Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25

94. oldal__________________________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ

latban sem tudom elintézni Emmyt! Butaság az egész történet, amit itt elképzeltem. Ilyet az élet nem produkál. írónak meg pláne nem szabad. Regénynek, álomnak is ostoba. Hogyne! Amerikai milliárdosok csak úgy szaladgálnak és kutyafuttában alkalmaznak titkárokat havi ezerdolláros fizetéssel! Meg azért vesznek össze a lányukkal, mert kronprinz — ha mindjárt elmúlt trón kicsöppent örököse is — akarja elvenni. No meg aztán apa is, lány is éppen majd tőle várják a megoldást, az útközben felszedett titkártól. Ráadásul még könyvet is írjon valami lehetetlenül kusza elméletről . . .

. . . Ostobaság! Itt ülök Karlsbadban és ilyen gyerekes elképzeléssel töltöm az időmet és a fejemet! Ez lenne az én regényem? Butaság! Körülöttem pezseg az élet. Ragyog minden. Alkonyuló nap aranyfürdőjében színes női ruhák pillangóznak mellettem. A csöndes levegőben finom zene hintázik fülembe. Itt van. Látom, hallom és nem érzem. Jaj, de buta vagyok!

És aznap este kezdődött Karancs Károly uj élete, így történt:

Ismerőssel találkozott. Könnyüvérü, üresfejü emberrel, aki éppen kis fajsulya miatt mindenféle vizekben a felszínen tudott maradni és mindenféle árral értett úszni. Nem kerülhette el.

A szokásos kérdések: — Itt vagy? Mióta vagy itt? Hogy vagy?

És Károly visszakérdez. Talán hencegésből, talán őszintén, talán csak hogy kitöltse a kényszerű együttléf pár percét, mondja az ismerős.

— Csúnyán leégtem ruletten. Tegnap egyetlen tétem sem vált be.

Aztán elbúcsúztak. Csak ennyi volt. De Karancs Károlyt szivén ütötte. Mint a villám.

... Az élet nem produkál naiv történeteket? Jó. Hát mit produkál az élet? És annak alázatos cselédje, vagy gőgös ura: a Véletlen? Tudni akarom! Kihívom viadalra! Le akarom győzni! Nem: imádni, szolgálni akarom! Mindenemet odadobom neki, az ősistennek: a Pénznek!

Nézzem, lássam, hogy mit tud az Élet!

Ennek a rapszodikusan elgondolt monológnak pedig az volt az értelme, hogy Karancs Károly elhatározta, hogy estére ruletten fog játszani. Lázban izzott. Összeszámolta pénzét. Külön tett annvit, amennyi a visszautazáshoz kell.

(Nem tudott hazárd lenni.) A többivel elindult, hogy kipróbálja a szerencsét, kikényszeritse a sorsot, meghódítsa a véletlent.

Sohasem játszott ruletten. Csak hírből ismerte, csak nagyjából tudta, hogy milyen.

A szeme káprázott, a vére rohamra dobolt a fülében, amikor megpillantotta a zöld asztalt rámázott ábráival. A kezének sem tudott parancsolni, hogy ne remegjen, amikor zsetonokat vásárolt Minden pénzéért. Nem volt sok: ezerötszáz cseh korona. Leült.

A számok táncoltak ketreceikben, mint etetésre váró fenevadak az állatkertben, ötszáz koronát tett először. Találomra. Egy számra, a tizenhetesre. — Rien ne va plus!

