Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
98. oldal bAcsmegyej NAPLÓ 1927. december 25 És nevet. Emmy Is mosolyog. — Tehát komoly a szándék? — Igen. — A bátyám úgy képzelte, hogy én tehetek valamit az érdekében. Sajnos, a helyzet most nem olyan. Differenciáim vannak az elnökségemmel. De ez nem olyan nagy baj. Úgysem lehetne most hirtelen semmit sem csinálni. Előbb úgyis bele kell szoknia ebbe a levegőbe. Meg kell szoknia. Mindent Az eltart pár hónapig. Akkor majd meglátjuk. Ha van tehetsége. Talán van. Az arca jó. Az alakja is. Egyelőre tanulni kell. Tanulni, ez a fő! Mindent. Az életet. Leginkább azt. És nőnek lenni, nem kislánynak. Addig Felsen is megteszi. Majd megkérjük. Csengetett — Kéretem Felsen urat Felsen jött. Köszönti Emmyt. — Azon a bődületen dolgoztok ugye? A »Piros halálon«? Ott már használhatnád a kisasszonyt. Hadd szokjék bele. Legalább keres is valamit. Talán tudsz vele valamit csinálni. Kérlek. Emmyhez: — Menjen most Felsen barátommal. Isten vele! Látjuk még egymást. — Köszönöm — mondta Emmy és kezet szorított vele. — Nekem semmit. Felsennek. Elmentek. A hátában megint érezte, hogy Brand utána néz. És ezzel Brand eltűnik életéből. Uj helyzet. És ér- j dekes is eleinte. Statiszta. Emberek között él .akik az 1 élet minden zugából, a társadalom minden rétegéből folytak itt össze. Féríiak: indulók és letörtek, kicsapott diákok és öreg csavargók, rípacsok és úri koldusok, cinikusak és idealisták. Nők: romlottak és romlók, kivénült színésznők és bimbózó lányok, gonoszak és nyiltszivüek, kedvesek és rosszmodoruak. Lányok szalonokból és műhelyekből, muskatíis aolaku szobákból, konyhákból és az uccáról. Fülledt levegőjű tömegöltözö szemérmetlen beszédekkel. Fárasztó próbák. Az első fizetés. Kicsi, de: — Magam kerestem! Felsennel azóta nem beszélt, mert a statisztákkal a segédrendező bajlódott. Csak a felvételeknél látta őt, amikor négyszer-ötször viszakergette őket. Felsen most nagy ur. Brand utódja. A statiszták azonban nem szeretik. — Hiába, nem Brand! Brand az más volt — magyarázza Emmynek Dia Qrüne (biztosan nem ez az igazi neve). — Brand ordított, mint az őrült, szidott minket, mint egy kocsis, de mutatott és másodszorra ment minden, mint a karikacsapás. Ez meg itt folyton magyaráz és mégsem megy semmire. És kiveszi az ember pájsliját azért a pár garasért. Ezzel a Diával barátkozott meg legjobban. Nevelőnő volt, de amikor az asszonya rajtakapta a ház urával, kidobta. Azót a filmnél dolgozik. Kövér, jóindulatú lány. A többi statiszta is igazat ad Diának. Azt mondják, hiányzik a játszás lelke: Brand. Az ő zseniális lendülete, amely mindent és mindenkit magával sodort és odavitte őket, ahová akarta. Ha Felsen a próbákon észrevette, barátságosan bólintott feléje. A szeme most is szomorú volt, de valami Idegenség csillámlott benne, ha ránézett. Emmy nem bánta, hogy mi az. Nem törődött vele. Egyáltalán most semmivel sem törődik. Csak fáradt. El van csigázva. csak aludni szeret. Egyszer próba után Felsen hivatta. Most Brand volt szobáját foglalta el. De a hatalmas íróasztal mellett álló kis púpos emberke olyan groteszkül hat. — Végre kis lélegzethez jutottam Emmy kisasszony és önnel is foglalkozhatom. Nem feledkeztem meg. Tanítani akarom. A »Piros halált« befejeztük. Uj darabra készülünk. Abban önnek is akarok egy kis szerepet adni. Majd esténkint feljövök. Keze ollóval játszott, de remegett és hangja is bizonytalan volt, elcsuklott. Emmynek nem tetszett valahogy ez az egész. De nem szólt — Akarja? — Köszönöm — mondta, de hűvös volt a