Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25 BÁCSMEGYEI NAPLÓ 81. oldal Severus (siralmas hangon): Theobaldus mester! Theobaldus: Már Írom! (ír.) Kiváncsi vagyok... Császár (int Commodiusnak, hogy távozhatik.) A következő! (Commodius feláll, mélyen meghajol, távozik. A főcei emóniamester koppant legyet és Commodiussal már szemközt ,jő a Munkás.) Császár: Ki ez? Severus: Egy derék és józan munkás, akit legutóbb félholtra vertek a társai, mert azok a nyomorultak abbahagyták a munkát. Munkás (kék zubbony bársonynadrág. Jobbkarja felkötve. Meghajlik, féltérdre ereszkedik.) Császár: Örömmel hallom, hogy ön híven teljesítette kötelességét. De nem értem, hogy a társai miért akarták abbahagyni a munkát? Munkás: Felség, nem vádolom őket, ámbár majd hogy agyon nem vertek. Nem ők a hibásak. Lelketlen izgatok bolondították el őket. hogy nagyobb bért és kisebb munkaidőt követeljenek. Elhitették velük, hogy a mai bérekből családos ember nem élhet meg és hogy nem embernek való tizennégy órát dolgozni naponkint. Császár: Nem értem, hogy józan ember hogyan követelhet kevesebb munkáért nagyobb bért. Severus: Theobaldus mester! Theob.: Már Írom! Császár: És ön volt az egyetlen, aki nem szédült meg a lelketlen izgatok beszédjétől? Munkás: Én, Felség. Császár: ön megél a béréből? Munkás. Meg, Felség. Császár: És a tizennégy órai munkát Is birja? Munkás: Az én hivatalos időm csak hét óra, Felség. Én munkafelügyelő vagyok, dupla bérrel. Császár: Munkafelügyelő! És mégis meg merték verni! Severus, hát nincsenek törvények az én birodalmamban? Severus: Fe-fe-felség... én... Kerülöm én az emberek Tolongását, zaját. A zöld mező, a hüs berek Sokkal több enyhet ád. Nem csábítanak az udvarok, Nem szédít el a fény, Csak csöndes üdvöt akarok A természet ölén. Nem kellenek a lakomák, Sem pompás étterem. Elég nekem a tök s a mák, Mely fáimon terem. Mme Dumoulin: C’est ravissant! Pór (folytatja) S ha báránykám a friss avart Legeli jóizün. Nem érzek akkor but, zavart, S a kéj eltölti szüm. Szerelmi kin már vajmi rég Nem gyötri szivemet, Mert Phyllisem, ki hü s derék, Kimondhatlan szeret. Berkem, birkám és hitvesem: Égek e háromért, De feláldoznám szívesen Dicső császáromért! Császár: Bravó! (Jelt ád a tapsra. Az Az udvar lelkesen tapsol.) Ez az egyszerű népköltészeti termék megnyerte tetszésemet. Igen dicséretes érzületről tanúskodik. Ezek után nyugodtan előadhatja kívánságát. Pór (ismét fé'térdre ereszkedik): Felség, legmagasabb biztatására is alig merem elmondani... Hü hitvesem, Phyllis, a napokban fiúgyermekkel ajándékozott meg ... Boldogságunk végtelen, s csak az fokozhatná, ha Felséged kegyes volna megengedni, hogy dicső hadseregének e jövendőbeli katonáját Jovéniánusnak keresztelhessük ... és .. ah, ezt mégsem merem kimondani... Mme Dumoulin (a császárhoz): Comme il est charmant! Császár: Beszéljen csak, kedves pór. Pór: Ha kegyes volna a keresztapaságot elvállalni! Császár: Azt akarom hogy a császári kegy a legegyszerűbb pór hajlékát is beragyogja. (Általános ah! — Zsebkendők kerülnek elő.) Severus: Theobaldus mester! (Maga is könnyeit törli.) Theob.: Már Írom! (ír.) Császár: A keresztapaságot elfogadom. És mivel úgy látom, hogy cn szerencsés volt