Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25

BÁcmFxrm mmA

93. oldal

kissé! . . . Haza kell majd utazni. A lakást felmondani és minden holmival ide költözni. Hiszen most már itt lesz itthon és ki tudja, mikor kerül vissza. Uj pálya, ni utak, uj lehetőségek! Nem, most mégsem erre kel! gondolni. Előbb likvidálni kell a régit. A szerkesztőséget. Vissza kell fizetni a felvett előleget és az előzetesen kiutalt egy havi fizetést. Lilikének is oda lehetne adni a nyári ruha árát, amit részeges bátyja elszedett tőle. Aztán Emmy! Ha most lépne elébe, most bizonyára nem utasítaná el. Hiába, a pénz! És erre a gondolatra valami kis keserűséget is érez.

— Mr. Dickson — szól a főnökének, amikor a reggelinél találkozik vele — pár napra haza kell utaznom. Az ügyeimet szeretném rendezni.

— Jó. Meiiet akár ma is. Egy hétre szabadságolom. Elég lesz? Igen? Hát akkor mához egy hétre ebben az órában itt találkozunk. De mielőtt elmegy, hallgasson ide, Mr. Karancs! Szeretném, ha maga, aki író, könyvet irna arról, amit most magának általánosságban és vázlatosan mondani fogok. Próbálja meg kihámozni az értelmét. Az eszmét, ahogy maguk mondani szokták. Ott kezdem, hogy az emberiség vezetőkből és vezetettekből állott és mindig is azokból fog á’lanl. A történelem hajnalkorában, amikor határozott formában először alakult ki valami rend, a vallás volt a hatalmi szervezet és a papok voltak az első vezetők, ök voltak a mai császárok, királyok, elnökök, vagy akármiknek is nevezze őket. A főpapok. Amikor aztán az élet bonyolultabb lett és az egyes embercsoportok, a népek, nemzetek, országok és azok vezetői a különféle érdekek összeütközése következtében mind gyakoribb háborúskodásba keveredtek egymással, állandó hadvezérekre lett szükség. Ezek a hadvezérek kiszorították a főpapokat a hatalomból Vagy esetleg kompromiszszumot kötöttek velük és egyedül, vagy a papokkal együtt vették át a vezetést A történelem azután sokáig nem volt más, mint ennek a két riválisnak a versengése a hatalom birtokáért. A háborúk aztán ritkábbak lettek és a gazdasági élet kezdett a homloktérbe nyomulni és kialakulni. Vele a kapitalizmus. Ezt a rendet senki sem gondolta ki, ezt senki sem csinálta sem tervszerűen békésen, sem forradalmi utón erőszakosan. Ez jött magától. A dolgok természetéből született Ez egészséges, mert természetes alakulat A kapitalizmus automatikusan, saját belső, senkitől sem diktált törvényei szerint teremtette meg a maga rendjét, rendszerét, amíg a hadvezérekből lett királyok az egyházakkal szövetkezve vezették tervszerűtlen ül, csak a saját hatalmuk megtartására irányuló figyelemmel az államnak nevezett természetes vagy mesterséges érdekcsoportban az embereket A kapitalizmus persze túlnőtt ebben a beteges szervezetben és mert a kétségtelenül meglévő bajokat tévesen neki tulajdonították, hát küzdeni kezdtek ellene. Jött a szocializmus a maga sokféle árnyalataival, szépen formulázott jelszavaival és eibolonditoíta az embereket Pedig a dolgok természetes rendje ellen küzd. Ugrást akar a természetben, amely pedig csak fokozatos evolúciót ismer. Még egy vulkán kitörése is okszerű evolúció. Aztán a szocialisták bűne, vagy mondjuk hibája, hogy küzdenek oly intézmény ellen, amellyel nincsenek tisztában, amelynek céljait talán nem is ismerik jól és amelynek sok olyan jelenséget tulajdonítanak, amelyekről alaposabb vizsgálat kiderítené, hogy azokat más körülmények okozzák.

