Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
6$. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1927. december Ábel kiállja már ért a második próbát is!... Ezután jön Lator Bandi, az eredeti betyáralak, aki danolva, tréfálkodva rabolja ki a kártyahősöket Milyen jellemző Ábelre a valódi hős hallgatag, komoly viselete, kevésbeszédiisége, de annál hatalmasabb föllépései Azt gondolnék, hogy itt a próba már elég. De nem. Még egy igen szépen gondolt (gyön) *) jelenetben ki kell tűnni e'hatalmas hős férfi megható gyöngédségének is. Ez az, midőn kérleli, korholja a himlősnek vélt Arankát, hogy mit busul a himlő pusztításán!? Annyira megszeretjük ezt az egypár embert, hogy valóban nem is elégednénk meg kevesebb mint tlbidéri befejezéssel, és szivünk dobog az örömtől, mintha minket is ragadna az a négylovas jármű, aranyos szerszámmal, kócsagos huszárral, mely őket elröpiti a tündérvilágba, ahol »Fényben, fllatárban«, stb. Es micsoda versek ezek! — mi bűbájos zenéje a ritmusnak, csengése a rímnek, mint mesebeli tündérek aranysarkantyuinak, — mily könnyedség, természetesség a forma szigorúsága dacára! — népies és mégis fellengö, nemes és szárnyaló, — a mese, a cselekmény sehol meg nem áll hiába, el sem terped, ki nem lér útjáról, sehol egy fölösleges szó, amit kihagyni lehetne, kerekded egész, bevégzett. A jeles mübiráló Silberstein azt állítja a Lloydban (a Pester Lloyd cimä ujságban). hogy Vajda mint epikus kitünőbb, — ezt én nem mondom, mert lírája lehetőleg még inkább elragad, és ebben éppen különálló egyéniségnek tartom nemcsak a hazai, de a világirodalomban is, — de azt mondom: ha választhatnék az általam ismert modern beszélyek közt, én Ábel és Arankái választanám. Ábel és Arankáról még megemlítendő, hogy az olvasó sohasem tudja, nem is sejti, mi következik a jövö énekben. (A nagy költő komolyan neheztelt, midőn azt vetettem ellene, hogy ez nem különösen jellemző az ő verses elbeszélésére, s hogy a Don Juan vagy Anyegin Búgén első olvasásánál se tudja az ember, hogy ml fog történni a jövő énekben. Szerinte egyetlen modern költő se tudott annyi meglepetéssel szolgálni az olvasónak mint 6 Ábel és Arankában. E bájos költeményt igy a képzelme kiragadta a maga máskülönben nagyon jelentékeny oeuvre-jének a nemes keretéből és világirodalmi magas picdestalra állította.) A kifejlés eszerint meglepőbb. Még egy jegyzet a tündéri keretre vonatkozólag: Az igazi éposz eredetileg is vegyítése volt a természetesnek és természetfölöttinek, úgy, mint Homérnál istenek és emberek története együvé volt keverve. De azért a jellemek és a történet mégis az emberi pszihológia törvényei szerint voltak megalkotva. A görög istenek is csak nagyobbitott emberek. 2. Mert most a középszerűségé a hatalom, nincs-e ennek causalis nexus-a azon észrevehető törekvéssel, mely a lángészt már-már nevetségessé tenni, depopularieálni és a most szerencsés átlagos simplicitást bölcsességnek kikiáltani és iránta bámulatot kelteni iparkodik. (A Vajda János nagy sérelme nyilatkozik meg itten. Mindig nagyon bántotta őt, hogy a közönség szinte napirendre tért fölötte, s hogy nálánál sokkal jelentéktelenebb emberek ültek a törvényhozás termében és az Akadémiában. Minden választás előtt kísérletet tett, ha bejuthatna-e valahogyan a fiába, »ahol am\yi szamár foglal helyet«, — mindig eredmény nélkül. Elkeseredésében aztán ilyen szövegű vizitkártyákat nyomatott: »Vajda János, nem képviselő.