Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

63. oTdal

íet s megtisztelő rokonszenv melee szavai szállanak felénk Sikabonyi Antal dr.-nak, a Könyvbarátok Lapja szerkesztőjének. a Nemzeti Muzeum tudós könyvtárosának s a kitűnő kritikusnak alábbi Írásából. Csak második és negyedik kérdésünkre felelt, de mindkettőre »agy szeretettel.

Emlékek. — Egy ócska házat fotografálok. Körülállnak. Mi van azon látnivaló? Édesanyám járt benne iskolában, vagy félszázad előtt. Egy kedves. öreg barátomhoz visz utam. Korábban már pár levelet váltottunk. Most gazdagabb lettem, nemcsak szabadkai nap'aim, hanem egész életem egyik legszebb emlékével, ö segített Szabadkát megismerni. Jobb kalauzom nem lehetett volna. Aztán beszéltem mindenkivel, ki vezető ember Szabadkán. Magyarokkal épp úgy, mint régi és uj szerbekkel. Igaz, magyaros vendégszeretet, hűvös, kiváncsi udvariasság váltogatta egymást. Bárhol járok, szeretem megismerni a várost jól, kiismerni az embereket, ami már nehezebb. Nagvszerü embereket találtam azok között, akikre a magyarság gondja nehezedik. Ha különböző utakon is, de egyformán szeretik a földet, a várost. Azonban egyhangú itt fs a panasz: el vagyunk hagyatva mindenfelől teljesen. Hallottam ószerhial szerbtől tőrt magyarsággal magyar nótát. Jártam sötét, sűrű füstös kis kocsmákban szerbek között. Barátságos szó fogadott...

Ku'tnrdlis élet. — Amennyire egy rövid látogatás engedi, megismertem Szabadka kulturális életét is. Érdekes: irodalma jelentéktelenebb, mint akár az elszakított Felvidéké, akár Erdélyé. Sajtója azonban különb, mint bármelyik vidéki városé, nemcsak a mai, banem a régi Magyarország területén. A nagy tömegek műveltsége mellett szólna ez? Például a Bácsmegyei Napló nemes, komoly hangját, irodalmi színvonalát nem egy budapesti lap is megirigyelhetné. De talán viszont épp ez az oka, hogy a könyv élete nem fejlődhetett, nőhetett nagyra. Az irodalom hírlapokban éli ki magát. Bár egyes könyvek feltűnést keltenek Budapest irodalmi köreiben is. Ilyen meglepetést hoznak Milkó Izidor könyvei is. Alig két éve egyszerre hat könyve jelent meg, már is uj művével szerez becsületet a magyar Irodalomnak. Nagyszerű, kiváltságos Író Mi!kó Izidor Szellem, tudás, széles látókörüség, frlsseség s a stíl művészete páratlan harmóniában nyilvánulnak müveiben. Rákosi Jenőhöz. Anatole Prance-hoz tudnám hasonlítani. Mindenről megvan a maga szellemes, egyéni véleménye s magas kora ellenére bámulatos termékeny. De kívüle is még szép számmal vannak jeles írók: könnyen érvényesülnek olvan kiváló és lelkes szerkesztők mellett, inmt Fenyves Eerenc, Havas Károly, írásaik jól hatnak együtt is, a Dettre János és Radó Imre szerkesztésében megjelent »Vaídasági magyar Írók almanach«-jáhan. Szántó Róberinek. a lelkész Írónak egv színmüvét is láttam műkedvelőktől előadva. Nehéz, feladatot rótt a szereplőkre a darab, amely gondolkodó fő s költői lélek

munkája. Azonban elismerésre méltán megálltík he'yüket ők is. Helyi szint nehéz találni a szabadkai s általában a vajdasági irodalomban, De

re*:<*netes ne’"ér fa a va’dasági irodalom sorsa. Hollom, alakulóban vn’t evv Könyvbe rétok Tórs««óga, amr’y

»•» ii-odalom pártolását könwek kiadását tűzte v éna maga e'é célul "•'•'V kór, hogy nem va'ösuit m*g a szón terv. Erdélynek s az elszakított Fel-Ms'mp^ j* megvannak a hasonló fga-fsjUft'ik és nagyszerű hivatást töltenek be Mindenütt nehéz a msevgr kultúra sorsa, de a magyar kultúrában reü'k a magyarság jövője.