Csend. Kis berregés, mint amikor rugójatört zsebóra szalad le hirtelen. Kis koppanás. A croupier franciául mond valmit. Nem érti a füle zúgásától Kis lapát színes — fehér, piros, kék, sárga — apró korongokat tol feléje. Zsetonokat. Nyert. Most már tudja. Harmincötször ötszáz koronát. Forróság öm'ik a fejébe, kissé szédül. A tétet otthagyja. Akaratlanul. Nem is tud róla. A croupier éles hangja vágja el a mozgást. Csend. Berregés.. Koppanás. Az éles hang most a csendet tépi szét. Most már hallja. Megint az ő száma. Megint színes korongok jönnek feléje. Egymásra rakva szép sorjában. Megint annyi. Tudja, hogy most 35.000 koronája van. És a tét. Ezt is visszaveszi. Harmincötezerötszáz. Sókan ráfigyelnek. És hirtelen elszánt nyugodtság merevül meg benne. Ezt az érzést ismeri. A háborúban érezte, az első fegyvertüz után, amikor kétségbeesve reszketett minden idegszálában a halál félelme. Ott akkor bukott bele az őrülettel határos izgalomból ebbe a feszült, nyugodt biztosságba, mint fárasztó után a langyos fürdőbe. Most is csodálatosan tiszta lett a feje. Felfokozódott minden I érzéke. Most nem játszott. Nézett, figyelt. Négy-öt játék pergett le gyorsan, gépszerü rendben. Meglátta, hogy előtte kartonlap van a rulettasztal rajzával. És szöveggé1. Elolvasta. Agya úgy vette magába a szabályokat, mintha acéltüvel viasztáblára vésték volna. Aztán újra tett Megmagyarázhatatlan ösztönnek engedve megint azt a számot: a tizenhetest.

— Tout les chances — mondta nyugodtan, biztosan.

— Huszonháromezerhatszáz korona — szólt a croupier.

Kifizette. Nem volt izgatott Egyetlen mondat jegecesedett ki benne: — No, Élet, mutasd meg hát Te, hogy mit tudsz produkálni!

És meg sem lepődött, amikor nyert. Most már

180.000 koronája volt azon kívül, amit előbb nyert. Felállt csendesen, hidegen. Borravalókat osztott croupiernak, szolgáknak, akik kalapját, botját nyújtották feléje'

alázatosan hajlongó mosolygással. Asszonyok, tágra nyílt szeműek, nyitott ajakkal lihegők, hajlékonyak, illatosak és színesek, férfiak, szögletesek, izzadtak csapzott hajjal, vagy gyöngyösen kopasz koponyával gratulálták, körülünnepelték, mint valami hőst, primadonnát vagy footballbajnokoi

Hazament. A merev nyugalom most sem olvadt le róla-belőle. Tisztán gondolkodott.

... No lám ebben van logika! Az én elképzelt regényem abban hibázott, hogy munkával, bármilyen kényelmesen kevés és bármennyire tulfizetett munkával, de mégis csak tisztességes, izzadságos, mástól függő dolgozással akartam meggazdagodni. Pedig buta fejemmel tudhattam, hogy csak munka nélkül lehet vagyonhoz jutni. Az életnek ilyen Jogcimre nincs szüksége, sem közvetítőre. Egy kis golyó, amely kezdősebességet kap és egy súrlódási felület, amely ezt a sebességet csökkenti: ez az egész. A golyó megáil és egy ember sorsa el van döntve. Mások ősei kiálltak az országutra és kereskedők karavánjait rabolták, sarcolták meg. Az én őseim ezt elmulasztották. Ezt a hibát most jóvátettem. Igen, hát ilyen az élet! Ilyen regényeket produkál.- Jól aludt. Másnap átköltözött. A legelőkelőbb szállóban vett lakást. Még kissé restelkedett a nyert pénz miatt, de amikor látta, hogy mindenütt kedvesen, leplezetlen irigységgel, kifejezet hódolattal fogadják, ez a bántó érzése is hamar elmúlt. Most már ízlettek a legdrágább ételek is, most már érezte a sok szépséget, amit a világfürdő a részére felhalmozott.

És játszott tovább. Rövid idő alatt megnyerte az első milliót. A szerencse úgy szegődött játékába, mint a szerelmes nő. Maga is élvezettel, érdeklődéssel nézte játékát Szeszélyesen tett, összevissza és mindig nyert

Hívták makaóhoz, cheminhez, ott is óriási összegeket nyert, akár bankot adott, akár ellene játszott.

Három hétig tartott. Akkor megunta. Ki is fáradt.

