Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-04 / 336. szám
1927 december 4. BÁCSMBGYKi ffAFLÖ ______.... ... 25. oldal Történelem Irta: Biazssk Ferenc Hatmon királynak, a przsák elleni hadjárata idején, egy szép napon eszébe jutott Mirjám és még ’ugyanazon a szép napon elhatározta, hogy haza megy, hogy lássa őt. Úgy érezte ugyanis, hogy a Mirjam csókja minden harci dicsőségnél többet ér. Mert: Mit ér neki. ha meghódítja egész Perzsiát, de közben elveszti Mirjámot? Pedig arra kevés reménye volt, hogy meghódítsa Perzsiát, viszont annál nagyobb volt a kilátása arra, hogy a hosszú távoliét alatt elveszítse Mirjámot. Kissé mégis fordulta a lelkiismerete, hogy éppen most, a döntő csata előtt hagyja el a tábort s ezért magához hivatta Iv'dvenc tanácsosát, Menkhit, hogy megtudja tőle, mit szól a tervéhez. Menkhi nélkül nem tudott cselekedni, Menkilmek általában az volt a feladata, hogy gondolkozzék a király helyett. — Menkhi — így szólt hozzá — én haza akarok menni. Még ma. Én már öreg vagj-ok ahhoz, hogy hónapokon át kibírjam a háború fáradalmait, viszont még fiatal vagyok ahhoz, hogy hónapokon át kibírjam a szalmaözvegység egyhangúságát. — Értem, felség — válaszolta Menkhi. — Ha az embernek szép felesége van otthon... — Menkhi, te hülye vagy, úgy látom. Ki gondol a feleségre? , — Vagy úgy?... Mirjám?... — Igen, Mirjám. Nem bírom tovább nélküle. Látnom kell őt, minél előbb. Aztán meg, bevallom, félek is, hátha hűtlen lett hozzám, ami ilyen hosszú idő alatt nem is volna csoda. Nincs igazam? ; — De, igaza van, felség. — Na látod. Mirjám gyönyörű nő, mindenkinek tetszik. A fiamnak is. És a fiam ott van a közelében és a fiam, ne felejtsd el, fiatalabb nálamnál. Nincs igazam? — De, igaza van, felség. A fiú rend- j szerint fiatalabb az apjánál. Ez elég roszšzul van berendezve, de már így van. —• Na látod. Ez pedig kész veszedelem. Én ugyan körülzárattam katonasággal Mirjám palotáját, de azért az a fiú mégis csak beosonhat hozzá. A szerel-: mesekre nagyon nehéz vigyázni. Nincs1 igazam? — De, igaza van, felség. Két szerelmesre vigyázni épp oly nehéz, mint egy zsák bolhát őrizni. — Na látod. Ebből pedig mi követke- > zik? — Az, felség, hogy haza kell menni j rögtön. Még ma éjjel indulhatunk. — Menkhi, te nagyszerű ember vagy. Micsoda ész! Honnan vetted te ezt az észt?! — Felség, némely ember királynak születik és némely ember okosnak születik. Véletlen az egész, egyik sem tehet róla... Mirjám palotája a fővároson kívül volt, ott. ahol legkékebb a Nílus vize, legbujáhb a lótuszvirág és legzöldebbek a pál-! mák. Mert csak ez a környezet méltó | Egyptom királyának barátnőjéhez. Azon-! kívül meg volt ennek a helynek az az ; e őnye is hogy igy Hatmon király ész-í revétlenül kereshette fel esténként Mirjá- f met és eUitk állatta a dolgot a’aítvalóij előtt akik megharagudtak volna rá, j mert a szeretője zsidónő és a felesége előtt aki nemcsak azért haragudott voln.„ mert a szerelője zsidónő, hanem valószínűleg azért is, mert egyáltalában van szeretője... Ezen oknál fogva most is ügyintézők a dolgot, hogy éjszaka érkezzenek a fő'árosba, Saisba. Hatmon király már előre reszketett a viszontlátás örömétől mondhatnék: reszketett, mint a nyárfalevél, ámbár ez kissé rossz hasonlat, mert Egyiptomban talán nincs is nyárfalevél... Szinte megfiatalodva, ruganyos léptekkel sietett Mirjám palotája felé és remegő kézzel zörgetett be a kapun — röviden, hosszan, röviden — ahogy azt annak idején megbeszélték. De a kapu zárva maradt. Zörgetett másodszor is, majd harmadszor-is, most már egészen rendszertelenül, de minden eredmény nélkül. — -Ez rosszat jelent — állapította meg Hatmon király anélkül, hogy előbb kikérte volna Menkhi véleményét, ami még nem fordult elő életében. Mert ez oly egyszerű volt, hogy erre ő is rájött sajátmagától. Dühében megparancsolta legerősebb testőrének, hogy emelje ki sarkaiból á kaput, ami annak nem is került ; nagy megerőltetésébe. Azután kiadta a parancsot: — Menkhi, te most beosonsz