— ön ki akarja békiteni, össze akarja egyeztetni * kapitalizmust a szocializmussá!?

— Az eszmét, mondtam, a maga dolga lesz kihüvelyezni. Én csak a nézetemet mondom el. De folytatom. A kapitalizmusról végleges Ítéletet nem is lehet mondani, mert hiszen még nincs is megszervezve. Előbb még ki kell virulnia a maga teljes valóságában, vagyis kertelés nélkül: előbb át kell vennie a vezetést azoktól, akik jól-rosszul eddig végezték azt. A fejlődés vonala adva van, egészen jól kitapintható. A kisiparból gyáripar lett, nagyipar, nehézipar, kartellek, trösztök, kornerek. Ezen az utón kell tovább menni. Minden Iparágat előbb központosítani kell. Egységes vezetés, termelés és kiosztás. A világkormánynak az ipar vezetőiből kell megalakulnia. Ha ez megvalósul, akkor lehet csak, akkor szabad csak a kapitalizmusról Ítéletet mondani. És ekkor majd nem kell szocializmus, mert a világot kormányzó kapitalizmus meg fogja valósítani a szociálizmus legszebb, legboldogabb álmait. Csak jobban, reálisabban és simábban. Ami ezen kiviil esik, az nem fontos. Nacionalizmus, nemzeti kultúra éljen, viruljon, ha van benne életerő. Engem a vámhatárok és nem az országhatárok megszüntetése érdekel. Országhatár, nyelvhatár, etnográfiai, kulturális határ kisszerű fogalmak. Vagy megmaradnak fontosság nélkül, vagy eltűnnek, elmosódnak az idők folyamában. Ha a kapitalizmus megteremti a központi vezetést, a tervszerű, egységes termelést és az egységes, arányos elosztást.

— Szóval a kollektivizmust.

— Mondjuk, hogy azt. Az elnevezés igazán nem fontos. De van valami, amit még érdemes aláhúzni. Engem és a hozzám hasonlókat nem vezet a meggazdagodás vágya. Mi már aaon túl vagyunk. Vagyonunk oly nagy, hogy annak esetleges szaporulata már nem is érezhető. És ezért mi nem venni, mi adni akarunk az emberiségnek. És ezért vagyunk mi a hivatott vezetők és nem azok, akik elvenni akarnak abból a kevésből is, ami most megvan. Nem tudom, Mr. Karancs, hogy elég világosan fejeztem-e ki magamat. Hogy megértett-e?

— Azt hiszem, igen. Kollektív kap'talizmus a tőkések által megvalósítva. A szocialisták ugyanezt a munkások által akarják.

— Csakhogy a ml kezünkben ez realitás és nem utópia. És nem is hatalmi vágy. Hisz ma is mi vagyunk a világ valóságos urai, csak ép, hogy az uralmunk nem intézményes, nincs törvényekben becikkelyezve. Nézze: most is öt ország kér kölcsönt tőlem? Mit jelent ez? Azt, hogy öt ország népe, mezőgazdája, iparosa, kereskedője, hivatalnoka, tanára, művésze, tudósa évtizedekig nekem, értem fog dolgozni, hogy tőkémet és hasznomat megszerezze. Mi lenne a különbség, ha a vezetés is az enyém lenne? Csak az, hogy akkor nemcsak adnám, de meg is határoznám, hogy a pénzt mire fordítsák. És biztosítom, hogy én nem stratégiai vasutakat építenék, amelyek megbénítják a világkereskedelmet, nem olyan intézményeket létesítenék, amelyek a világ népeit egymástól távoltartják, egymástól elijesztik, egymás ellen uszítják. És több baszna lenne az egyénnek is, az összesúgnék is. Most sem törődöm azzal, hogy melyik milyen nyelven beszél, milyen templomot épit, milyen a nemzeti viselete. himnusza és tánca. Azt keresem, hogy mit dolgozik és mit produkál. Ma azt látom, hogy rosszul dolgozik, nem azt produkálja, amit legjobban, legolcsóbban tudna csinálni. Rosszul •élnek és drágán. Sajátmaguk rontják meg az életüket, amit én jobbá, szebbé, olcsóbbá és megelégcdcttebbé tudnék tenni. Erről írjon könyvet!

