Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)

1927-12-25 / 356. szám

1927 december 25.

BACSMEGTEI NAPLÓ

47. oldal

Egyetlen problémám

Irta Szintó Mik ós

— Az megvan, szó se róla. Azért mégis csak az a lány hivatása, hogy asszony legyen és derék polgárokat neveljen a hazának.

— Legföljebb kettőt! — véleményezte az igazolványos altiszt. Tekintettel kell lennünk a súlyos gazdasági viszonyodra is.

—• Nem bánom, legyen kettő, nyugodott bele Mihalecz-mama. A lényeg csak az, hogy a lány férjhez merjen.

— Hát majd, bizonyára, sőt az többnyire úgy szokott történni.

— Nem is rajta múlik, folytatta a mama, sokkal nagyobb baj van itt.

— Baj? — ütötte föl a fejét Privalcsik.

— Már mint csak én nevezem annak, egyálta'ában nem ismervén a saját gyermekemet. Kérik ezt a lányt már régóta, most is nagyon derék két ember verseng érte, de rájuk se hallgat, mintha titokban szerelmes volna valakibe.

— Ketten kérik? — akadt a szó a törvényszéki férfiú torkán.

— Eredetileg hárman...

Az ajtó ebben a pillanatban nyílt, Amálka libbent be a teával. Privalcsik nem bánta volna, ha késik egy sort, igy csak teljes némaságba sülyedt s megindította a nyomozást, hogy kik lehetnek azok a hármak?

Amálka öntötte a csészékbe a teát, közben megállt Mi baja lehet a mamának, hogy egyszerre csak elkezd rángatózni, a szemöldöke a haja felé futkos és le nem veszi tekintetét a teáról?

— Mi az? — kérdezte vissza egy lopott tekintettel.

De Mihaleczné szeme szinte odatapadt a csészékre, amelyekben szép sárgán pihent a tea, mondhatnánk azt is, hogy bizonyos jólétben, amit a felületén úszkáló zsirszemcsék árultak el

Az egy csésze tea tulajdonképen nem j is egy csésze volt, hanem egy pohár. I Valamikor, amikor még szög-hajamat a I tél dere nem festette fehérre, hanem I még én is diákja voltam a szabadkai gimnáziumnak, ott árulták a teát a Ru! dics-ucca sarkán egész télen. Forró I vrutya volt a neve (a báránybőr sipkás ' szerb ember valószínűleg azért kiabálta úgy, hogy forró — vrutya, mert azt akarta, hogy magyarok is, szerbek is vegyék, de mi szentül azt hittük, hogy a teát szerbül vrutyának hívják) egy krajcárért adtak egy meglehetős nagy pohárra! belőle s rum is volt benne, meg három kockacukor. A vrutya igy sem volt nagyon kelendő. A teaárus mellett, közvetlen a szomszédságában, egy másik báránybőrsipkás ember cukrot árult. Ragadós alvót, meg finom mákos cukrot. Ez is egy krajcárba került s a diáknóp, meg a tisztes iparos ifjúság szívesebben vásárolta az édességet töményalakban, mint csepfolyósan tea formájában.

Egy hideg téli délelőtt »lyukas« óránk volt s én nem tudván eldönteni, hogy egy kra'cárnyi vagyonomat mibe fektessem be, megálltam a Rudics-ucca sarkán s tanulmányoztam az ott vásárolható ingerlő nyalánkságokat. Mint meggondolt fiatalember még nem döntöttem, hogy mire költőm a pénzem. Csak abban az egyben voltam biztos, hogy nem veszek érte tollat, amire pedig a pénzt kértem.

Amint ott állok, megakad a szemem egy vékony rongyos ruhában didergő kis csibészen. Jobb keze a nadrág-zsebében. Ott szorongatja ö is az egy krajcárt, ő is habozik, alvét, mákoscukrot, sóskalácsot, perecet vegyen-e vagy vrutyát. ö azonban hamarabb döntött mint én. Nagy elhatározással odament a vrutyás-hoz s a faszénnel melegitett kannából, öntet magának egy talpas pohár forró teát. A barnás sárga folyadékot élénk örömmel kezdi kanalazni. A forró italtól kipirosodik az arca, csillog a szeme. Alig sziircsenl be öt-hat kanállal egy tizenöt-tizenhat ” esztendős suhanc, odaáll mellé s rászól:

Hékás, a teát nem eszik, hanem iszszák!

