Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
W^7 december 55 95. oTđaT Kis púpos emberke. Bajusztalan arc. Nagy, fekete, szomorú szemek. — Igen — szól félénken. — Én vagyok. — Dr. Erich Felsen — mutatkozik be. — Brand ur .szives elnézését kéri. Sürgős ügyben hirtelen el kellett utaznia. Az ő megbízásából vagyok itt. — Nagyon köszönöm. — A podgyásza? Emmy előveszi a bárcát Felsen átadja hordárnak és kivezeti őt az uccára egy autóhoz. — Hová megyünk? — kérdezi Emmy. — Brand ur megbízásából lakást kerestem. Bútorozott szobát. Egyszerű, olcsó. De ha nem felel meg, nem kell megtartania. Azt hittem — mentegetőzik — hogy jobb, mint a szálloda. — Jobb. Köszönöm, hogy annyit fáradt értem. — Szívesen tettem. Egyszerűen mondta és a hangja lágy volt és szintén szomorú zengésű. Az autó elindult. Széles nagy uccák. Csudátváróan tágul ki Emmy szeme. — Berlin nagy — feleli Felsen a gondolatára. — Nagyon nagy. Sohasem fogok eligazodni benne. — De. Idővel. Hozzánő a méreteihez. Csak ne hagyja magát lenyűgözni tőle. Nem szabad tőle megijedni. Ez jól esett Emmynek. Hálásan, kedvesen mosolygott. Házak, uccák, terek szaladtak el mellőle végtelen sorban. Fáradt? — Nem. Sokkal lzgatottabb vagyok, semhogy a fáradságot érezném. — Most a lakására kisérem. Megpihen. Ma ott is ebédelhet Aztán berendezkedik. A háziasszonya derék, jóravaló teremtés, özvegy. Egyetlen fia elesett a háborúban. Kollégám volt. — Szintén a filmnél? — Nem, tanár volt. Majd hat órakor, ha megengedi, érte jövök. Szétnézünk kissé a városban. — Köszönöm. Egyebet sem tudok mondani, csak azt, hogy köszönöm. Az autó megáll, ötemeletes házszörnyeteg. Lift. Ötödik emelet. Kis szoba, de világos, barátságosan kellemes, öszhaju, pápaszemes háziasszony. Tiszta, egyszerű, szigorú arcú, de kedves, amilyen csak német asszony tud lenni. Kezet ad. — Isten hozta! özvegy Hennigné vagyok. Felsen elköszön. Hennigné mutogatja a lakást. Leülteti, kikérdezi. — Színésznő akar lenni? Filmszinésznő? Nagyon nehéz. Sok csalódás van az életben. Ismerni kell az embereket. Aztán a fiáról kezd beszélni. Mutatja gyászkeretes fényképét. Megtörli az. üveget, aztán a szemét. Klasszika filológiával foglalkozott a fiú. Nagyon szerették a professzor urak. Nagyon tudós ember volt. És olyan jó fiú. És elesett a» becsület mezején a német hazáért«. — De én csak beszélek itt. Most megmosakszik szépen, aztán ebédel. Dél van már. Felsen rendelte. Vártam ebéddel. Felsen nagyon jó ember. Csupa szív. A boldogult Gotthold fiam legjobb barátja volt. Saját maga küzdötte fel magát. Most tehát majd ebédel, azután lepihen. Kipiheni a fáradságát. Mintha álmodnék. Minden olyan sima, olyan puha. Olyan jó, olyan barátságos. Mintha nem is idegenben volna. Gondoskodnak róla. Milyen jók az emberek! Ebéd után visszament a szobájába. Kinézett az ablakon. Háztetők fölött a barnásszürke levegőbe. Berlin! Itt valahol alszik a sorsom és vár engem. Mire, mivel vár? Lenéz az uccára. Szédül. Apró pontok: emberek. Lótnák, futnak. Az úttesten kis skatulyák: autók, villamos. Ez hát Berlin... Kicsomagol. Szekrényekbe rak. Fiókokat tölt meg, tesz-vesz. A függetlenség érzése feszül benne. Senki sem szól bele, mit hová rak. így lesz az életével is. Egyedül fogja intézni. Ledől a divánra, hogy erről komolyan gondolkodjék. De elnyomja az álom. Mire felérez és ijedten pdlant aí órára: félhat. És hatkor jön Felsen. Szomorú szemével, bus hangjával, ió szivével. De kár, hogy... Nein, nem szép erre gondolni! És hirtelen felugrik: öl-; tözni