Dickson eltávozik és ő most sétálni megy. Járkál Bécs uccáin és magára zuhogtatja a várost. Közben elgondolok azokon, miket Dickson mondott. Vonzza az a távlat, bár a beléje idegzett szocializmus miatt bizalmatlan a töke vilghatalmi törekvéseivel szemben. De a szocializmusból is kiábrándult. És most gyors változatban lepergeti lelkében az emberiség filmjét a maga véres csatáival, tenger könnyével, szenvedésével. Vezetők és vezetettek! Ez az. Az egyik kis csoport: de hatalmas ágyúvá,1 puskával és pénzzel. Parancsol, irányit, dolgoztat és jól él. A másik, beláthatatlanul nagy tömeg. A rabszolgák. Hajdan fáráóknak építettek gúlákat korbácsok csapásai alatt, ma gyárakban raboskodnak a vasbértör vény bilincseiben. Dolgoznak, szenvednek és nyomorognak. Aztán mindakettő, a kis csoport is, meg a nagy tömeg is koronkint álmodozókat, prófétákat, világhódítókat termel ki, akik a jövőt akarnák formálni és — csodálatos — mindakét fjta ugyanazt akarja. Boldogítani az embereket. De csak ő és senki más! És lázad és lövet és gyilkol és mégha’, hogy más ezt ne tehesse, csak ő. Közben pedig megy minden a maga utján és azon is marad, azon az n on, amelyről senki sem tudja, hogy hová vezet és senki sem tudja merre, minek...

Aztán hazamegy. Alig, hogy leül, kopognak ajtaján. A főkomornyik (főudvarmester, majordomus) jelenti komoly arccal és akkora méltósággal, mintha az északamerikai Unió uj alkotmányát hirdetné ki a Fehér Ház erkélyéről, hogy Miss Dickson kéreti a Mr. Seeretaryt, szíveskedjék a parlourba fáradni.

Harriette mosolygó szívességgel fogadja.

— Foglaljon helyet Mr. Karancs. Bocsássa meg. hogy fárasztottam, de fel akartam liasználni az alkalmat. Apám bizonyára figyelmeztette önt, hogy velem szemben hogyan viselkedjék. Fél, hogy a közöttüftk lévő csöndes háborúskodásban a magam pártjára hódítom. Nem, ne feleljen, tudom, ö maga mondta. Mi lojális ellenfelek vagyunk, ön olyan hirtelen nyerte meg atyám tetszését, hogy mindenesetre értékes szövetségesem lehetne. De én ismerni akarom a barátaimat, én nem vagyok olyan rapszódikus, mint papa, sem olyan jó emberismerő. Ezért kérem, adjon képet magától. Hegy kicsoda, honnan jön, hová megy, mit akart és rjiit akar?

Olyan kedvesen mondja ezt, hogy szinte ellágyul. És beszél magáról. Fiatalkori reményeiről, törtetéséről és nagy letöréséről. Eleinte jólformált hűvös mondatokban. aztán magával ragadja kedvenc témája: sajátmaga. És elmondja szomorú vergődéseit, Emmyt, szerelmét és szerelmi bánatát. (Liliké sokféle okból nem kap — szegényke —- helyet ebben az önéletrajzban, nem tudja abba sehogysem beleilleszteni).

Harriette kedves figyelemmel hallgatja.

— És most is szereti Emmyt?

— Igen ... azt hiszem.

— Csak hiszi?

— Valami megrendült bennem. Érzem. Pedig hát igaza volt, amikor elutasított, de mégis . . .