Mme Dumoulin tetszését megnyerni... a keresztanya Mme Dumoulin lesz. Mme Dumoulin: Ah, comme je suis heureuse! Császár (a pórhoz): Mondjon köszönetét Mme Dumoulinnek. Pór (feláll és mélyen meghajol Mme Dumoulin előtt): Je suis enchanté. Madame, de vous avoir pour marraine de mon fils! Mme Dumoulin: Ah, vous parlez francais... Ez igazán szépet egy egyszerű pórtól 1 Császár (in a pórnak; meghajlás, pór el.) Többen nincsenek,, ugy-e? Azt hiszem, ma eleget dolgoztam népem boldogságáért Severus: Felséged oly bölcsen számította ki a kihallgatások tartamát, hogy éppen elérkezett a fürdő ideje. Császár: Alig vártam már. Meleg nap volt ez. Kegyelemben elbocsátok mindenkit. Az őrség illő távolból vigyázzon, hogy fölkent személyem fürdését meg ne leshesse senki. (A császár elmegy fürödni... ezalatt pedig az égből leszá’l egy angyal, magára ölti ruháit és elfoglalja a császári trónt. A fürdőből kilépő császárt kidobják saját palotájából...) Hegyi história Justinianus: Severus megbukott! Severus megbukott! Theobaldus: (ir).. nincsenek már törvények? ... Császár: Majd gondoskodom arról, hogy ilyesmi többé meg ne történhessék. — Addig is, noha ön csak egyszerű munkás, illetve munkafelügyelő, kinevezem a szent Krokodil-rend középkeresztesévé. Munkás: Leghálásabb köszönetem, Felség! Császár: (int neki, hogy távozhatik.) A következő! Munkás (feláll, meghajol, el jobbra.) F6c er emóniamester (koppant.) Pór (szembejön a Munkással. A XVII. század pásztorregényeinek modorában van öltözve: selyemruha, széles kalap, térdnadrág, pásztorbot, egy csengős fehér bárányt vezet pórázon. Arca sima, feltűnően kifestve. Hangja, beszédje túlzottan édeskés. Raccsol. — Meghajol, féltérdre borul.) Császár: Ön pór? Pór: Igen Felség, egyszerű pór vagyok. Császár: Még sohasem láttam életemben pórt. Nagyon örülök. (Az egész udvar a/i-kiáltár.ban tör ki s az arcokon visszatükröződik a császár öröme.) Pór: Boldog vagyok, hogy Felségednek ezt a csekély örömet megszerezhettem. Császár. Érdekes; még sohasem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, hogyan élnek birodalmam legegyszerűbb lakói. Pór: Ah, ha mgengedné, Felség, egy kis költeménnyel felelnék legmagasabb kérdésére. Császár: ön költő is? Pór: Szabad óráimban, Felség. Dalaim egyszerűek, tiszták, mint a csobogó forrás vize Talán nem is illenek ide, az udvar ragyogó pompájába... Császár: Csak halljuk. Az udvar: Halljuk, halljuk! Pór (feláll, papirt vesz elő, lornyettet tart szeme elé.) Tehát kegyes engedelmével. Felség... (torkát köszörüli.). Irta Béré Két sor lábnyom lyukasztotta a havat a sávolyos lejtő felé és kontyos pipiskék ültek ezekben a cukorkás odúkban, rebbent madár szomorúsággal, meleg életük kis piros pontjaival. A fagyos végtelenségen hibás, gyenge kivonást csináltak a hidegből, a nyomok, vagy csak úgy bosszantották a nagy fehérséget. A favágó járta ki őket ide a kocsmáig, a két napi fűteni valóval, merthogy karácsony lesz. Megkapta érte a kis csobolyó bort és már talpalt is viszsza a fekete csapáson, hóna alatt a vörös öröm-lével, dúdolva, mint aki égi ünnep lámpája felé vándorol a tulajdon bokrétás füttye nyomán. Pár szelet mézes fokhagymát is hozott, letette az asztalra. Nem találta hozzá a