon fokozta, hogy Brand velük hozta anyját is. Azért tette-e, hogy Emmy jó hírnevét óvja? Vagy a kisértés ellen védekezik? Akármi volt az oka, ez is gyönyörű gesztus volt. És mégsem tud szereimet érezni iránta. Talán alszik még a szive és nem jött el az, aki fel tudná ébreszteni . . . Nem tudta tehát eldönteni ezt a problémáját. De mert sokkal egészségesebb volt, semhogy sokáig el tudott volna rajta töprengeni, egyszerűen félretette 'és örült, hogy úgy Károly, mint Brand békében hagyják. Élvezni akarta a pihenést, amelyre bizony rászolgált. Hármasban voltak tehát Nizzában. Molnárné anyai, asszony! és emberi boldogságát leírni egyszerűen lehetetlen. Talán még ő sem tudta volna szóval elmondani, pedig ez már nagy dolog. A fiatalok pihentek, sportoltak, vagy kirándulásokat tettek és Így Molnárné nyugtázta a lányának kijáró hódolatot és ■ünneplést. Ottlétük hamar kitudódott és a helyi lapok siettek rájuk felhívni a t. c. nemzetközi társaság b. 'figyelmét. Molnárné tehát helyettük is élvezett. Elemében érezte magát. Uriasszony volt, finom és előkelő, úribb, finomabb és előkelőbb, mint élete múlt fénykorában. A még mindig csinos, jómegjelenésü asszony csakhamar nagy társaságok központja lett, ahol méltóan- reprezentálta a világhírű művésznő anyját. És gyorsan beleélte magát ebbe a szerepbe. Most, hogy a férjhezmen^s anyagi szükségessége reá nézve megszűnt, hervatag bájainak mesterséges megfiatali- Jásával is felhagyott, öszes haja tiszteletreméltóan keretezte be finom arcát, amelyen Emmy nagyszerű szépségének az eredete volt látható. A kaszinóban történt, hogy Molnárné pár pillanatra elvesztette előkelő nyugalmát. Nagy társasággal volt ott — Emmy és Brand kirándultak megint valahová — amikor egy másik társaság vonult be a terembe. Elől fényesfekete bajuszu ur jött, karján feltűnően csinos, feltűnően elegáns nővel. Molnárnénak nyitva maradt a szája. — Akármi legyek, ha ez nem az én házivarrónőm, a Liliké! — gondolta és úgy bámult rá, mint valami kisértetre. Liliké is odanézett, a tekintetük találkozott. Molnárné szemében kiabáló, döbbent kíváncsiság, Lilikéében előbb zavar, aztán kis ijedtség, végre dacosság. Felvetette a fejét és köszönés nélkül elfordult. — Ki ez a nő? — kérdezte Molnárné a kísérőiétől. — Honfitársa önnek asszonyom. Karancs Károly, a hires író hozta ide magával. Az Író a múlt hetekben elutazott, őnagysága itt maradt. Az a fekete olasz ur Igyekszik most az író helyét betölteni és a kisasszonyt eredményesen vigasztalni. Molnárné alig várta, hogy ezt az újságot Emmyliek leadja. Amióta megtudta Károly szerencséjét és karrierjét, érzelmei iránta határozottan megváltoztak. Semmi kifogása sem lett volna, ha Karancs Károly lenne a veje. Sietett cukrozott formában közölni Emmyvel ezt a hirt, nehogy mástól tudja meg és ezért esetleg elidegenedjék Károlytól. Valóságos védőbeszédet mondott tehát Károly mellett, érintve a férfiak általános komiszságát és kiemelve az ilyen eset Jelentéktelenségét a komoly szerelem és házasság szempontjából. Emmy nem szólt semmit. Első érzése harag volt. Az ő csókja nyomát egy kis varrólány kétes tisztaságú ajkával letörölni! Mintha őt érte volna valami piszok. A harag azután lecsillapodott, de a bántalom érzése megmaradt, nem akart elmúlni. Károly mindig mint abszolút szerelmes élt a lelkében, aki — mint illik — állandó epedésben tölti idejét. Ez. a. kép most alaposan megváltozott. Károly is hát átlagos férfi átlagas morállal. A bűn — igaz — közönséges, mindennapi, de akkor az, aki elkövette, szintén az. ö, aki azt mondta: — Menyasszonyom vagy, annak tekintelek! Hát igy értelmezi? Inzultusnak, megbántásnak érezte. Köti-e akkor őt Ígérete? Eddig Károlyt valahogy mindig jogos követelőnek érezte, ezzel most eljátszotta szemében minden jogát. És Karancs Károly megszűnt problémája lenni. Felszabadult... Volt ennek a találkozásnak más következménye Is. Karancs Károlynak egy napon, amikor a katakombák siri világából jött haza, levelet adott át portás. A