kell. Pontban hat órakor szól a csengő. Felsen. Emmy friss, illatos és szép. Olyan szép, hogy Felsen alig mer ránézni. — A zöldbe megyünk uzsonnázni. Sétálunk. Aztán valami jó helyen megvacsorázunk. — Doktor ur, köszönöm a kedvességét. De én nem uzsonnázom és vacsorázni itthon fogok Majd útközben veszek valamit. — Kisasszony, ön ma Brand ur vendége. Nekem j parancsom van, hogy igv cselekedjem. Brand feljebb• ; valóm és igy kötelességem az engedelmesség. Ezért j kérem, fogadja el a nekem kiosztott programot és ne j hozzon abba a kellemetlen helyzetbe, hogy felsőbbsé- | gemmel szemben az engedetlenség bűnébe essem, vagy ami még rosszabb, hogy képtelennek bizonyuljak a rám bízott feladat teljesítésére. Olyan komikus komolyan mondta, hogy Emmynek nevetnie kellett. Megint autón mentek. — Térképet hoztam magának. Azon könyebben eligazodik. — Ezt is Brand ur megbízásából? — Nem — felelte Felsen és elpirult — Voltam olyan bátor. ntcmvxrm mvtll _____ És a pirulásáért és a válaszáért nagyon tetszett Emmynek. Vacsora után. A széles terraszt színes villanyégők festik szivárványosra. A csendes pászmákban úszó füst olyan, mintha tündérruhák szakadozott fátyla volna. A sarokban jazz-band. A néger dobos artistamutatványokkal kápráztatja hálás nézőit. Fehér foga kivillog fekete arcából, ahogy a vad zene ütemeit kézzel, lábbal és fejjel dobon, cintányéron és visszás hangot adó mindenféle szerszámon kiveri. Az esti szellőben susogó falombok között a hold szórja be szerény világát. Fehér fénye szinte józanul tolakszik ebbe a sokszínű kavarodásba. (Valamikor misztikus kellékdarabja volt a nyári éjszakának, ma már csak divatjamúlt ócska lámpás, haszontalan, felesleges.) — Ha igy filmről beszélek — mondja Felsen — mindig olyan tétovaságot érzek magamban. Tíz éve dolgozom benne és nem ismerem. Szeretném a lelkét megfogni, de nem birom. Próbaközben néha egy villanásra már-már sejtem, de hogy meg akarom rögziteni, kisiklik a kezemből. Pedig van lelke, sajátsátos, egyéni, de nem találok rá. Ma nem csináljuk jól. Drámapótléknak használjuk és színházat játszunk vele. Pedig nem az. Színháznak rossz, félszeg, hiányos, mert hiszen néma. Azt hiszem, hogy inkább a regénynek egy újabb fejlődési foka a film. A dráma ősmüvészet. Mindig megvolt és mindig meglesz, amig az élőszó varázsával akarunk lelkeket nyitni. De úgy, ahogy az époszból regény lett az idők folyamán, úgy lesz majd a regény folytatása a film. Felemelte a poharat, amelyben a bor, mint finom rubin csillogott. Emmy Is nyalakodott poharából. — Maga is hát a filmhez jön, Molnár kisasszony? Persze. Filmsztár! Ünnepelt, körülrajongott. Nem is egy város, nem is egy ország, de az egész világ híressége. Csupa ragyogás, fény, gazdagság... Hát — nehéz dolog kisasszony! — Minden és mindenütt nehéz. — Igaz. De lássa, a színház mégis más. Van egy darab. Megy tízszer, ötvenszer, ötszázszor. A mi darabjainkat csak egyszer játsszuk. Aztán Soha többé. Mindig ui darab. De mindig csak egyszer. És ki tudja megmondani, hogyan lehet ezt az egyszeri kiravasz! kodni. kiverekedni, kierőszakolni minden poklokon keresztül. És ha már sikerült is — csak véletlen, hogy sikerül — hogyan lehet megtartani a következő egyszerig! — Tudom, sejtem, hogy nehéz lesz. — A szépség nagy előny, ön szép. Molnár kisaszszony. Bocsásson meg, ez nem otromba bók. A szakember megállapítása. Finom, fekete szépség. Megfelelő miliőben hóditó, káprázatos lehet És felgyújtva szikrázó lánggal loboghat. De ezt a szépséget az én szemem látja ilyennek. Mit