A fiú ránéz, valamit szólni akar s ebben a pillanatban elejti a poharat, a drága nedű kiömlik az aszfaltra, a pohár összetörik.

4.. Soha ilyen rémült, ijedt arcot.

Akinek a vagyonát licitá’ják, nem nézhet olyan szomorúan, amint ez a kis gyerek a fagyott földön végig folyó vrutyára.

A teás ember káromkodik. A szegény fiú sírva fakad.

*

Nem vettem teát, mert nem tudtam eldönteni, hogy isszák-e, vagy pedig eszik a teát.

Azóta ba Batthyányi Tivadart látom a hosszú szakájával, én nem aira gondolok, hogy este, ba lefekszik, a paplan alá teszi-e a szakálát, vagy a paplan fölé, hanem arra, hogy a teát enni kell-e, vagy inni.

Alig várom, hogy ezeket a karácsonyi novellákat végig olvashassam Hátha akad egy iró, aki megmagyarázza.

János 1 elrezzent. Piros képű ember állt

előtte és káromkodott. Letakart kosárban péksüteményeiét vitt és egy zsemlye az összeütközésnél kipottyant a földre. Vancák sietve lehajolt, felvette és udvarias szókat hebegve odanyujtötta a péknek, aki tovább ment. János az ujja hegyében ott érezte a tészta melegségét.

Megállt és körülnézett.

A tér tele volt emberekkel. A keresztbelátó uccák belenditctték a térre a sietős ezreket. Autók robogtak át az úttesten, a hordárok torkáb a kigyulladt a meleg pálinkás szó, anyák, muhkáslányok, hivatalnokok kereskedősegédek robogtak el meleltte, felszaladtak az üzletek redőnyei és a műhelyek elnyelték a dolgozók ezreit.

Vancák János a jeges esőben ott állt a tér sarkán a torkába szalasztott késsel. Fájt neki a boldog mozgás, a ricsaj, a ritmus, az emberek, akik célok felé rohantak. a kocsik, melyeknek van végállomásuk. Gyötörte az az ön tudatosság, amely az emberek és tárgyak mozgásában megnyilatkozott, tépte eltorzult lelkét a rend, az életkedv, amely ott pattogott a gesztenyés üstjében.

János összeszoritotta a fogait és hirtelen megérezte, hogy ő felesleges lény itt, ahol minden élet lendület és cél! Parazita volt. Szeretőjére gondolt, aki két hónap óta eltartotta, megtűrte és ágyat adott neki. Neki Vancák János okleveles gépésznek, aki szétfeszült karral indult az életnek.

Vacog óit és éhség gyötörte. A feje zúgott és úgy érezte, hogy tüzes tűk fúródnak a szemébe. Tegnap dél óta alig evett és teste melegséget kívánt.

— A kutyának meleg ólja van és dobnak neki ételt, nekem az sincs, csak törött reményeim és koldus hólnapjaim vannak.

A mama összeszoritotta a száját, ugv mondta magamagának, befelé.

! — Ez a szerencsétlen a tejesszürőn szűrte meg a teát, azt pedig még nem forráztuk ki reggel óta- Szörnyűség, hogy semmit se lehet rábízni! Mondhatom, levizsgázott a háziasságból.

— Jaj, de szaggat a lábam! — sóhajtott nagyot, hogy másra terelje a figyelme’

Privalcsik ur figyelmét azonban akkor már egészen lekötötte a tea. Megcukrozta, megrumozta, belekóstolt és ragyogó lett az ábrázatja.

— Csodálatos, kitűnő! Éppen ilyent Ittam a csendőrségnél, azóta sem tudta senki igy eltalálni. Árulja el, Amálka, hogyan csinálta?