gondolatát, csak a beteg iránt érdeklődött egy halk esti kérdéssel. De tudja mindenki, a karácsonyi fokhagyma szaga rossz füst az ördögök orrában ha rontó szándékkal lődörögnek a ház körül. — Járt itt valaki? A vén asszony suttogása elkenődött a fütött csöndben, mint az olaj. — Márkó volt, elhozta a fát. Mért nem alszol egy kicsit, Janek? De a zö'.dbőrü, vetőfa-testü legény felkönyökölt az ágyban. Csontig apadt már, perceibe a köhögés csiholt kis lelkeket és üres, lötyögős ingét szürkébe itta a rossz izzadtság. Csak a szeme nyílt meredt kékre, mintha a saját nézésétől ijedezett volna. — Valaki erre ólálkodik, jön föl a hegyre. Bezárjuk a kocsmát? A vén asszony ki se pillantott. — Hogy jönne? Karácsony estéje van, ki indul most a hegytetőre. Aludj! — Mégis. Nézz ki, arra messze... csak egy kis pontocska. — Nincs senki, ha mondom. A vastag subából fönt kimásztak a csillagok, fölhők sürü pasztája bekente, szél ledörzsölte őket. Minden percben fényesebb szájjal égtek. És lent is soksok meleg ablak négyszögesedett bele a sárgaságával a tömött esteli hallgatásba. Lámpájuk gyöngyszemével szívták az iszapos irombaságot. A köd tejfölös nyi János taréjjal ékelődött a föld és az ég szomorú találkozásába. De messze, még nagyon messze. Janek a saroknak fordult. Ott legtöbb a homály és puha, nem szikkadozik fejéje a falióra bus pofája se. Nem szerette a számokat, mutatókat a csontképü órán. A számok néha szemgödrökbe futottak rajta és a mutatók kackiásan elsimultak, mint a büszke legény szája fölött a bajusz. A ponttal bíbelődött, ami jönni tud a fehér időtlenségből, láthatatlan körmök alól és folyton nő. Szeme kijegesedik, egész medencét öblösit magából és üres marad, még ha ezren öntik is beléje a csodálkozásukat. A lázas álmokban ezeken a vellás pillákon akár hintázhatik az ember, de a kagylós, kövér szemhéjak nem billennek alább. # Már kifényesítve állt a gyertyatartó is a kis asztalon, mosta, szappanozta magát a pirossággal a kályhatüz rózsáiban. Három uj gyertya szótlankodott a tenyerén, akár a fehéringes hideg arkangyalok. Ott ült az özvegy a kályha mellett, tekintetével a legény mozdulatait őrizte, hallása kinn tölcsérezett az ablak mögött, a hó csipke-finom nyilazásában. Apró szélkortyok gurguláztak a fö'dagadt este fájó-vörös torkában és a hold fénylő lehelete átfuvalt a szürkeségen és sárgállott rajta, mint valami odakapott sikoly egy félrecsuszott, világjáró érzés ajkáról, vagy mint az elpépesedett rémület. — Nem zörögnek odakint? — A szél az fenekedik. Megint csontos karácsony lesz. — Becsuktad a kocsmaajtót. — Csak kilincsre. Hátha föltéved valami énekes kedvű ismerős a völgyből. — De mintha kint világosabb volna. — A hótól van. Esik a hó és a hold átver a felhőkön. Akkor két dobbanás is hallatszott az ablak alól. Lépések lettek belőle, sejdett, hogy az ivó ajtajáig kerülnek. De vissza vastagodtak megint., az ablakhoz. * Valaki megkocogtatta a kékes homályba gémberedett üveget. — Hallod? Megmondtam ugy-e? Szinte diadalba gyulladt a fiú hangja. No lám! Az öregasszony vállat vont neki, a tüzet erősítette föl pár hasáb szagoí erdei fával. — Máma ünnep van. Nincs vtndéglátás, üljön mindenki odahaza. Elküldhetem, ha akarod. — Csak