lát a gép hideg lencseszeme? Gyakran annak más felfogása van a szépségről. És kisasszony, de sok féltékeny, kapzsi, éhes ember őrzi azt a keskeny utat, amely a felvevőgép lencséiéig vezet! És mindenki minden lépésért kapni akar valamit. — El vagyok szánva a küzdésre! — Igen. De ismeri-e a küzdelemnek ezt a módját? Megvannak-e hozzá a fegyverei? Ijedten elhallgat, amikor látja, hogy Emmy arca elborul. — Bocsánat! Ne értsen félre! A világért sem akarom elijeszteni, vagy a kedvét szegni. Csak éppen... — Figyelmeztetni akar? Hogy ne vegyem könynyen? — Nem. Nem az. hogy kimondom. Családi körből sodródik bele az élet legzavarosabb, bizony^ a legpiszkosabb folyamába. Sajnálom önt. A finomságát... Emmynek nem tetszik az a beszéd. Mit apáskodik fölötte? Mit paposkodik neki? És erősnek érzi magát vele szemben. Hidegnek, nyugodtnak. — Az élet mindenütt egyforma — mondja biztosan. — Gondolja? Talán igaz... A hangulat kissé elromlott. Mindaketten érezték. — Mikor lön haza Brand ur? — kérdezi Emmyt — Holnap estére várjuk. Ha nem tolakodás a kérdésem, régebbről ismeri őt? — Nem. Személyesen egyálta'án nem. A bátyja régi barátja családunknak. Az ö ajánlatára jöttem. — Úgy? Brand nagyon elfoglalt ember... talán nem is sokáig marad itt. — Nem? Miért? — Brand zseni. Kevés hozzá hasonló van a mi világunkban. De az utolsó darabja nem ütött be. Pedig milliókba került. Nem mondom, hogy Brand volt az oka. De hát a film ural csak az eredményt nézik. És most Brandot okolják. Nálunk előfordul, hogy valaki a legalsóbb sorból a legmagasabb polcra kerül, de a letörés gyakoribb és hamarabb is megy. És Brand nem az az ember, aki eltűrné, hogy félreáliitsák, vagy a második sorba tegyék. Inkább elmegy. Emmynek ez sem tetszett. Valamit kiérzett a hangjából, ami nem volt őszinte. Felsóhajtott. — Fgyetlen összeköttetésem! — Irt valami határozott dolgot önnek? — Nem. Csak, hogy jöjjek el. — Igen? Hát holnapután reggel jöjjön ki. Korán. Legkésőbb kilencre. Addig talán én is beszélek vele. — Köszönöm. Magas, szálas férfi lépett most asztalukhoz. Széles hohémkalapja beárnyékolta arcát. — Jóestét doktorkám! Szabad? Felsen nem nagy örömet mutatott. —.Fedor Fedorow — mutatta be. Hogy a kalapját levette, ráismert Emmy. A nagy Fedorow! Mindenkoru, mindenrangu nők bálványa! Ha az ő képe jelenik meg a vásznon, egyetlen nagy sóhajtás úszik feléje a nézőtéren. De igy az életben fáradtabb, ernyedíebb, hervadtabb az arca. — Kolléga? — kérdezi Fedorow. — Még nem. Talán... — feleli Emmy és elpirul boszsuságában, hogy ilyen ostobán felelt. De nem tudta legyőzni félszegségét és áhitafos zavarát, hogy szemtül-szembe került a nagy hírességgel, akinek fényképe* levelezőlapját minden barátnője őrizte, ö is. Fedorow leplezetlen figyelemmel nézte. Szinte tulsokáig. — Igen? Ui erő? Nagyszerű szeme van magának doktor! Lássa, éppen ilyen arcra lesz szükségem a .»Számumban«. Seholsem tudtam eddig rátalálni. — Majd Ellen rátalál. Neki még jobb a szeme — mondta Felsen. Fedorow bosszús arcot vágott Majd kisfiúsán el« nevette magát. y — Igaza is van. Kellemes itt ugye? Beszélgettek. Fedorow jókedvű volt, csintalan, mint' valami vakációs diák. Aztán felállt. — Sajnos nem maradhatok. Be kel] mennem a városba. ^ Emmi kezét sokáig fogta. — Viszontlátásra kis kolléga! A »Számum« fnaga nélkül nem lenne tökéletes. ( — Akar egy kis izelitőt a mi világunkból? — szólt Felsen, amikor Fedorow elment. — Fedorow orosz emigráns. Kamaszkorában vetődött el Berlinbe. Csinos fiú. Egyéb semmi. Parkeítáncos