hangja. — Akkor ma este megkezdhetjük. Jó lesz? Ráhagyta, hogy jó lesz. Hirtelen arra gondolt, hogy megkéri Hennignét, jöjjön ő is majd be. De aztán eldobta ezt a gondolatot, mert nagyon nevetségesnek találta. ... A régi, jólnevelt »urilány« ágaskodása ez — gondolta — aki úgy tanulta, hogy ez nem illik. Szamár vagyok. És hálátlan. Felsen jó hozzám. Félek, hogy szerelmes belém? Vagy már is az? Hát baj? Ha színésznő leszek, mennyien lesznek majd szerelmesek belém! Az a fontos, hogy én mit érzek. Nem, nem is ez. Az a fontos, hogy előbbre jussak. És Felsen eljött. A szcenáriumot olvasták. Átlagos mozidarab. Elszegényedett gróf, akit ártatlanul kifosztottak vagyonából és még valami váltóhamisítással is vádolnak. A zsaroló a lányát akarja. A grófkisasszony feláldozza magát, bár mást szeret. A hatodik felvonásban aztán minden jórafordul. A zsaroló börtönbe jut, a gróf visszakapja vagyonával súlyosbított becsületét és a grófkisasszony a szerelmesét. Felsen a grófkisaszszony szerepét szánta Emmynek. Vértelen, passzív szerep. Folyton sóhajtozni kell, mártirarcot csinálni, zckogva leroskadni és a kezeket tördelni. Felsen magyarázott pszichológiát, esztétikát, mimikát, logikát, bonctant és mindent. Emmy, bár egész akarattal figyelni igyekezett, elálmosodott a tanáros előadás alatt. A harmadik estén történt. Emmy a divánon ült, sóhajtozott, zokogott és a kezét tördelte szorgalmasan a szerepének megfelelően. Mártiromos megadással, elnyomott irtózattal tűrte a zsaroló intrikus szerelmi ajánlatát Az intrikust Felsen mimelte nagyon hiven és nagyon rosszul. Játékközben megfogta Emmy kezét. Izzadó, nedves érintésére a lány összerezzent és kissé elhúzódott. De a kéz hozzá tapadt, fogta. Most egészen közelről látta bus, zavaros boruló szemét, kivörösödött arcát és hallotta torz vállal között lihegő tüdeje fujtatását. És az arc mindig közelebb jött az övéhez és a remegő száj már az arcát súrolta. — Szeretem Emmy! Szeretem! — hörögte. Mint a rugó pattant fel. Izmos, kemény karja nagy erővel ellökte magától. A test ellendült, majd puffanva a földre zuhant és ott nyögve, vinnyogva kuporodott össze. Emmy nézte. Riadt szemében harag, utálkozás. Csend lett Kinos csend. A nyomorék test hallhatóan zihált a földön. Emmy az ablakig hátrált. Ott megállt. Dacosan, ragyogva megbántott szűz szépségében. Felsen szótlanul feltápászkodott. Zilált haja belelógott sárgára sápadt arcába! Lesütött szemmel kalapja után nyúlt. Valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán. Elment. Emmy még sokáig állt az ablaknál. ... Ez volt hát az első... De ennek legalább megadtam! Gyerekesen elmosolygott. Aztán megint tűnődni kezdett. ... Nem csináltam jól. Okosan, komolyan, nyugodtan. hűvösen kellett volna vele beszélni. Mint Károllyal akkor. De Károly az más volt. Károlyt szerettem akkor. És nem tehettem most mást. Olyan utálat fogott el. hogy nem birtam magammal. Hát jó. Ez megtörtént. Ezt visszacsinálni nem lehet. De mi lesz most? A grófkisasszonynak most már fuccs! Abból nem eszem. Emelkedő pályám itt derékba tört. De... a statisztaság? Onnan is ki fog dobni? Nem fog! Mert el sem megyek többé. De! Elmegyek. Kiváncsi vagyok. Meg kell tanulnom az életet. Brand mondta. Brand... Hol van Brand? ő segítene... És elment másnap a gyárba. És a kapus nem engedte be. Azt mondta, hogy nincs rá szükség. ... Hát ennyire vittük már. Facér statiszta lettem! És most hová?... Ej, van más filmgyár is Berlinben! Már egy hete járt munka után eredménytelenül. Közben Fedorow tolakodott hozzá. Szemérmetlenül, bányaveti