« Az Akadémia mellőzése is bántotta, s csak azért nem készíttetett olyan névjegyeket is, amelyekből kitűnt volna, hogy nem tagja a *) így van a kéziratban. Vajda valószínűleg gyönyörü-nek akarta mondani a jelenetet (amely valóban az,) de talán túlzottnak vélte a jelzőt, s abbahagyta aat a sző közepén. Kelen politikai karikatúrái Paul-Boncour (Fiankeieh (adós társaságnak, mert a tipográfus nem fogadott el tőle pénzt az imént említett nyomtatványért, s nem akart »a jó embernek újból terhére esni...* A filozófiájában igen kevés volt a derű, s azért nehezen tudott beletörődni, hogy se szlnekurdt, se semminemű hivatalt nem kapott, de még csak úgynevezett köztiszteletre se tudóit igazában szert tenni. Valahányszor nálánál tehetségtelenebbeknek előléptetéséről vagy boldogulásáról olvasott — s hányszor történt ez! — mindig boszusan csapta le az újságot az asztalra. Utolsó éveiben ez már szinte üldözési mániává fajult nála, amelynek kitöréseit csak a közoktatásügyi minisztériumnak tiszieletdij dtnyujtásdban megnyilatkozó kegyelete és barátainak — Nagy Miklósnak, Szüry Dénesnek, a kút Palágyinak, Zempléninek stb. — szeretete tarthatta vissza. Egy Ilyen dühkitörésnek tanúja voltam egyszer, amikor egy »középszerű* iró alig fogadta és szórakozottan viszonozta a köszönését. Szerencsére a fogadó előtt álltunk, amelyben laktam és sikerült a joggal méltatlankodó költőt a szobámba csalni, agy hogy az •utca« nem hallhatta a •középszerük urnák erőteljes, de nagyon találó jellemzését.) Csakugyan természet rendje, hogy egészen fejtetőre kell állni a világnak, bogy belássa ez állapot természstlenségét és a visszafordulás sürgősségét. Kern szeretem a Llsznyay-féle részegséget a költészetben, de ha valamely költői egyéniségről legfőbb dicséretként « józanságot hallom emlegetni, éppen úgy vagyok vele, mintha egy rut vénasszonyban azt bámulná valaki, hogy egyáltalán nem kacérkodik. Ha a költészetben a józanság volna föérdem. akkor a tokaji esszenciának olcsóbbnak kellene lenni a közönséges lőrénél. A legnagyobb tévedés forog ferns a formát illetőleg. Bizonyos és elengedhetlen az, hogy forma dat esse rei, és a költészet voltaképp: forma, a kifejezés tehetsége. Mert mi egyebek a görög eszmények is — Vénusz, Apolló, — tökéletes formáknál? Ha szabatosan akarunk különböztetni, a formákat belsőbbek, legbelsőbbek és külsőkre lehet osztani, úgy mint egy százados fa kérgeit. A legbelsőbb mégis maga a gondolat, az alapeszme. Forma ez is, de a torma esszenciája. Tehát mégis a gondolat a legértékesebb része a költészetnek. De Ítészeink nem is ezen belső forma fölött — mert ehhez legkevesebbet értenek — de csakis a külső forma fölött kelepeinek, a vers öltözete, a rím és a tehnika egyéb kellékei fölött. Es bizonyos szent, hogy Jupiter szobra öltözetének red ölben egy hajszál hiba Is rontaná a hatást, tehát az öltözetnek is tökéletesnek kell ienni. De már most kérdem, hrgy mit tart szebbnek, nagyobb alkotásnak. Vénusz Afroditét egyetlen darab fáuc’lal öltözetül, vagy egy koros francia dámát kifogástalanul chic-es, eleztns mouern