Megszámolta pénzét: két millió cseh koronája volt

Most már gazdag. Nem szolgája többé, de ura az életnek. Napok, hetek, évek várják mint alázatos, diszbeöltözött lakájok, hogy parancsait, szeszélyeit teljesítsék, hegy finomművű ezüsttálcán szolgálják fel neki az élet minden örömét, élvezetét. Lezárhatja, eldobhatja eddigi élete piszkos-gyűrött lapját, uj, diszkötéses könyvet nyithat a jövendőnek.

Vérszegény álmodott kis regényét Íme mégis megvalósította. Az élet odaadta szép, fényes valóságát. Megteheti mindazt, amit elképzelt. Az álomprogramot most már betarthatja. Mosolygott. Ez az igazi siker! Átélheti elképzelt regényét, amely elkeseredett lelke sovány talajából termett és a valóság csodás élővirágának virult ki

— Hát kezdjük sorjában! Úgy volt, hogy előbb a régit kell likvidálni Hát jó, likvidáljunk!

Hazautazott. Becsben megpihent. Ragyogó hotel. Autója elé kirohan sürgő buzgalommal a személyzet A maitre d’ hotel hajlong. Nem álom a fürdőszoba, ődöng a város uccáin, örül a nyári napsütésnek, nvndennek. És semmi meghatottságot sem érez, amikor hazaér, belép régi szobájába és belefekszik régi, nyekergős ágyába. És amikor előmásznak a sarokból elmúlt évek nyomorúságának emlékei, biztosan és boldogan kergeti el őket. Vásárol, rendel. És igazán öröm. Elhajtat lapjához. És igazán elképpednek, amikor -viszszafizeti tartozását. És igazán olyan, mint a gyerek és igazán örül, hogy olyan gyerekes tud lenni.

És elmegy Lilikéhez is. (Az erkölcsi megtisztulás okából). És Liliké igazán ölelve-csókolva függ rajta. És igazán elmondja Lilikének az álombeszédet. És amikor elmegy tőle, igazán érzi, hogy milyen nagyszerű: adni. adni! Micsoda hatalom! Micsoda erősség!

És most... a megálmodott program utolsó pontja, amelyet nem mert, nem tudott végigálmodni Emmy! Csak nem kell filozofálni! El kell menni hozzá.

És elment. A lakást zárva találta. A házmesterné adott felvtlágositást A kisasszony? Régen elutazott. Hogy milyen régen? Hát körülbelül hat hete. Hogy

hová? Berlinbe. Mozihoz. Színésznő ottan. A nagysága meg nyaralni ment. A mérnök úrral. A elmét megmondhatja, fel van írva nála.

Nem. Köszöni. Nem kéri a címet.

Lement az uccára. Most nem csapkodta botjával (ezüstfogantyus szép sétapálca volt) a már nyári naptól fütött levegőt.

... Tehát az Élet is csak megkerüli ezt a problémát! Nem meri szembeállítani Emmyvel. Emmy sorsát, életét a valóságban sem ő intézi, nem ő dorogálja. Emmi függetlenítette magát tőle, nemcsak a regényétől Hat hét előtt — amikor ő — nekiment ő is a világnak.

... Utána menjen? Felkeresse? Ej, minek! Emmy eldobta magától. Nem kellett neki a gondjaival, hü, áldozatos szerelmével. Nem kellett. Nélküle akart elébe menni a sorsának, a jövőjének, a bodogságának. Nélküle... Hát jó! Menjen!

De ez azért fáj. Ez sem baj. Ez is elmúlik.

... Hadd menjen Emmy! Nem kellettem neki! Igen... de ez akkor volt. A múltban. Amikor még koldusszegény voltam. De ma? De most? Most csak nem kell félnem? Most mindent adhatok neki, amiről ábrándozott! De... éppen ezért. Ha most meghallgatna, már nem lehetne az én régi Etninym többé. Megvásárolt szerelem! Pfuj! Nem... ez is koldusíilozófia. Mindennek ára van. Emmynek is. És mindent meg lehet vásárolni. Emmyt is. Ölelni, csókolni, bírni Emmyt: mindent megér!