Amálka még mindig az anyai szem hieroglifjelein tűnődött, sehogy sem értette meg, mit akarnak azok jelenteni. Megvizsgálta a teát, nem talált rajta semmi feltűnőt, Ízlett az ize is, vont hát egyet a vállán s rámosolygott az Írnok urra.

Privalcsik ur megköszörülte a torkát, újabb findzsával kért a finom nedűből s igy kezdte:

— Elvégre utóvégre föltétlenül ra gaszkodik igen tisztelt Amálka kisaszszony hozzá, hogy a szülői házban főz ze meg azon teát, melynek mását csak a csendőrségnél tapasztaltam? Tekintettel ugyanis körülményeimre, amelyek megengedik számomra az elhatározást, szerény otthonom is alkalmas erre a célra. Természetesen csakis a törvényes formák betartásával.

A többit felállva mondta el.

— Asszonyom, ha megtisztelnének...

Mihaleczné elsírta magát, Amálka

Igazolványos altiszti kebelre borult, csak a családapa nem vett részt az ünnepen, mert ültében elaludt.

A mama ezt a pillanatot tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy kisurranjon a konyhába. Fogta a teaszüröt és elzárta biztos helyre. Reggelre nagytakarítást tervezett, eljön segíteni az egyik menyecske-lánya s a szerencsétlen még képes rá, hogy megsurolja.

JÁNOS MEGY LEFELÉ

I ta SZEGIDI EMIL

1.

Ak-e

már régóta kapacltánraenlas bake itíoglalattal vannak ellátva és elismerten a egjobbak Kaphatók minden rádioüzleíbeti. Vczérképv'se’e

á NUATU D. D., S BOTICA

A külvárosi odúk felnyitották a szemüket. A léckerítések között sivitott a szél és becsapta az ablakokba a nyúlós havas esőt. Kövezetnek erre már nyo ma sem volt. A sárga sáros agyagat, mint a gennyes seb hasított végig a házak között és beletorkolt a ködös, fekete szántóföldekbe.

Egymásután nyíltak ki a nyikorgó kapuk. Egy munkáskülsejü ember dugta ki lejét és behúzott nyakkal álmosan ballanszirozott a cuppogós sáros járdán. Aztán egy kofaasszony csoszogott elő: valamit duruzsolt magában: az Istent és a városi urakat szidta, akiknek gondviselése idáig nem tér'edt ki.

Vancák János is ebből a negyedből Indult el. Kezeit könyékig belcsülyesztette a kabátja zsebébe, olykor kikerülve a nagyobb viztócsdkat, igyekezett a belváros felé. Vancák Jánosnak az arcára volt írva. hogy munkanélküli. Aki pedig a járását figyelte, az azt is leszögezhette, hogy régen munkanélküli. Ilyen vonagió lassúsággal, fáradt, szinte tántorgós bizonytalansággal, ennyire üres, unott mozdulattol csak olyan ember jár, akinek nem sietős a dolga, akinek nincsen célja, akinek mindegy, hogy nyolcat vagy tizenkettőt üt-e nz óra. Vancák János hnszonk'lenréves volt. Szépen ahogyan kell, elvégezte a felsőipariskolát és a gépészeti szaktanfolyamot s m’kor mindennel elkészüli — beállt a munkanélküliek sorába és szive fölött az okmánybélyeges vadonatúj munkakönyvvel várt.

2.

Életének legfájdalmasabb hónapjai múltak el igy. A sorba újabbak és újabbak álltak be és csak nagyon kevesen léptek ki onnan. A gépész, akiben gigászi tűzzel égett a vágy a munka után, egész nap kilincselt a gyárakban és műhelyekben.

— Nem kell.

— Betöltötték.

—B Fiatal.

— Várjon.

— Holnap.

És újra holnap; és újból jöttek a legszörnyűbb, a legrettentőbb holnapok.

Vancák Jánost hitegették, elküldték,’

biztatták, csak éppen — munkát nem adtak neki.

Az agya. amelyben nem rég gyönyörű tervek szikrázta’:, a kar'a. amelynek minden izomrost a olyan volt. mint az acél — kimerült, elfáradt, eltompult a semmittevéstől, a kíntól, a gyötrődéstől és a várakozástól.