piperéiével? Az eszme szépsége, nagv'-ági mégis * csak a nagyobb dolog. —- a Költészet i lényege, esszenciája. N«; táv ír uk össze f a cifraságot a rema&Kwi, mdyueK iő-G:af Bernaíorff törvénye a természetedig í!a a mondat erőszakos, nehézkes, ha a színak át vannak helyezve a rim és ritmus végett, az épp annyi, mintha t l SL v m 1 kéz vagy az orr a fül helvS-e léve. Szórni: a lényeg föl van áldoz a a Vllto-égnefc, a test az öltözetnek. Le spp:n a legnagyobb formátlanság, a keltő szs'lv legénységének, ügyefog.’ y.'V.gtnik folyománya, bizonyitványa. Ahol a rim elébb születik mint a van Iliit, hz tpp annyi, mint a vásári munki, .nei i .l gyárilag készül a Kabát, n a kícskedő valamely szegi r, v ve\*re í él -J‘: i írtál, de aki abban igen kényelmetlenül érzi magát. Amint »sana mens in corpore seno«, akként szép gondolat a szép iormiba-1. Mindkettő elengedhetetlen, — eg ifik a másik nélkül nem ér semmit De hát hol találjuk meg mindkettőt együtt? Én azt mondom, hogy Vaida János újabb (illetőleg második költői) korszakában, 1872 óta Írott müveiben a forma elérte azt a tökélyt, melyet a magyar nyelv természete megenged. Vegyük mindenekelőtt legszebb, az alapgondolatot tekintve, legfenségesebb költeményeit: A vaáll erdőben, Az üstökös, Jelenések, fíajón, Kárhozat helyén, a Glna emléke XXX. és XXXII. darabjait, a Megnyugvds-t, stb. — lehetséges volna-e ezeket szebben, tökéletesebb alakban megteremteni? Ha a nyelvbeli kifejezés szépségének, a versalakltás művészetének magyarban netovábbjára példát akarnánk fe'hozni, nem a Nyárt les volna erre a legalkalmasabb? Hol van ezekben nyoma a keresettségnek, erőlködésnek? Hol van Itt föláldozva a mondat természetessége a mértéknek? Vajda költői működése első periódusában, 1847-től 1861-lg, számos rögtönzéseiben csakugyan nem sokat törődött a formával. Ezen korabeli versei közt van sok pongyola, és akkor ki lett mondva a jogos vád müvei formahiánya ellen. Ezt aztán mai napig ismétli szajkómódra sok olyan napi sajtóbeli munkás*), aki éjjeli szapora munkát végezve nem vehet időt V. újabb müveinek tanulmányozására. De aki tán olvasta is, nem gondolkozott eleget felőlük. És megtévesztette a verseknek éppen játszi formakönnyedsége, természetessége, és azt hitte, — a többi példák és a megrögzött akadémiai elmélet folytán , — hogy ami természetes, egyszerű, könnyed, az okvetlen pongyola is. Mert hiszen, amit az akadémiai kritika 30 év óta formatökélynek hirdet, abban többnyire ki van forgatva a mondat a maga természetességéből. És igy elterjedt a borzasztóan téves nézet, mely összekonfundálta és merőben elcserélte az átellenes fogalmakat, tudniillik tömörségnek vette az érthetetlen zavartságot, formatökélynek a nehézkes, természetien csiirtcsavartságot, a kapkodást a rímek után és evég*) Napisajtóbell munkás = zsurnaliszta. Vajdának voltak ilyen nehézkes kifejezései. Volt eset rá, hogy a színészt »szinmüvészettel a színpadon foglalatoskodó egyéninek s masker »szlntárstilati tag«-nak nevezte. bői a hajuknál fogva elráncigált szavakat (például »mohar« az Olymp hegyére!), és mikor a valódi formatökély a maga egyszerű, természetes, könnyed klassziticásában megjelenik, azt már nem képes hirtelenébe fölismerni, miMt aki a sötétből birtelenében a