volt. Húsz éves korában összekerült Ellen Berggel. És az érett asszony beléje bolondult. Magához vette, színésznek tette meg. Ellen Berg nagyhatalom. Nemcsak nagy színésznő, nagy részvényes is. Nem lehet vele ellenkezni, ö tartja a fiút. És Fedorow fél tőle, mint a tüztől, mint a szegénységtől, amelyből az asszony kiemelte. De azért csalja Iépten-nyomon. Mindenkivel. Ellen most egy hétre szabadságra utazott. Fedorow betegséget szimulált, hogy itthon maradhasson. Most ficánkol. El no higyje, amit a Számumról mondott. Neki nincs szava. Játszania is csak Ellennel szabad. Ezzel csak az ismeretlen fiatal nőket széditi. — Engem nem fog — mondta Emmy gőgösen. Do legyűrte undorát. (— Nem szabad finnyásnak lenni — gondolta). Hazamentek. ) — Holnapután reggel a viszontlátásra! , Sokáig állt még Emmy szobája kitárt ablakánál. Nem érzett álmosságot. Nézte az eget. Tejfehér volt a háztetők mögött bujkáló hold fényétől. Apró csillagok között nagy fényes bolygó reszkedett. Talán a Vénusz. (Emmy nem ismerte a csillagokat). Bizonyára az. Az emberek az ég legszebb, legragyogóbb csillagát nevezték el a szerelemről. De a földön a sárba tiporják... Harmadnap kilenc óra előtt már ott állt Emmy Brand Richárd előszobájában. Akkor még csak hárman voltak ott, de hamarosan megtelt a nagy helyiség férfiakkal, nőkkel. Legtöbbje fiatal. A férfiak kopottak, soványak, sápadtak. A nők cifrák, rikitósak. Elnézte egy ideig és próbálta kitalálni őket. Majd elunta és kinézett az ablakon, le az üvegtetős udvarra, a »stúdióra«. Díszleteket látott, függönyöket, fantasztikus alakú tárgyakat, amelyek mégis valóságos dolgokhoz hasonlítottak. Lótó-fufó embereket, színészeket, rendezőket, operatőröket, szerelőket, festőket, tervezőket, hivatalnokokat és szolgákat. Szaladgáltak ide-oda. Sehogy sem tudta a tervszerű rendet ebben a kavarodásban megtalálni. Pedig volt benne, csak nem látta. (Vagyunk igy a világ dolgaival is). Most nyílik a belső ajtó. Az előszobások mind feléje nyomulnak. — Titkár ur! Titkár ur! — ostromolják könyörgő szóval, kínálkozó arccal. A fiatalember egyik kezében kis jegyzőkönyv, a másikban irón. Nem ügyel rájuk. — Molnár kisasszony — olvassa. — Itt van? Emmy elsápad, elpirul. Jelentkezik. — Tessék1 A titkár felnyitja az ajtót és előre bocsátja. Még egy szobán — irodán — kell keresztiilmenni. Párnázott ajtó. A titkár azt is felnyitja, de ő kint marad. Tágas terein. Hatalmas Íróasztal, teledobálva Írással, könyvvel. ö. Brand Richárd. Magas, talán tulmagas. Sovány, de izmos, széles vállu. Pápaszemes, de erős nézésű, ragyogó szemű. Szőke, de barna arcú. Zsakettben van. Elegáns, parancsoló, lenyűgöző. Elébe jön, megfogja a kezét. — Isten hozta1 Nagyon sajnálom, hogy nem várhattam a vonatnál. Foglaljon helyet. A hangja erős. Ércesen csengő, átható. A gerincében érzi Emmy. Brand áll és nézi. Zsibbadó idegszálaiban érzi Emmy a vastag, homorú üvegen át feléje sugárzó szemét. Le szeretné rázni magáról ezt az érzést, mert ha nem is kellemetlen, de furcsa, különös, szégyeli. De nem birja. Zavarában azt sem tudja, hogyan üljön. Erand meg szétvetett lábbal áll. Mosolyog. Bizonyára észrevette a lány zavarát. Talán ezért sétál el az ablakig. És ennyi elég, hogy Emmi összeszedje magát. Majd a föld alá siilyed, hogy ilyen kislányosan-bután viselkedett. Hol van az okossága, hol a nyugodtsága, biztossága? De most már jó. Azért is jó! Brand megfordul. Emmi most már egyenesen a szemébe néz. _ így jó — szól Brand apásan. — Csak fel a fejjel! Sohasem félni]
