Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25.

TUCSMEGYET NAPLÓ

57. oldal

Senki se közömbös az iránt, ho^y minő véleményt táplálnak róla azok, akikkel ismerős lett, akikkel a sors eyyszer-másszor, hosszabb vagy rövidebb időre összehozta. Némelyikünk sokat adna az olyan jelentésért, amely ismerőseinek róla alkotott véleményéről számol be. Egy város közönségét is, érdekelheti, hogy azok, akik a falai közt megfordultak s ott több-kevesebb időt töltöttek, hogyan emlékeznek vissza erre az időre s minő vélemény alakul ki bennük a városról s annak lakóiról. Ez a szempont vezette a Bácsmegyei Naplót, amikor azokhoz a közéleti kitűnőségekhez, akik a régi Szabadkával valamennyire ismerősök, a karácsonyi szám élénkítése érdekében a következő kérdéseket intézte:

1) Amikor Szabadkán járt milyennek találta a várost s annak kénét?

2) Minő benyomást tett rá a tartózkodás ottan? — s füzi-e a városhoz vagy annak lakóihoz valamelyes emlék?

3) Mi véleménye van a város fejlődéséről és jövőjéről?

4) Ismeri-e Szabadka sajtóját, irodalmát és egyéb kulturális tényezőit és intézményeit s mit tart róluk?

Sok érdekes és köszönetre érdemes választ kaptunk, amelyeket alább közlünk. Nagy örömmel adjuk ki őket, mert szeretett városunkra s annak népére nézve mindannyi kedvező , egyik-másik hízelgő is. Azt kell-e következtetnünk egy csomó elmaradt nyilatkozatról, hogy azért nem irták meg őket, mert kevésbbé kedvező volt a véleményük rólunk, — nem tudjuk. Nincsen egyéb hátra, minthogy bocsánatot kérjünk tőlük, amiért alkalmatlankodtunk nekik, s hogy hálás köszönetét mondjunk azoknak, akik nem restelíek nyilatkozni.

Karácsonyi számunk olvasói, reméljük, örömüket fogják lelni a válaszok e sorozatában, amelyeknek legtöbbjét meleg rckonszenv diktálta. A nyilatkozók nem mindegyike felelt mindegyik kérdésre, némelyik csak egyre-kettőre válaszolt, — mondanivalójukat sokan privátlevélben irták meg, egynémelyik pedig mgész kis hangulatos tárcával kedveskedett nekünk és — a városnak. Az, hogy t. levelezőink ily kiilönféleképen értelmezték a kérdéseinket s azokra oly különböző módon reagáltak, szinessé, tarkává, irodalmivá tette közleményeiket.

Hogy lapunkról s annak egyikmásik munkatársáról sok hízelgő van a feleletekben, természetes, hiszen szeretetreméltók óhajtottak lenni í hozzánk, s azokról emlékeztek meg személyileg is, akiket legjobban ismertek. Hogy ezeket a vonatkozásokat ki nem hagytuk a kéziratokból, nem szerénytelenségből, de a levelek irói iránti lojalitásból történt. Nem akartuk cenzúrának alávetni a közleményüket azon a elmen sem.

hogy ehsmerest tartalmaznak lünk szemben.

ve-És most átadjuk a szót a Bácsmegyei Napló igen tisztelt karácsonyi vendégeinek.

Ambrus Zoltán, a legkitűnőbb magyar Írók egyike, a Nemzeti Színház volt nagyérdemű igazgatója delikát okból nem válaszolt a négy kérdésre, s mentségére azt Írja egy barátjának.

Kérlek, ne vedd

rossz névén, hogy megtisztelő szives kívánságodnak nem tudok megfelelni.

Én Szabadkán sohasem jái tam máskor, csak a kilencvenes évek első felében, abban az időben, amikor pár hónapig ott időzött az, aki a menyasszonyom volt s néhány hónappal utóbb a feleségem lett, aztán huszonhét éven át. haláláig, az életem boldogsága volt. E pár hónap alatt sokszor voltam Szabadkán de csak öt láttam, a várost alig. Szabadkához tehát csakis olyan emlékeim fűződnek, amelyeket mi, régi világból való emberek, a szivünkbe zárunk. Nem Írunk és nem beszélünk róluk, a nyil- j vánosságot nem is érdekelnék ezek az emlékek. j

Az illusztris irót arra kérjük, ne ve- j gye indiszkréciónak, hogy magáfijellegü leveléből e sorokat mégis közreadtuk. Második kérdésünkre oly szépen s a tőle megszokott nemes finomsággal felelt meg — tán akarata ellenére is — hogy e nyilatkozatától nem foszthattuk meg közönségünket. Annál is kevésbbé, mert hiszen azt a kitűnő iró mégis elárulta, hogy a városhoz szép és költői emlékek fűzik.