— És ha gazdag lesz és újra megkéri Emmyt és 6 hajlandó lenne?

— Nem tudnék szabadulni attól a gondolattól, hogy akkor nem magamért, hanem a pénzemért hallgatna meg.

— De hiszen Emmy szerette! ö maga mondta.

— Szerelem! A szereltem nem fonto’gat, nem latolgat. Ha, szeretett volna, bízott volna bennem és. a jövőtikben. De talán én fogom fel rosszul a szerelmet? Talán ilyen szerelem nincs is a valóságban . . . Vagy ha igen, csak volt. Minket megrontott, vagy megjavított az élet nagy józansága. Elveszítettük az álmainkat, a hitünket, illúzióinkat. Minden érzésünk értékmérője a pénz lett . . .

— Szeretne gazdag lenni?

—■ Igen. A gazdag ember az életnek az ura. A szegény a rabszolgája. És urnák Iennni jobb, mint szolgának.

— De egy írónak idealistának kell lennie! Az iró a szivével gondolkodik. Mi vagyunk azok, akik még érezni is csak az eszünkkel tudunk.

— Az Írók is csak akkor veszik elő a szivüket, ha Írnak. Akkor aztán annyira elhasználják, hogy az életre nem marad semmi sem belőle.

— De ez csak tréfa ... A valóság . ,,

— A valóság az, hogy a civillizáció minden érzésre úgy hat, mint a fék. A primitiv ember, az ősember, ha megtetszett neki valami, egyszerűen elvette, vagy legalább is megpróbálta, hogy elvegye. Egyenes utón, erőszakkal. A kuHuremberben csak a vágy van meg. Ö előbb mérlegeli az eshetőségeket, az elérhető előnyöket, a reá váró morális és fizikai veszedelmeket és csak ha az eredmény kedvezőnek mutatkozik, csak akkor enged a vágyának, ösztönének, szenvedélyének. Így vagyunk a szerelemmel is. A szerelem is elvesztette ősi lendületét, erejét és primér érzésből szekundérré lett. Modem motor, felszerelve biztonsági szeleppel, fékkel, szabályzóval.

— így van. De talán jó is, hogy Így van. Sok bennünk a kritika, az önkritika Is. Én is csak olyan volnék, mint az ön Emmyje.

Aztán közömbös dolgokról beszélnek még. Elköszön. Az előszobában magas, szőke fiatalemberrel találkozik. Borotvált, csinos arc. Gárdatisztnek hat civilben. Amikor meglátja, hogy Harriettetől jön ki, olyan ijedten csodálkozó arccal néz rá, mint az ideges paripa, ha ismeretlen alakú tárgy bukkan fel hirtelen előtte.

Ezt az arcot ismeri. Ez a fiatalember olyan ismerős. És hirtelen illusztrált folyóiratot — nem is egyet — lát fényes papirra nyomott gyönyörű képekkel és azokon ezt a fiatalembert Egyszer lóháton, máskor gyalog. Legtöbbször uniformisban. Mosolyog a képen és szalutál. Vadászaton elejtett szarvas teteme mellett vág barátságos arcot. Néha diszhintóról kalapját lelkesedve lengető tömegnek köszön szívélyesen és Int leereszkedően. És most a gótbetiis szöveget is látja a kép alatt: »Der Kronprinz von , . .«

. . . Ejha! Most kezdi érteni. Hát Így vagyunk? De elvégre is mi köze neki hozzá? Előbb a saját ügyeit kell rendeznie. Likvidálni a régit . . .

Beváltotta a csekket, amit Dicksontól kapott egy havi fizetése felében és délután hazautazott.

Különösképen semmi meghatottságot sem érez, amikor belép régi szobájába és belefekszik régi, nyekergős ágyába. Csak azt érzi, hogy minden sarokból sok elmúlt év rengeteg nyomorúságának megalázó emléke kúszik feléje. Most azonban biztosan és boldogan kergeti el őket és azok tehetetlen ijedtséggel másznak vissza a sírjukba, a semmibe.