arcátlansággal pénzt kínált és szerepet a Számumban, ha elfogadja szerelmét. Kidobta. Egyik kálváriás utján Dia Grünevel találkozott. — Kisasszony — igy nevezte őt — hát magával mi van? Nincs valami viruló színben. Talán csak nincs baj? — Ahogy vesszük — felelte Emmy. Vonzódott ehhez a kövér, jószivü lányhoz. — Ugyan? Már azt hittük, hogy maga lesz az uj csillag a mi egünkön. Hát lecsúszott? Nem lesz ebből semmi? — Nem lesz Dia. — Értem. Felsen. És kilökte a púpost? Jól tette. Kár volna maga neki. Hanem azért, kiskisasszony, en' gedjen meg, nem jól csinálja maga ezt az egészet. — Miért? — Magából nagynő lesz. Ez holtbizonyos. Hát mondja, mi az ördögnek magának ez az egész piszkos j statisztázás? — Az kell. Tanulok. — Amit maga abbul tanul! — Maga kérdezi? Ezzel a szépséggel? De ha kérdezi, hát megmondom. Fent kell kezdeni. A legmagasabbnál. A vezérnél. Hisz a segídrendező is csak azt akarja magától, amit a legfőbb. Hát legalább legyen értelme a dolognak. Ahány férfivel lesz dolga, mind magát fogja akarni. Felsennel igaza volt. ö nem az igazi. — Hát ki? — Tudom is én? Majd megtalálja. Ha még Brand volna.. Emmy maga is csodálkozott, hogy milyen nyűgöd tan beszél ezze' a bukott lánnvn' ilyen dolgokról. M^g csak fel sem háborodik. Miért? Már is ennvire sülyedt volna? Nem! Nem igaz! Semmi az egész. Jól esik valakivel beszélgetni. Hiszen olyan egyedül van most. Elmondta azt is. hogy lakást keres, nemcsak munkát. A mostani szobája drága neki. — Mondok valamit kiskisasszony. Komoly dolog, ne nevessen ki! Nekem megtakarított pénzem van és nagyon csinos, nagyon rendes lakásom. És utálom a statisztaságot. Csak egyelőre nem tudok jobbat. Én szivesen befektetem a tőkémet az ön jövőjébe. Nem csak azért, mert szeretem magát, hanem, mert biztos és jó üzletnek tekintem. Majd visszafizeti kamatostul. Majd akkor. És ha ott tartunk, majd engem maga mellé vesz. Társalkodónönek, komornának, aminek akarja. Hisz nevelőnői oklevelem van. De ne nevessen ki! — Nem nevetem. Köszönöm Dia. És jól is esett. Nem az, hogy bízik a jövőmben, de hogy jószivvel van hozzám. Hát még az ügy nem sürgős. Majd ha kell, magához fordulok. De addig is nem tud valami nekem való kis szobát? De minél olcsóbbat. Tudott. Mindjárt meg is nézték. Udvari szoba. Szegényes, kopott bútor. De sokkal olcsóbb, mint a mostani. Kivette elsejére. (Szépen lendül lefelé a pályám!). Este Hennignét hívta be és felmondta a lakást. A jó asszonynak tátva maradt a szája. — Nem kell mindent olyan tragikusan venni kisasszony! Hiszen azért vannak a férfiak, hogy szeressék a nőket. (Ugylátszik Hennigné egészen jól volt informálva). Szegény Felsen ur, hát szerelmes... — Kérem, Frau Hennig, ne beszéljen nekem Felsen úrról. Nem érdekel. Szobát pedig már béreltem. Hennigné nagyon csöndesen vonult ki. Másnap levelet kapott Felsentől. (A hírszolgálat jól volt megszervezve). Csupa bünbánat a levél. Nem is szerelmet, csak bocsánatot kér. És újra felajánlja a mártirgrófkisasszonyt. Nem felelt rá. Hennigné nagyon leste egész nap, de megszólítani, ugylátszik, nem merte. A következő napon, amikor hazajött, Felsen toppant elébe az előszobában. — Csak egy pillanatra! Könyörgöm, hallgasson meg! Emmy nyugodt maradt. Beengedte a szobájába. — Mit kíván tőlem doktor ur? — Bocsánatát kérem! — Felsen lesoványodott Arca sápadt volt, bus szeme beesett. — Megbocsátottam. — Visszajön? — Nem. — Tehát akkor nem bocsát meg? — Megbocsátpttam. De nem jövök vissza. És ne;n is akarok vitatkozni. — De miért? Miért? Hát olyan szörnyű bűn, hogy engem, szegény