Különösen lelkes nyilatkozatot küld

Fenyves Ferenc szerkesztőhöz intézett baráti levelében dr. Baloghy Ernő, aki egyideig főispánja volt a városnak s később szociálpolitikai minisztere lett a magyar kormánynak. Ez a melegtónusu levél egyik ékesen szóló bizonyítéka a bűvös hatásnak, ame'yet Szabadka gyakorolni tud azokra, akiket a sorsuk hnszszahb-röviclebb időre ide szólít. Külön érdekessége a közleménynek, hogy az egyúttal dióhéjba szorított története Szabadka közéletének a háboruvég idejében.

Kedves Feri barátom!

Nagyon jól esett, hogy kedves soraiddal felkerestél és rólam megemlé keztél.

Kérdéseidre együttesen fogok válaszolni:

Én, bár nográdvármegyei származású vagyok •— apám korai halála után, kisgyerek koromban, lekerültem anyám családjához Bácskába; azóta ott éltein, ott dolgoztam, vármegyémet tehát jól ismerem, úgy, mint a tenyeremet Szabadka az más. Ez a drága

város bár földrajzilag Bácskában fék-1 szik, mindig valami különálló együnk ség — Szabadka — volt. A bácskaiak, kivéve Szabadka nagy környékét, sokszor csak elutaztak Szabadka mellett, amikor az Alföld—fiumei vasút góc ponttá tette és megkezdődött hatalmas fellendülése. Egynéhány családi vonatkozás, főispánt installációkon való: megjelenés és efféle érintkezéseken kívül pl. Zombor alig vett tudomást a . testvérvárosról; Szabadka meg még f kevesebbet ZomborróL

Fiatal koromban egypár bálban vet- | tem részt a fellendülésében meglpdiiló j Szabadkán. Teli tüdővel szívtam az | eredeti szabadkai levegőt és fiatalos mámorral gyönyörködtem azon az1 asszonyi típuson, amit csak Szabadka í produkál.

Aztán a táncos bál utáni reggeli í órák! Istenben boldogult, gyönyörű; szál ember: Vojnics Lukács mellett ott kellett egyszer az ö pompás egyénisége és sok-sok pezsgő mellett kitartanom egy nagy vörös sá’fcl (ő tekerte körém) a gyomromon sokáig, nagyon sokáig.

Jogiszgyerek vol'am, amikor egyszer behavazta a tél Szabadkát is, az Indóházat is és ott ragadtunk a hires j állomási vendéglőben Lichtnekkernél.! Iszogatva, várva a vonat indulását. Be 1 az csak nem indulhatott Este lett felkerekedtünk Balogh kedves jogászbarátommal (pufók képe. majd kicsattant, csupa acél és izomembernek látszott, szegény később gyorsan összeroppant) a színházba. Ketten, egy páholyban ültünk. A »Daniscffckíi-ct adták. A drámai hangulat nekem sehogy se konveniált. Társalgást kezdtem a játékosokkal a páholyból. Aranyos derűvel fogadta közbeszólásaimat a telt színház közönsége és szabadkaios elnézést tanúsított. Sőt még a szinten jelenlevő nagyasszony; a »Pepi tnne* is megbocsájtott, ott maradt, csak gyönyörű fekete szempárjának feddö sugaraival adta tudtomra, hogy ö nem az én fiatalos szilajságomat kívánja látni és hallani, hanem a drámát Aztán elmentünk; a rendőrség egy kicsit megpirongatott. egy kicsit megbüntetett. Erre a fiatalkori kis bűnözésre szinte jól esik most. ősz fejjel visszaemlékezni. Később, sokkal később. írogattam is a »Bácsmegyei Nap!ó«-ba és igy bizonyos inte’lcktuális szálak fűztek Szabadkához. Véleményem Szabadkáról és népéről akként formálódott meg, hogy az egy őserőtől duzzadó, egészséges, eszes, dolgos fajta, amely a rusztikusságtól fel tud emelkedni az igazi kultúrához. Megissza a trojanicát és megalapította a zeneaVaa^nvät. Kitör be'őie a virtus és élvezi a zenei szimfóniát A város maga köröskörül falu, bent nagyváros, nagyvárosi lüktető élettel. Egy csomó kiváló intellektuell produkált. Népe önérzetes, nem igen lehetett járomba fogni se a városházán, se a politikában. Szive is van és sokat tart a barátságra.