A magyar könyvért — a jelek Szabadkán is azt mntst’ák — érdemes küzdeni és meghogrd minden áldozatot.

Sikabonyi Antal

Szenes Fülöp, a kitűnő piktor, aki kü'önösen női portrék festésében e\ccllál s akinek mostani kiállítása méltán

kelt rendkívüli feltűnést, szintén privátlev élben felel.

A hozzám beküldött kérdőivet illetőleg szivesen válaszolok arra, amire tudok:

Én t. i. sok-sok évekkel ezelőtt, azaz még jóval a háború előtt jártam arra s csak 2—3 napot, nem többet, töltöttem Szabadkán, Így a városra csak annyira emlékszem, hogy az ottani főtér a felette érdekes Vajda-Hunyad-szerü városházával, lenn a legnyugateurőpalbb kávéházával felette lenyűgöző benyomást tettek rám és maradnak mai napig szép emlékeim. Ennél többet mondhatok a Bdcsmegyei Napiéról. Tavaly ilyenkor hosszabb időt töltöttem Jugoszláviában Pancsevón. Sajnos, nem értem a cirill betűt, reá voltam utalva kizárólag a Bdcsmegyei Naplóra, melye engem a külvilággal összekötött És itt szivesen kijelentem, jól voltam összekötve a müveit nyugattal, a mohón várt lapot mindinkább jó barátommá lett — különösen a vasár- és ünnepnapi számok a maguk nagyszerű elevenségükkel valóságos élmény voltak számomra, olyannyira, hogy azóta is itt fenn a miivészklubban, a Fészekben soh'sem mulasztom el ezen »régi jóbarátomat« felkeresni, annak hasábjain szívesen legelészni és örvendezni valahányszor az én kedvelt »BaedckeremmeU találkoztam. — Finalement — jártam sok, sok vidéki és nagyobb városokban mint Szubotlca — de frissebb, szimpatlkusabb kulturlapot igazán sehol nem találtam. — Az Isten segitse, vlrágoztassa e pompás lapnak vezetőjét és kitűnő derék gárdáját

Szenes Fiiíöp

*

Teles Ede, a hires szobrász, nekünk egyik büszkeségünk pompás tárcacikkben fele! a kérdésekre. Kedves humorral és igazi irói készséggel megirt cikk ez, amelyet örömmel fog olvasni a művésznek minden tisztelője s lapunknak minden olvasója.

Kétéves koromban származtam át szüleimmel Bajiról Szabadkára, tizennégyéves koromig ott nevelkedtem, igv hát legszebb emlékeim odafüződnek.

Ott jártam a Völgyi bácsi óvodájába, mely szüleim akkori lakásával szemben volt, emlékeimben egy óriási csodaszép kertben. Ott játszottam kis társaimmal futócskát meg bujócskát. A kert végében épült óvodsteremben. a fal hosszában ál'tak a padok. Fiuk és leányok elkülönítve ültek. Ha rossz volt egv-egy fin. büntetésből átültették a leányok közé és viszont. Oh. velem is megtörtént e szégyen...! Míg most is emlékszem kétségbeesett bömbölésemre, fogadkozásomra, bogv ezentúl jó leszek, csak leányok közé ne ültessenek* így festett 53 év előtt a koedukáció.

Egyszer, hazamenet közben, a rövidebb utat választottam — valami sürgős dolog lehetett — és nekivágtam a kocsiutnak, a feneketlen sárnak. Büszkeségem, vadonatúj csizmácskám volt rajtam. Szép, géppel préselt, egye- j nes rá-mok disz'fették a szárát az or- j ra pedig sárgaréz-aranyba volt fog-*

lalva, nehogy kopásnak legyen kitéve egyrészt, másrészt pedig esztétikai okokból. Sarkantyúnak véltem, mely bölcsen, szembetűnően a főfrontra került.

Az ut közepén a jó bácskai agyagba ragadtam és nem tudtam se előre, se hátra mozdulni. Mi lesz most? Persze éktelenül sírtam.