Másnap szemlét tart ruhatára fölött. Uccai ruhái elfogadható állapotban vannak, hála Emmyhez való szerelmének. Hogy is állunk csak ezzel a szerelemmel? De nem, előbb a többivel kell végezni! Frakkot, szmókingot és zsakettet ke'! rendelni. Ez is öröm. Mindenből a legszebbet, a leg'momabbat kiválasztani és nem aggodalmaskodni az ár miatt. Aztán autót bérel és lapja kiadóhivatalába hajtat. A szerkesztője is ott van. Tudta, hogy ilyenkor ott találja. Bejelenti a kilépését és élvezi elképedésüket, amikor fizetését és előlegét viszszaadja. Mohó kérdezésekkel faggatják. Hűvösen és általánosságban válaszol. Más állást vállalt. Külföldön. Aztán megy tovább. Üzletekbe jár, vásárol Mindent, ami megtetszik neki. Mint a gyerek, ha véletlen pénzhez jut. És örül neki. hogy ilyen gyerekes tud lenni

És most Emmy! Nem! Előbb Lilikét illik elintézni Így ckölcstelenség lenne! És ott áll Liliké előtt és Liliké megint öleive-csókolva függ rajta. Hirtelen annyira meghatódik, hogy szinte könnyes a szeme. Isten tudja, nagyon jól esik. hogy valaki szereti, hogy valaki gyengéd és jó hozzá. Csak hozzá, csak sajátmagáért. És Liliké beszél:

— Olyan sokat gondoltam rád. Mindig. És munkám is akadt. Esküvői ruhákat csináltam. És most megint van pénzem. De nem nyári ruiiát fogok csinálni, mert közben eligazítottam a régit, hanem majd őszi kabátot veszek. Arra spórolok. És te beteg voltál. És most hogy vagy? És egy nagy-nagy szívességre kérlek, édes Károly! De ne haragudjál! Félek, hogy a Pista megint elszedi a pénzemet, ha megía'álja. Én.., neked adnám, hogy tedd el őszig. Majd akkor ideadod. J:s talán most ... ~ és szipogni kezd — és talán most . . . jobb koszt is kell neked . . .

Hej, hogy fortyant volna fel erre azelőtt! Ds most egy könnycsepp gördül vég'g arcán. Az a könnycsepp, amely már régóta készült kibuggyanni.

— Liliké — szólt szokatlanul lágy hangon — Liliké te jó vagy! Én most elutazom. Messzire és sok időre. Talán nem is látlak többé. De elfelejteni nem iog’ak. És gazdag vagyok Liliké. A pénzedet megőrizni nem tudom, mert külföldön leszek. De add csak ide, beteszem a bankba úgy, hogy csak te veheted majd ki. És nem őszikabátot, hanem szép télibundát veszel. És nem is szövetet, hanem prémet. így akarom. Ami hiányzik, majd pótolom. Erről most tovább ne legyen szó! És a betétkönyvet hordozd mindig magaddal, hogy senki el pe vegye.

De azért sokat kell még beszélnie, míg legyőzi Liliké ellenkezését. (Ilyenek a szegények). És amikor elmegy tőle, először érzi, hogy milyen nagyszerű is az: adni, adni! Micsoda hatalom! Micsoda erősség! A pénz! A pénz!

. . Emmy! Mi lesz? Hogyan lesz? Képzelete mindenféle jelenetet rajzol és színez ki, amely mind úgy végződik, hogy Emmy a nyakába borul. De e jelenetek nyomán feiserked a kétség. Emmy a nyakába borúidé a valóságban a pénzét öleli. Pénz nélkül ő, a férfi, nem kellett neki. Tehát nem is szereti . . . Mindegy, felmegy. Mit fog mondani? Mindegy. És ott áll a ház előtt és tétovázva tépelődik . . .

*, . . Hát ez butaság! Még képzeletben, még gond»-