két emberrel és ha rajtacsiped őket, megkötözve hozod ide nekem mindkettőjüket. — Felséged nem jön be? — kérdezte Menkhi. — Nem. Jobb lesz, gondolom, ha itt maradok. Amilyen ingerült állapotban j vagyok, még valami nagyot találnék csc! lekedni, talán leszúrnám őket. Ez — I ugyebár? — méltatlan volna hozzám. Azonkívül meg, ne felejtsd el, Menkhi, én j apa vagyok. — Értem, felség. — Nem érted. Ne mosolyogj olygn I gúnyosan. Te... te azt hiszed most, hogy én gyáva vagyok?! — Dehogy, íeiség. Gyáva csak közönséges halandó lehet. Felséged nem gyáva, felséged csak óvatos... Na, gyerünk... Bármi volt is Hatmon király eljárásának az oka, mindenesetre bölcsen cselekedett, hogy nem ment be Mirjámhoz, mert bizonyára az idegeire ment volna, amit bent látott volna. Hegy mi történt, azt igy is kitalálta, amikor néhány perc múlva eléje vezették Mirjámot és a királyfit. Ez a jelenet mélyen megrendítette. Előbbi ruganyossága és vidámsága egyszerre tovatűnt. Csak állt és bámult, szótlanul, a levegőbe. Nem tudta, mit kellene mondani ilyenkor, Mekhitől pedig ebben a helyzetben nem mert tanácsot kérni. Talán úgy maradt volna örökké, ott állva, mint önönmagának a szobra, ha emberei be nem ültették volna kocsijába, hogy haza vigyék, a királyi palotába ... Másnap, korán reggel, magához hi-! vatta Menkhit és igy szólt hozzá: — Menkhi. egyetlen hu barátom, te , már sokszor kihúztál a csávából. (Jen- j ned van most is minden bizalmam. Ám-1 bár félek, hegy most talán te sem fogsz tudni segíteni rajtam... Menkhi, ez borzasztó, mondhatom neked. Úgy érzem, hogy megfulladok. Ki kellene nyitni az ablakokat, nem gondolod?. — De igen, felség, az jó lesz. — És ki kellene dobni ezeket a nárciszokat. Olyan fojtó az illatuk. — Felség, a nárcisznak nincs illata. — De van, Menkhi, én mondom neked, hogy van. Csakhogy te nem érzed és talán a többi ember sem érzi. Nárcisz a Mirjám virága és Mirjám hűtlen lett hozzám és engem megfojt a nárciszok illata ... Menkhi, találj ki valami okosat. Mert ez, mondom, borzasztó. Ezek a fiatalok nem tudnak várni, a fiam, tudom, azt szeretné, ha már meghalnék, hogy övé legyen az ország és Mirjám. Ez olyan, Menkhi, mint amikor az embernek uj foga nö a régi alatt, amelyet még ki sem huztunk... Gondolkozzál rajta, vo!t-e már ilyen eset a történelemben, hátha abból tanulhatunk. Hisz azt mondják, hogy a történelem az élet mestere. — Úgy van, felség, azért is nem tud megjavulni az emberiség, mert ilyen rossz a tanítója... Volna egy ötletem, felség. — Halljuk az ötletet, Menkhi. — Felséged még mindig szereti Mirjámot? — Jobban, mint azelőtt. Nem tudok élni nélküle. — Akkor... el kell tenni... láb alól ... a királyfit. A dolog nagyon egyszerű. A királyfit hazaárulással vádoljuk. Ráfogjuk, hogy összejátszott a perzsákkal, hogy trónra jusson. És lefejezzük. Hatmon királynak verejtékes lett a homloka. Úgy nyögte: — Lefejezni? Az én fiamat? ... Menkhi, én megkorbácsoltatlak, ha Így beszélsz. — Kérem, felség, én nem ragaszkodom a lefejezéshez. Ha úgy tetszik, e! is égethetjük máglyán a királyfit. A kivitelt teljesen felségedre bízom. Én csak azt akarom, hogy kivégezzük, bármi módon. — Menkhi, megint c'felejted, hogy, én apa vagyok. Ez sok egy apának, hogy aláírja a tulajdon fiának halálos Ítéletét. — Bocsánat, felség, mi az, hogy: tu-Iáidon fiam? Ez nagyon bizonytalan valami. Nekem négy fiam vau és ebből három, bocsánat, éppen felségedre hasonlít. Egyedül a negyedik hasonlít rám, igaz, hogy ez még csak ölhőnapos és ki tudja, kire fog hasonlítani később? És ezek mégis a tulajdon fiaim... Felség, a királyfit vád alá helyezzük és kivégezzük, mert hazaáruló és mert az: álam érdeke úgy kívánja. Hatman király nem válaszolt semmit, talán már nem is Hallotta ezeket a súlyos szavakat. Beietemette könnyes arcát egy nárciszcsokorba és a nárcisz szirmaiban a Mirjám mosolyát kereste.... Menkhi beleegyezésnek vette a hallgatást. Ö különben is hozzá volt szokva, hogy itt mindig az ő akarata történjék. Ezt az újabb sikerét