Hogy szeretett volna reggel munkahelyére sietni, hogy vágyott a gépek, dága muzsikája, a kerekek zakatoló zenéje, a műhely olaj sár ás levegője, i boldog dőli hazaszatadds, a várvavárt, jóleső esti pihenő után.

Gyönyörűen elképzelte:

Kék munkakabát. Pontosság, rend. Délben meleg ebéd egy kis vendéglőben, este vacsora a barátjai körében. Va sdrnap kirándulás, színház és egy le dny, akit szerethet vágyakkal teli fia talságának minden feltörő tüzével, akiért érdemes küzd éri, dolgozni és tűrni és szeretni az életet.

3.

— A valóságban pedig elzüllöttem állapította meg magában Vancák János, miközben dideregve összehúzta mellén a vékony kabátot.

A Fiatalember szemében visszatükröződött az odúk homálya, sovány arcán ráncok szaladtak át és körülkarikázták a száját, amely mintha örök görcsbe szorult volna, olyan kegyetlenül merev volt.

Nem nézett se jobbra sem balra. Körülötte emberek mozogtak, de 6 mintha egyedül ment volna az uccán. Üreség volt körülötte: szürke végtelen üres tér. melyben álmatlan szemeivel nem látott tárgyakat, nem érezte a lendülő mozgást, nem hallotta a cipősarkok koppanását és a villamos kerekeinek sikoltó hangját, saját magát sem érezte, csak azt tudta, hogy cipőjébe lassan szivárog be a viz és az volt az érzete, hogy a nyirkos nedvesség felkuszik lábszárán, elzsibbasztotta az izmokat és a jeges lehelet közeledik a szive felé.

Még összébb szorította a kabátját, hogy elvágja a szivéhez Vezető utat. A belvárosban járt, nem tudta, melyik uccdban, ami különben is mindegy volt neki.

<— Hülye, nyissa ki a szeméit ,

János a nyomor egész keserűségét érezte összefutni szájában. Egy pillanat alatt elvonult szeme előtt élete: a reményteljes diákkor, a küzdelmes fiatalság... és befejezése az álmoknak egy fekete odú.

— Meghalni, meghalni dübörögték a

' íihütuílan kerekek.

— A gépek öljenek meg — suttogta Vancák János maga elé — és elindult az állomáshoz vezető utón.

4.

Messziről már hallotta a lokomotív ik lihegését és orrát megcsapta a kőszén káb'aó szaga.

Vancák hirtelen megállt. Pillantása egy táblára esett, amely vörösen vigyorgott feléje egy kirakatból. A fiatalember közelebb lépett és elolvasta a rikító plakátot. Egy nagy gyarmatáru cég reklámja volt. hatalmas teáscsészét ábrázolt, a csésze alatt pedig óriási betűkből kirajzolva a következő felírás állt:

TEAKÓSTOLÓ

A mélgen tisz'elt lözönsé’ ma és holnap díjtalanul győződhetik meg teánk kitűnő minősé érői

A fiatalember ott állt a kirakat előtt, amely tele volt csemegékkel. Elsétált az ajtó előtt és látta, hogy az üzlet telve van emberekkel. Kinyílt az ajtó és izgató illat tódult ki az uccára. János, csak akkor tért magához, mikor ott állt az egyik pult előtt, amely mögöít fehérkábátu leányok siirögtek-forogtak.

Valami ismeretlen erő taszította be az üzletbe. Kalapját zavartan forgatta a kezében és felhuzódott az egyik sarokba, mert rostéit kopott ruhájával odaállni az illatos hölgyek és elegáns fiatalemberek csoportjába, akik nevetgélve szürcsölték a párolgó italt. A terem csupa illat volt. A finom kávé és drága gyümölcsök izgató lehellete száldosott a roskadó polcok és állványok között. János átfagyott tagjai lassan felmelegedtek. Közelebb merészkedett a pulthoz és megállt.

— Bocsánat, hogy várakoztatjuk ugrott eléje egy szemüveges szőke fiatalember — azonnal intézkedem.

János hebegett valamit. Szokatlan