napvilágra lép. Köztudomásúlag a magyarban sokkal kevesebb a rim, mint a legtöbb európai nyelvben, és igy a formás verselés is sokkal nehezebb. Mégis ime egy hoszszabb epikai mii: a •Találkozások*, a legnehezebb, legszűkebb formában, tíz nyomott íven át, és e terjedelmes mű végig lírai dallamossággal, a Urai forma szigorúbb követelményeinek megfelelően van megírva mint egy bravúrmüve a forrná fölötti uralkodásnak! Egy csomóban zer.gzetesebb, könnyedebb, gördülékenyebb jarobusokat mint az Alfréd regényében, ki mutat föl? Es hozzá hol a mü, melyben a költő nagyobb, súlyosabb gondolatok anyagával dolgozott volna? Mintha atlétát látnánk, aki a szokott cirkuszi golyók helyett egész hegyekkel hajigálódnék. (1987.) Itt végződik a Költő kézirata, a melyet egy nem éppen szerencsés elgondolása szerint nekem kellett volna aláirni s mint a magam Ítéletét adni ki valamelyik újságban. Azt hiszem, mindenki helyesli, ho«-y ezt meg nem '-ettem, és senldse kifogásolhatja, hogy azt a halála után mint irodalomtörténeti adalékot közzétettem. Harminc év előtt, amikor a költő meghalt, még lehetett vitázni arról, vájjon nem kegyeletsértő-e egy ily intimitásnak a leleplezése, ma már szó se lehet erről. De már akkor is az volt egy igen előkelő újságnak, amely azt először közölte, a Pesti Naplónak, véleménye, hogy aki ily okmány birtokában van, »csak kötelességet teljesít, s nem hogy vétene a kegyelet ellen, kegyeletes aktust teljesít, midőn mint hü Jeéteményes átszolgáltatja a nyilvánosságnak, s egyszersmind az irodalomtörténetnek azt, ami a költő halála óta immár a históriáé.« '•< De mielőtt búcsút vennék a nagy poétától, akinek verseiben a magyar nyelv géniusza legszebb diadalainak egyikét aratta, és a szomorú embertől, aki barátom volt, arra kérem az olvasót: ne tekintse patológiás tünetnek az elfogultságát s annak panegyrikonszerü megnyilatkozását. Az elragadtatás, amely ez autokritikai Írásban megnyilatkozik, a saját müveibe való beletemetkezés és beleszeretés természetszerű reakciója csak ama sok — s a költő hiedelme szerint tervszerű — mellőztetésnek, amelyet tűrnie kellett. Lehet-e csodálni, hogy — érezve a magas értékét — az olvasóközönség s irótársai hűvössége a magában való bizásnak ilyen kirobbanását idézte elő nála? Nincs mit csodálni rajta, főleg e »zordveretü« embernél, ki a rajta esett sérelmeket és igazságtalanságokat mindennap érezte, s akinek néhány barátja ragaszkodásán kívül nem volt egyéb menedéke mint a saját költészete, amelyet kedve szerint méltányoltnak sose látott. Ne gúnyoljuk hát a naiv poétát a túlzott dicséretekért, amelyeket müveire pazarolt. Ha érdeméhez képes becsülik meg a kortársai, az önbecsülése sohase torzult volna öndicsekvéssé. A Vajda János érdekes, bizarr egyénisége nem lesz kisebb e közleménytől, amely egy gyengéjét revelálja. Ellenkezőleg: megnövekszik tőle, mert az olvasót figyelmezteti a •méltatlanságra, amelyet a legkiválóbb költők egyike szenvedett el a közönség közönyétől, s rábirja Őt arra, hogy kezdje érdeme szerint megbecsülni lánglelkii poétát, aki száz éve hogy született, harminc év előtt halt meg. s olyan könyvörökséget hagyott hátra, amelynek nem volna szabad hiányozni egyetlen . magyarul olvasó embernek a könyv-I tárából. i Mükó Izidor I