egy bókkal hálálta meg: ? — Felséged szive — igy szólt — olyan, mint a gyémánt: kemény és tündöklő... \ V', ; 1 1 '• ! \\ Ez nem mindennapi látvány, hogy egy királyfit máglyán elégetnek. Éne összecsődült a város apraja-nagyjan hogy élvezhesse. (Sade márki akkori még nem élt, de a róla elnevezett sza-j dizmus már akkor is megvolt.) Nagyrészt persze nők voltak, akik vidáman csevegtek a nagy eseményről és kíváncsian ágaskodtak, hogy minél jobban^ lássanak. Csak egy volt köztük szomorú, és hallgatag: Mirjám... A király palotája ablakából nézte a kivégzést. Nehezére esett, de Menkhi megmagyarázta neki, hogy erre szükség van, ezt igy kívánja az áliam ér-’ deke. Ez nagyon elő fogja mozdítani a, király népszerűségét. Hatmon király busán leintette: — Menkhi, te mindent meg tudsz magyarázni, de azt netn tudod megcsinálni, hogy ne fájjon. Mert ez nagyon fáj; Menkhi... Nézd, már nyaldossák a lángok a fiatal testét... Jaj, most ide néz, éppen az én szemembe. Ez a tekintet, Menkhi, ezt nem lehet kibírni... Ö tudja, hogy komédia az egész, ő tudja, ■hogy közönséges gyilkos vagyok... Ez a tekintet megöl. Halott vagyok, érzem, már rothadok. Te nem érzed ezt a szagot, Menkhi? x', — Ez a máglya füstje, felség. — És mi az, amit most a máglyára dobtak? — Egy szál virág, felség. — Nárcisz, ugye? ... Nárcisz ... A, Mirjám virága. Mondtam már, dobjatok1 tűzbe minden nárciszt, ami csak van' országomban. Menkhi, én megfulladok.. — Nyugalom, felség. Ez elmúlik. — És mi ez a nagy lárma Menkhi? — Ujjong a nép, felség. Hajoljon meg: előtte, felség... Így... A nép élteti di-cső királyát, aki jobban szerette országát, mint a saját fiát. — Ez szép a néptől, Menkhi. De azért dobjatok tüzbe minden nárciszt... (Hatmon király egyik legnagyobb uralkodója volt Egyiptomnak. Egy alkalommal attól sem rettent vissza, hogy feláldozza a tulajdon fiát, amikor országa érdeke úgy kívánta. így tanitja legalább is a történelem...) behob«« Az öregur leült az estebédhez Magányosan, egyedül, csendesen. Zöldpaprikát evett kevés kenyérrel Mivel nem volt egyéb semmije sem. Lassan eltelt szegény a szűk falattal Ádámcsutkája busán járt le-fel; Úgy ült a foszlott nádfonatu széken, Mint akit már semmi sem érdekel, S tányérja mellett megmaradt Még egy karéj... néhány falat... Szegényes rozskenyér... Az öregur felkelt a vacsorátul Végigfeküdt rozoga fekhelyén. Elmondta mindennapi kis máját: Jó Istenem, tekints, tekints felém... Aztán magára húzta takaróját És csendeskén álomba is merült. Az éhes betörőt ő meg se hallás Somlyó Zoltán: KÉT VERS Köd Hűvös november... Délutáni öt... A toronyóra éppen mos ütött, Még kong a hangja halkan, elhalón A ködös ég oly szürke, mint az ón A széles uccán, mint fénylő zsineg Húzódnak el a városi sínek. A villamos rekedten dübörög. Fenn transparensek, tíizfényü körök. . sarkon ősz köszönt reid, Krizantém ontja a halál szagát. Selymet kínál a iínves áruház Hús bábuja, e viaszkajku váz. Zord és kietlen koraesti táj. Szürkén mered a régi ispotály Egy hadfi áll, szakálla ősz-havas, Kezébe sipka és a lába vas... Az emberek egymást vállon lökik. Egy Rolls-Royce száll és villámra szökik Magába szívta már a siirü köd, Egy bundás hölgyet majdnem elütött. A színház zömök tömbje még setét, Még visszatartja rőt lehelletét. De fenn a kémény szélein ezüst fc Pálként leng a ködbe szét a füst. ^ Előtte park. A parkban egy szobor, Arcára fátylat szőtt az őszi por. Tán jobb is néki, hogy a ködön át Márványtalpán mindebből mit se lát... A kenyér Ki zajtalan szobájába került. Körültekintett... keresett... Szeme az asztalra esett: — Né, egy karéj kenyér!... Lábujjhegyen az asztalhoz osonva A betörő eltette a karéjt, S mivel látta, hogy nincs más, mit ra[bolni, Már indult Ss... Csöndes, nyugalmas [éjt... De az ajtónál, ahogy visszanézett: Mily ösmerős az arc!... a szem!... [No lám! . .. Minden csepp vér megállóit a szivében: Uram-teremtőm, hi,szen az apám! . . . Lába a padlóhoz ragadt És az asztalon ott maradt Az egy karéj kenyér..,