levél— helyesírási hibák kiküszöbölésével — ez volt: »Nagyon nehéz ezt a levelet megírni. De kell, mert a becsület igy követelt Én hálás szívvel köszönöm Neked, amit velem és értem tettél és sohasem fogom aztat elfeledni. Mindig szerető hálás szívvel fogok Rád gondolni az életben. De higyjed el, a szegény lánynak is van önérzete és becsülete, ame t nem szabad eldobni magától. Én tudom, mivel tartozók Neked és mit köszönhetek Neked, de aztat is tudom, hogy nem követelhetem Tőled, hogy engem másnak tekintsél, mint ami Neked voltam és vagyok. Már pedig szegény boldogult jó anyámnak nem lenne nyugta a sírjában, ha tudná, hogy egyetlen lánya rossz útra tért. Most egy derék főúri ember, Roncegno Vittorio marquis, aki őszintén és becsületesen seivből szeret, mert szenvedélyesen szerelmes belém, megkérte a kezemet és felajánlotta főúri cimét és főnemesi birtokát, amely nagyon nagyterjedelmü, hogy legyek a hites hitvese és törvényes neje és mint neje marquise, azaz marquisné. Beláthatod, hogy nincs jogom és Isten és ember elleni vétek lenne visszautasítani ilyen nagy szerencsét, amikor tisztességes főúri hölgy helyét fogom a társadalomban betölteni és VJ’angkS lékkel világítóit név . . . nem leszek kitéve annak, hogy még olyan nőszemély is görbén és íennhéjézóan tekintsen reám, kinek magának is vaj van a fején, mert szeretője volt és a lányának... de ahgyjuk ezt, méltóságomon alulinak találom és mint főnemes neje finom nő leszek. Én tehát búcsút mondok Neked és holnap esküszünk és nászutra megyünk férjemnek, a marquisnak nagyterjedelmü főúri birtokára. Legyél boldog édes Károly és ne felejts el gyorsan. mert én sem foglak gyorsan elfelejteni, mert azért Téged nagyon szerettelek és most is... de hagyjuk eztet is, mert nem vagyok szabad! Isten veled édes, Isten veled kedves, együtt élnünk nem lehet! De azért boldog vagyok és gondolatban csókol Liliké Marquise de Roncegno (ez a nevem). U. i. Molnár Emmy is itt van, aki hires moziszinésznő, a Te ideálod, de már barátja is van. Ha még ötét szereted, siessél, mert ott is lecsúszol. Liliké M. de R. Rohant a portáshoz. — Mikor megy az első vonat Nizza felé? — Éjfélkor signore. ^ —Rendeljen nekem hálófüikét és az autó legyen itt értem idejére. Utazom. — Igen, signore. Nem volt türelme a szobában. Szertelen dühösség korbácsolta. Maga sem tudta, kire. mire dühös. Lilikére-e, hogy faképnél hagyta? (Annyi baj legyen! Ez csak nem jut a szivéig? A kis ravasz! Hát... hisz igaza van. De... mégis...) Azért diihös-e, mert Emmyt gyanusitja? (Csak nem adok ilyen piszkos rágalomra? De... mégis, hátha?...) Vagy féltékeny?... Dühös volt szörnyen és a legszívesebben rögtön ott termett volna Nizzában, hogy... hogy maga se tudja, mit csináljon! ...Levegőre! Ki az uccára! És ahogy rohant, a szemébe vágódott, szivén ütötte egy fényes név, egy nagy kiabáló kép. Villanykörtékkel világított név: Molnár Emmy! És a képen: ő, átlátszó fátyollal hangsúlyozott meztelenségben... Felhördült. Megállt és bambán bámult a névre, a képre. Eleinte azt hitte, hogy felzaklatott idegei kápráztatják elébe ezt a nevet, ezt az arcot, amellyel tele volt a lelke. Időbe tellett, mig rájött, hogy egy mozi bejáratánál van. Nyolc óra volt még csak. Jegyet vett és bement a moziba. Minden idegszála remegett a feszültségtől. Végre! Átkinlódott a bevezető képeken és szinte felugrott, amikor megjelent Emmy. Mosolygott a szeme, a szája, ringott a csipője. finom lába mintha lebegett volna a levegőben. Furcsa káprázat lett úrrá rajta. Nem képet látott, nem is játékot. Emmy, az ő Emmyje élt itt előtte. Emmy, akit nem ismert olyan életet élt, amelyet nem ismert. A lelke, mint hűséges kutya követte minden mozdulatát, vele élt, vele lélegzett. És szenvedett. Ordítani tudott volna kínjában, hogy az ő előkelő, finom Emmyje ime hetairája lett a buja, bűnös városnak. Fedetlen melléit látta plasztikus valóságban, amelyről álmodni sem mert, a csípőjét, a combját, amelyhez nyúlni még képzeletben sem volt