nyomorékot is elvakltott, megbolonditott a maga isteni szépsége? Hogy egy pillanatra elfelejtettem, hogy... Kinlódott. Emmy szinte megsajnálta. De eszébe jutott gonoszsága. — A kenyeret akarta kivenni a számból. Mert nem viszonoztam a szereimét. Mert védekeztem brutális támadása ellen. Ez az igazság. Felsen lehajtotta a fejét. — Nagyon megbünhődtem. Jóváteszek mindent! — Nem kell! Nem fogadom el! — De hát mit akar? — De hát mit akar? — Magától semmit. A magam utján akaróit meni. És háborittatlanul. — Olyan szörnyű sértés, hogy szeretem? — Az, hogy zsarolni akart. Kényszeríteni. Azt hitte, nincs más utam. — Hát... nincs Is! — Most torz lélek tajtékzott feléje torz testéből szemén át. Nincs más útja! Vagy Brandban bízik? Brand letört! És... én törtem lej Tudja meg! Én! Emmy megvetően nézett rajta végig. — Igen, én! — verte a mellét Felsen. — És sohasem jöhet ide többé vissza! — Nem igaz! — Meg fogja látni. És magát sehol sem fogadják fel. Nincs más útja. Csak nálam! Csak velem! És... mit akar Brandtöl? Hisz ő csak szeretőnek veszi és aztán eldobja! Mint annyi mást. Én a kezemet ajánlom fel! A nevemet! Pozíciót! Jövőt! Most már nagyon utálta Emmy. — Nem! — a lábával dobbantott. — És nem! És most menjen! Megint két hét fogyott el. Már átköltözött uj lakásába, de állást bizony még nem kapott. Pedig most már a pénze is fogytán volt. Azon gondolkodott, hogy mit tehet majd zálogba. Az egy percig sem Jutott eszébe, hogy haza Írjon pénzért. Tudta, hogy anyjának nincs és Brand mérnöktől lenne kénytelen kérni. Nem akarta, hogy anyja miatta alázkodjék meg. Haza mindig azt irta, hogy a keresetéből szépen meg tud élni. Pedig valamit csinálni kell! És semmi kilátás, semmi remény. Itt-ott néha valami biztatás, amiből aztán nem lett semmi. Azt is tudja, hogy miért. A felvételi dijat akarja mind: őt magát. ...Nem! És nem! Nem esztek belőlem! Hiába, nem! És kétségbe sem esett. A lelke mélyén valami biztosságot érzett. Több volt, mint Temény, több, mint csodavárás: bizonyosság. Brand! Nem fog róla megfeledkezni. Megmondta: pár hónapig tart. Addig: tanulni! Mindent. Az életet. Hát most leckéket vesz belőle. Az életből. Aztán Brand el fog jönni! És akkor minden jó lesz. Józan esze, amely korrigálta ezt az érzést, erre azt felelte: — Igen, ez szép, de addig? Addig is élni kell! Volt még egy vállalat, tulajdonképpen fiókvállalata egy nagy cégnek, ahol még nem járt. Nem volt jó hire a statiszták között, ócska operettegyüttessel dolgoztak ott, elhasznált, kiöregedett színészekkel. Pótmüsorokat és vidéki kis mozik részére olcsó darabokat szállítottak. A végén, amikor már minden reményből kifogyott, oda Is elment. És ott felvették. Igaz, hogy félannyit fizettek, mint másutt, de legalább meleg ebédre tellett. És sokat tanult ott azon a kis helyen, ahol kiuzsoráztak mindent és mindenkit a géptől az emberig. Ez is csak két hétig tartott. A segédrendező ur az öltözőben hátulról megölelte és durván meg akarta fogdosni. Az arcába vágta a keze ügyében fekvő festékes dobozt. Akkor onnan is kidobták. ...Hát ez az aljasság már tűrhetetlen! Mindenki csak prédának nézi, embernek soha. Mindenkik, senkik, rongyemberek őt merik akarni! Ezen kétségbe kell esni... vagy nevetni! És eszébe jut, amit Károlynak szónokolt okosan, fölényesen — ostobán, naivul — hogy a szépségét fogja értékesíteni. Ugyancsak nagyra értékelik! Egy ványadt szerepre, vagy nyomorult pár garasra. És — nem Is olyan nevetségesl Tudják a bitangok, a szerelem gyalázatos hiénái, hogy már nem sokáig győzi erővel. És igv Is van. Alig pár