Egy arra haladó vándorlegény megkönyörült rajtam; utánam jött és kihúzott a sárból. Azonban egyik csizmám ott marad*. A járda-pallóra állított és visszament kincsemért, felhúzta lábamra és hazavezetett. Önfeláldozásáért édesanyámtól ebédet kapott. (Akkor még nem tudtam, hogy az agyag végzetes szerepet fog játszani életemben. Most már ki se lehetne huzni belőle...)

Az óvoda után jött az elemiiskola.

Négy éves múltam, mikor két évvel idősebb bátyám példáján felbuzdulva iskolába vágyakoztam. A zsidóiskolába nem vettek fel korom miatt Ekkor segítségemre jött szomszédunk, Harangozó bácsi és magához vett a »Kakasiskolába«.

Nagyon büszke voltam. Palatáblámra sok huszárt és gombosszarvu bikát rajzoltam az órák alatt, szomszédaim mulattatására. Harangozó tanító bácsi gyakran koppintott a körmömre nádipálcájával, hogy leszoktasson haszontaiankcdásomról, de — nem sikerült neki.

Áldott jó ember volt, csak hát nem volt miibarát.

Hat éves koromban végre én is a zsidó-iskolába kerültem. . Az bizony nem volt oly kedélyes, mint a »Kakasiskola«, mert ott németül és héberül is kellett tanulnom.

Magyar szövegű héber falitáblák voltak használatban. Egy ilyen táblára emlékszem még. Az állt rajta hogy: »Kinek Isten okorjo, oh!okon is beodjo.« (A magyar »a« betű, fájdalom hiányzik a héber ábécéből.)

Nyolc éves koromban, szigorú felvételi vizsgán átjutottam a gimnáziumba Én voltam a legfiatalabb az Pa osztályban, de nem épen a legcsendesebb Osztályfőnököm, boldogult Tlpka bátyám, a két utolsó padot kinevezte Szibériának és a vásott elemeket odá telepítette. Mi tagadás benne, én is a számüzöttek között voltam.

Nekünk, számüzötteknek az volt a privilégimtink, hogy óra közben alhattunk, mert igy nem kellett velünk senkinek bajlódnia. Ha nem is aludtunk, végignyujtóztunk . a . paden és vizsgáltuk a plafonon kergetőző legyeket, m'r a többiek reszketve mondták fel a declinatiokat, félve a secundától. Mi azon túl voltunk. Az iske 1aév vége felé resteltem a dolgot, tanulni kezdtem. Száműzetésem megszűnt és *elégséges«-sel megúsztam az első osztályt.

Az első osztályban még egy nevezetes dolog történt velem.

Tornaverseny volt Palicson és én is résztvettem a futásban.

A tribünök keresztben álltak a széles sétányon, zsúfolva a helyek. Talán száz méterről indultunk. Szép piros ing, kék öv és zsávoly nadrág volt rajtunk.

Már beérkeztek az összes versenyzők, már vége volt a számnak, mikor én, kisnövésü, kurtaiábu gyerek nagy loholva a publikum előtti célba értem. Kitörő hahotával fogadtak és megéljeneztek.

Felfogva a helyzet kínos voltát, elsomfordáltam nagy szégyenemben es mindennek hátat fordítva, gyalogszerrel hazamentem Szabadkára.

Szüleim is a nézők között voltak és a verseny után hiába kerestek. Képzelem, aggódtak értem. Mikor kocsin hazaértek, engem is otthon találtak Édesapám bevitt a másik szobába, de a mi ezután következett, arra borítsunk inkább fátyoit . . .

Palics . . . Gyermekéveim romantikája. Sok tóban és tengerben fürödtem már, de emlékeimben Palics mégis csak a legszebb. Hol a világon árultak oly Ízletes sóskiflit mint a minőt én j kaptam két krajcárért Páloson?! I Hogy ízlett az fürdés utáni Ott tarmltam meg úszni, ott lestem a holdat ! hallgattam az alföldi esték csodaszép1

zenéjét. Nekem még első versenyfutá.

som emléke is szép.