bátorsága... ime mindenki prédája, amit szent misztériumnak érzett. És amikor kijött meztelen tökéletességében és amikor csodálat, elragadtatás, gyönyör és sóvárgó, lihegő vágyak hulláma habzott körülötte, nem bírta tovább. Rohant ki a nézőtérről, majdnem botrányt okozott. Összetörve, kínlódva, étlen-szomjan várta az éjfelet. Végre vonaton ült. Aludni nem tudott. Kettős lelke igy nagyon ráért egymással vitázni. ... Hát min is dühösködöl olyan nagyon? Hogy Emmy meztelenül üllt ki a publikum, nem is a publikum, csak a lencse elé? Szatócs vagy talán, vagy begyepesedett filiszter, hogy ezen felháborodol? Hiszen iró vagy magad is, művész vagy! Nem azért? Hát miért? Persze te jobban örültél volna, ha letörve, megtörve, bűnbánó alázattal jött, vagy hivott volna és könyörögne, hogy emeld magadhoz és hullasd rá a te dicsőséged napfényéi pár sugarát? Ugyan már, nem vagy te olyan gonosz! Vagy az bánt, amit Liliké irt? Hogy udvarolnak neki? Fáj, hogy Lilikét is elvitték az orrod elől és ő olyan könnyen tudott lemondani a te szerelmed meleg köpenyéről, mihelyt szebb és kényelmesebb takarót talált? No lám! Talán félsz, hogy ez a sors vár Emmynél Is? Hát... nem éppen lehetetlen. De te most vágtatsz száz kilométeres sebességgel, „ hogy... Miért is tulajdonképpen? Emmy mondta, hogy hívni fog, ha felér a csúcsra. Most ott van. (Hát hinni nem nagyon akartál ebben!) Várd be hát, amig hívni fog. Vagy azt hiszed, hogy nem fog? És ezért mégy jelentkezni? Hivatkozni fogsz az opciódra, hogy elsőbbségi Jogod van? De ha Emmy nem lesz hajlandó ezt a jogodat elismerni? Akkor?... ...Emmy a menyasszonyom — szólt a másik fél. — Mondtam neki, hogy annak tekintem és nem engedem hogy más elrabolja tőlem! Mellette a helyem és megyek ezt a helyemet elfoglalni. — Szép. Ezért rohansz hát? Nizzába. Nizza most bizonyára tele van a legújabb szenzációval. Liliké karrierjével és Roncegno márki házasságával. Biztos, hogy Emmy is hallott róla. A menyasszonyod elé mégy ugye? No hiszen jókor! A hűség mitaképe, te! Aki a szeretőddel mentél tanulmányútra és a szeretőd éppen akkor csinál szenzációt, amikor a menyasszonyod — isten és ember előtt, ahogy mondtad — ugyanott van. És most te hozzá utazol igazságos és dühös Othello szerepében! És persze te most ott neki moráiról akarsz prédikálni, vagy legalább is olthatatlan, tiszta, nagy, örök, ideális szerelemről! ... Karancs Károly kopaszodó üstöké Izzadni kezdett. De jó lenne, de okos volna, leugornl erről a bolondul szaladó vonatról! De nem lehet. A vonat feltartóztathatatlanul rohan az éjszakába, mint ahogy az ember megy a sorsa elébe... A rossz lelkiismeret gyávaságának engedve táviratot küldött Emmynek Genovából, amelyben bejelentette érkezését. Nem mert váratlanul elébe toppanni, most nem érezte magát csoda szerepére alkalmasnak. De érezte, hogy Emmyhez való viszonya most majd véglegesen eldől. Hogy hogyan, arra nem mert gondolni... VIII. Napos reggelen, amikor a kék tenger vidáman nevetett fel a kék égre, fehértestü, karcsú, elegáns hajó futott be a kikötőbe. Fürge riporterek már a déli lapokban közölték, hogy az amerikai lobogó alatt a kincseket érő lukszuszyachton Tom White, a »Mooving Pictures« tröszt vezére, az amerikai filmkirály érkezett meg. Hasábokat Írtak róla. Hogy öt nagy filmgyár, hatszáznál több mozi tulajdonosa és egyike az USA leggazdagabb milliomosainak. Hogy apja oroszországi progromok elöl menekült, országról országra vándorolt — toloncoltatva. — végre New- York keleti részén jutott először lélegzethez. Hogy az obiigát tányérmosást és hasonló kurzusokat elvégezve, együtt nőt a növő várossal — még pedig mindaketten amerikai arányban és méretekben. Hogy vagyona alapját ingatlaneladási ügynökséggel szerezte az épülő Ostside-en. Hogy azután a maga zsebére kezdett spekulálni telkekkel és házakkal, majd bányákkal és vasutakkal és végre az első volt, aki a mozi világra szóló jelentőségét még annak csecsemőkorában felismerte. Hogy amikor két év előtt nyugalomba vo»