Főispán lettem Szabadkán. Az a rövid idő. amit Szabadkán töltöttem hivatalos minőségemben, életem igen ' kedves és igen tartalmas feledhctlcn ; emlékei közé tartozik. Most azután egyszerre belej"tottam a város szívverésébe, szive közepébe 1

Szabadkára érkezve, Installációmra, az állomáson ott voltak Biró Károly polgármesterrel az élen. a városi hivatalos urak. meg egy kis intelligens közönség is. Úgyszólván egy szálig munkapártiak, az én pártom, a függetlenségi párt távol maradt, mert nekik nem kellettem. (Derék, kitűnő barátom, a most elhunyt Pleszkovics Lukács, akit vártak, nem ő lett a főispán). Soha olyan meghatott nem voltam, mint akkor. A régi gárda emberei várták az uj éra függetlenségi főispánját, akiről úgy tartották, hegy a komoly összefogó munka főispánja kivan lenni, as uj éra emberei a fügetlenségiek (az éh pártom) távol maradtak, mert nem látták bennem a iedurungoló politikus embert. És függetlenségi barátaimnak igaza volt.

Biró Károly nagyszerű kvalitásai, nagyszerű alkotásai (sokáig fognak mintaképül szolgálni) régóta megragadtak mindenkit, az uj főispánt is. Ezt a kuiturmunkát folytatni kell és ehhez az én teljes erőmet odaadom, ez volt az én szivbeli és a város érdekében álló prog'.ammom. És amikor azt láttam és tapasztaltam, hogy az én külön kulturszercimcm, közcgćszsćgi programmom, mely megértésre talál. — az orvosi kar egészen mellém szegődött. — fájt, hogy nem maradhatok egészen Szabadkán, és haza kell mennem a vármegyémbe és az én Zomboromba, az én otthonomba, ahol elém kitűzött még nagyobb, kulturális feladataim teljesítésére serkentett a tettvágy. A földi kulturparadicsom álmaival aludtam el és azokkal ébredtem. Csak egy pár esztendőt kértem a jó Istentől, hogy cselekedhessek; földi paradicsom ugyan nem lett volna se Zomborból. se Sza-, badkából, se Bácskából, de mentünk volna előre. Szabadka csupa öröm volt nekem. Biró Károllyal teljesen megértettük egymást: ő a geniális praktikus, az én csekélységem, aki még gyorsabb iramban akart a kultúra mezején haladni és szaladni Szabadkán. ahol ennek a gyors iramnak minden feltétele meg is volt Megértettük egymást és politikai nagy különbözőségünk dacára politikáról közöttünk soha szó se volt.

Annyira nem volt szó, vagy egymásnak befolyásolni akarása, hogy lelkemhez nőtt munkatársam. Biró Károly (helyesebben én nőttem az ő leikéhez és szivéhez), csendesen szemlélte, hogy én a szocialistáknak május L gyülésén, mint hallgató, résztvettem. Nem igen volt még ilyenre példa, sok erős bírálatot hallottam ezért: szabadkai szép emlékeim közé tartozik azonban ez a szereplésem is. amellyel azt akartam kimutatni hogy teljes életemben a munkásság igaz barátja voltam és az is maradok.

Főlspáni működésem, sajnos, nem úgy végződött, ahogy gondoltam. A világesemények rohamiépésben törtek ki. Zomborban ért a forradalom Szabadkáról telefonon jelentette Bíró Károly, hogy készül megalakulni a nemzeti tanács és mire én felocsúdtam, hogy mi is történt, a pár óra múlva érkezeit jelentés már a tényleges mega'akulásról szóit. Pleszkovics Lukács barátom ki volt nevezve főispánnak.