engedjük be. Menj, nyiss ajtót neki. Már csoszogott az asszony, a legény szinte a türelmetlenségével lódította bo utána az ajtót. Aztán kikeveredett az avas párnákból, az ablakhoz óvakodott. Kicsit félrecsipte a függönyt, az üveget letörölte, kinézett. Mikorra visszajött az anyja, már a paplan alatt kuksolt és vacogott. — Láttam a Jurek szemét. Most, az ablakon. Az asszony rámeredt. — Megbolondultál? Közönséges vándorsuhanc, szélszürő, ócska ruhában. Még sose láttam. Fél liter meleg bort kér. — Honnan jön? — Az ördög, aki tudja. — Menj, kérdezd meg, honnan jön, merre igyekszik ilyenkor. — Ne légy gyerek. Csak nem fogok igy neki rontani. Ki tudja miféle. Várj majd ha melegít rajta az ital. A szó akkor már szánakozásba rebbent. Mert csönd volt, távoli halvány harangszó sujtással és itt a fekete oltár vágyakozásával a sötétség utolsó percén az ünnep előtt. A másik pillanatban a fehér viaszpóznákon három selyemlángot emelt föl a gyertyatartó. * Az asszony a negyedik félliter bort melegítette az ivóban. — ügy nem szól ez, mint az éjszaka, hogy merről jön, mit akar. Csak hörpint nagyokat és néz. Még a szelet se szidja. —• De a nézése akár a Jureké. Láttam az ablakon. — Bolond vagy — lobbant fiára szigorúan az asszony — Jurek szürke szemii volt, ennek meg mintha minden öregapja csak szenet nézett volna a szemével. És Jurek halott, érted? Jurek nem jön viszsza és Jureket, a korhely bitangot az a két liter pálinka ölte meg, amit itt egy éjjel megivott, a halottkém is igy mondta. Nem kevertem semmit a pálinkájába, csak vizet, érted és az csak gyömbér volt, amit az italba főztem neki. No? — De Máriát megint más vitte el. Mária most is másé. — Másé, mert ügyetlen voltál. Csak nézni tudtad mint a borjú, meg simogatni a körmöd hegyével a haját. ^ Ha dicsekedni akartál, a pénzedet nyápickodtad elő. Markoltál volna a husaba, hogy egész éjt sziszegjen tőle. — Nekünk már végünk van — nyögte a legény, de a kemény képű boszorkány most már szívós, dacos volt, nő volt, aki egy húszéves Mária gyomrával utál mindenkit, aki gyámoltalan vagy nyomorék. — Bolond vagy. Nekem semmi bajom, én élni fogok, engem nem fojt meg se Jurek, se más, ha megdöglök is a pálinkámtól, vagy ha mástul kárhozott is a sírba, én nem magamért csináltam. Én tőlem itt bitangolhat a lelke minden nap, érted? Seprüzhetik a hátát én aludni fogok. Vacoój nekik, ha olyan jó! A kora öreg kamasz zölden bámult az ágyról, köhögős roham létráján botladozva a fuldoklásával. Hát ez is csak asszony, visszhangsarok, amely minden kurjantást visszadob, véres maszat, hozza és önti magából az undokságot, másra keni a piszkot, ö él és a szerető, a férj, vagy a fiú bolond talyigán viszi utána a lefürészelt fejet vagy a poshadó hullát és a vámolásnál a nyakán hagyja, annak a nevét Íratja rá és azzal fizetteti le a vádaskodó pénzeket, ö mindig üresen, mindig simán, szagosán sétál át a mesgyéken. Testében, ravasz és undok és vadpiros vérében viszi a gyűrűt az ezer életorszftg, családország fiainak, akik előtte olyan egyformák, mintha mind ikertestvérek volnának. Vánkosa alól bankjegy csomókat szedett elő, fölkelt, bedobálta őket a tűzbe. Majdnem ordított, hogy az anyja, a zsucori szipirtyó szót se szól, még