... De... de nem ezt, nem Így akartam én! Nem erről álmodtam én!

— Nem futok utána! Enyém most az élet, enyém a világ! És megnézem ezt a szép világot, megélvezem ezt a szép életet, amelynek bűvös kapuját megnyitotta Íme nekem a pénz, a Pénz?... Nyár van, kánikula?

Hűvösséget vásárolok! Északi tenger... fjordok... az éjféli nap országa... Oda megyek. Tehetem!

IV.

Szalad a vonat ki az éjszakából és benne ül egy fiatal lány. Minden izgatott gondolata most a szemébe gyűlt, amely kutatva, mohón néz ki az ablakon. Előre, a messzeségbe, a jövőbe. Látszik-e már? Berlin. A világváros, amelynek rengetegében az ő sorsa alszik és vár, hogy életre ébredjen. Vájjon milyen életre?... Lelkendező szeme még nem láthat semmit belőle. Még messze van. Csak derűsen zöld mezőt lát még, amely fölé a mozdony barna füstje rajzol felhősávot.

... Sikerül-e? Kigyullad-e a neve abban a nagyvárosban, mint az uccákon este az ivlámpák? Vagy elmerül névtelenül, nyomtalanul a sötétségben?...

És izgatottságában Molnár Emmy összekulcsolja két finom kezét, mintha imádkoznék, mint régen, kisgyerek korában hosszú, fehér hálóin gben az ágya szélén.

... Egy bizonyos: haza, vissza többé nem megy. Már az is boldogság, hogy kikerült abból a fullasztó levegőből, amely szegénységgel, szürke gondok szunyogseregével és hazugsággal volt tele. Otthon tönkrement volna.

... És Károly! Sóhajtva gondol most rá. El sem búcsúzott tőle. De minek is? Mit mondhattak volna egymásnak? így kellett lennie. Igaza volt anyjának, meg Brandnak. Jobb, ha elnyomja azt az érzést, jobb, ha kitörli szivéből, mert... Igen, tudja, nagyon tudja, mint betanult leckét az iskolában.

... Aztán az anyja! És neki be kellett csuknia a szemét. Mintha nem látna, nem tudna semmit. De mit is tehetett volna? Nincs joga anyja fölött bíráskodni. Ez az élet! Piszkos, utálatos.

... És Brand! Milyen jellemtelen, hogy nem veszi el az anyját. Szeretőjének tartja. Szeretőjének az ő finom, szép anyját! De talán nem is jellemtelen? Minek venné cl, ha igy is lehet? Ez az élet. Piszkos és utálatos.

— De mit törődöm most régi dolgokkal? Előttem a jövő!

... Berlin. Ez már az. Jobbra beláthatatlan tenger: csupa ház. Balra végtelen tenger: csupa ház. Előtte, mögötte házak rengetege, házak őserdője. Ez Berlin. Nagy, félelmetes, ismeretlen. Két sinszál köti még öszsze az otthonnal, a múlttal Nemsokára az is véget ér. És itt van Berlin. Nagy, félelmetes, ismeretlen. Nézi, nézi és nem fér a szemébe, az agyába, óriás. És ő olyan kicsi. Olyan parányi, olyan gyönge és olyan egyedül lesz ebben a szörnyű idegen tengerben, amely majd elnyeli és összecsap a feje fölött.

És a sinpár körül kibontakozik a Város Lassan. Lomhán. És se vége, se hossza. Háztenger, házerdő, házrengeteg. Nagy, félelmetes, ismeretlen.

Anhalter Bahnhof. Magához veszi kis táskáját. Leszáll. Lassan aprókat lép. Szeme riadtan végigszalad az embersoron, amely a korláton túl vár. Nincs itt az az arc, amelynek vonásait emlékében őrzi. Tétován megy ki a kisajtón, bele az embersorba.

— Molnár kisasszony?

A számok láncoltak ketreceikben . . .