Bécsien gyakran ugrattak német barátaim: »Bei uns in Szabadka, Palics, Palics!« No igen, mert ők a császárváros kőrengetegében nem értették meg hogy mi az igazi szépség.

Miután a gimnázium négy alsó osztályát elvégeztem, Budapestre, maji Bécsbe kerültem a képzőművészeti akadémiára. Szünetidömet azonban rendesen otthon töltöttem Szabadkái! és Palicson. Baját rég elfelejtettem, Szabadkán voltam otthon. Hisz' boldogult Braun Henrik barátom később kinevezett »városunk szü!ötté«-nek.

Most veszem csak észre, hogy én nem is annyira Szabadkáról beszélek mint magamról. Ne vegye senki rossz néven tőlem, ha a beküldött kérdőívnek csupán 2. pontjára válaszolok.

Régi emlékeimet küldőm haza, a Szabadkától elszakadt vén fiú . . .

Teles Ede

*

Dr. Tetétleni Ármin, a valamikor hires és sokat emlegetett ügyvéd, s most még híresebb feltaláló is hosszabb közleményben válaszol, amelyben saját korszakos találmányának ismertetésén kívül jóizü humorral számol be itteni benyomásairól és kellemes emlékeiről.

Szives felhívásuknak nemcsak szivesen, hanem szinte köszönettel és emelkedett hangulatban teszek eleget pláne, miután önökhöz engem ezidőszerlnt kulturális és családi kapcsolatok fűznek. Én ugyanis az önök területéről hódítottam el a feleségemet, ami pedig a kulturális vonatkozásokat illeti, — anélkül, hogy ezt ott az emberek csak sejtenék is — az önök valóságos és reális újjáépítésén dolgozom. A háború óta u. i. nem tértem vissza a joghoz, banem izig-vérig technikus lettem és mint ilyen még az Itteni műegyetemen is nem egy Ízben előadásokat tartottam, laboratóriumi kísérletek kapcsán, amint ezekről nem egyizben az itteni lapok is behatóan megemlékeztek.

Bizonyára kevesen vannak már önöknél a haladás iránt érdeklődk között akik ne ismernék a »Capax« téglasajtológépet, amely az Önöknél ugyancsak forgalomba került utánképzésekkel és hamisítványokkal együtt az én kutatásaim eredménye, míg jelenleg például azzal vagyok elfoglalva, hogyan lehetne pl. a dunamenti városokat egyenesen tengeri kikötőkké tenni, a tengeri hajósvállalatok befektetéseit a jelenleginek egyíizedrészére redukálni, az óceánokat olcsó díjtételekkel mindenkinek hozzáférhetőkké tenni olyan hajóval, amely sem el nem sülyedhet, sem fel nem borulhat, sem saját esztelen tömegének, Illetve az aránytalan vontatási költségeknek áldozatává nem lehet, pánikokat, avagy egyéb tömegbarbarizmust nem ismer és amelynek az útja — ép rossz időben — aránytalanul rövidebb ideig tart, mint ahogy azt az emberek elképzelik. Ebbe a fejezetbe tartozik pl. az ujfaita viz, illetve szélturbina, a vizvezetékhütn (szabadon álló jéggel, szabad edényben), a tengeri mentőjármüvek rendszere stb így hozzuk közel egymáshoz a népeket a kultúra örökéleíü gondolatában.

Áttérek már most az önök megtisztelő érdeklődésére. Hogy milyennek találtam a várost és annak népét?

Egyenesen és határozottan felelek, mint ahogy százpercentes igazságokkal szemben illik: a várost imponálóan szépnek megkapónak, szinte varázsosnak. lakóit pedig testber-lélekben egészségeseknek, erőseknek, férfiasoknak, amellett hamvasaknak és üdéknek, sőt egyenesen bájosoknak, mert romlatlanoknak találtam, akikben a Gondviselés nagy energiákat és igv lehetőségeket is helyezett el. Nem hiába a szabadkai gyerekek voltak azok, akik ami időnkben a tornaversenyekről derüre-borura győztesek gyanánt kerültek ki. A jövő is nekik int, ma inkább, mint valaha, mert a világ a testnevelés terén óriási léptekkel halad és meg vagyok győződve, ez a sikerült emberformáció előbb-