Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25. BÄCSMEGYEI NAPLÖ 43. oiđal IDILL Irta Mikes Flóris Fülöpke mellében vékony mécsláng wnyedt még a paplan alatt, a szoba izéthajló falai megemelkedtek vele, tgyával, ahogy belépett egy fekete oszlop. A falról levigyorgott a Szolgálati Emlékkép és elfoszlott. Megszűnt minden. Estéiig tócsát sirt a szoba földjére Treszka néni, kedvelt jóasszonya hajléktalan csavargóknak és favágóknak, kik kénytelen ünneplő fűrészt lóbázva szoktak ballagni faluhosszat. »Fülöpkém, Fülöpkém, de jó is lett volna! Ha megmaradtál volna! Azt a kis beteg disznót holnap vágom le! Milyen szép karácsonyunk lett volna! Szegény embernek a baj nem marad ki! Mikor gondolja, hogy meghúzhatná magát békességgel, akkor jön a csapás, ej, ej, ej!« Ment az uccán kollekciótáskával és íalolt: Bauer Milán, kémiai cikkek utazója. A Kamenkovics—Steinberger Mavro d. d. naturalizált részvénytársaság két évvel ezelőtt még kizárólag cipőkenőcsöt és kékitőt gyártott az érseki székváros egyik szűk pincéjében. K.—St. M. legutóbb kétórás tárgyalást folytatott egy, ezalkalommal clvilruhát viselő, nagybajuszu magas úrral és azóta a fővárosi lapok kolumnás cikksorozatot közölnek »A vegyi háború és a védekezés fontossága« címmel. Rendes, hangos dalolást végzett Bauer Milán. Egy 1912-beli szerelmes illatú operettbetét volt az. Ha megkérdezik, miért oly jókedvű, azt feleli: hát nagyobb fizetés jár azért, hogyha sirok? A rendőr megnézte. A jegyző kénytelen volt fogadni a köszönését. Treszka néni a felsőházba vezette Bauer urat. Nem vett kémiát. Elmesélte, hogy Fülöpke a bukovinai fronton hóember volt és a nyugati erdőkben már csonka orral szagolta az ágyugázokat. Hogy Fülöpke is azok között volt, akik egy novemberi napon összeölelkeztek francia bakákkal, kiáltozva, hogy éljen a béke, ami Keletről jön. Most isten nyugosztalja szegényt. 3. Kocslkenöcs és gyömbérszag közt a szövetkezetben, Mitrofán, akiről itt még nem tudták, hogy legutoljára tébolydában vezekelt szerelme miatt, elvégezte már dolgát és megtörölte a tollat. Indult az esti kétségbeesésben Fülöpék felé. Ezen az estén folytatni akarta a témát, amit Fülö'p pajtás és a többiek hallgatagon, rajongó szemmel hallgattak mindig, a sokat meglátó, keserű embertől. Elhagyták már azt a történetet, a mikor megfogamzott az ántánt kordiái, továbbá szerencsés kezdettel szállitgatták zsíros gyümölcsüket a vad tartományok s mi sem zavarta ama mézes évtizedek örömét. Fejében most azt próbálta szemügyre venni, hogy miiven is ez a jelenkor, amit napjainknak címeznek a történetírók és aminek szörnyűségére nincs is megfelelő eset, hangtölcsér, toll. Kfctltőlencse, legfeljebb egv égigérö őrült, aki szikrázó agyával véresre mázo’ja a felhőket maid, mikor fut végig a földön, mint az utolsó nap heroldia, hogy hirt vigyen a népeknek az u] kezdet első percéről. — Fülöpke megint köhög. Fülöptoe egy éjszakán, Bukovinában, hóemberré vált és jégcsapok függtek a füléből — szokta lezárni a vitát Treszka néni, egy bögre melegítőt adva. Bauer urat kereste a levélhordó, távirattal. A vörösszemü korcsmáros kiállt az ajtóba, magához pisszegte az uccasárban futbalozó gyerekeket. A Treszka nénihez fordult be a vigéc — mondták. Kancsal nézéssel tekintett Mitrofán felé a pálinkamérő és oldalthuzódva kaszirozta körül a talyigásokat, akik hókaparásrói dideregtek be egy pohárkára, morogva, hogy hét végével többet mond a felirótábla, mint amennyi a bér. Azután átvette a táviratot és zsebrevágta. Indult. A pirosruhás tamburásnő veszett dühvei rezgeti. Dühös volt Bauer ur miatt és Treszka néni miatt, dühös Mitrofánra és Fülöpkére, dühös a korcsmárosra, a plébánosra, az élet folyására. 5. A kutya leteperte a hóba Bauer urat, szétcafatolta, a nadrágtartóját,-az ingét, a lábaszárát. Treszka néni uszította rá. — Fülöpkém, minek hagytál itt? Ha eltemetlek, ki vigyáz mellettem? — sikoltozta a halottas ágynál. 6. Alázatos Jóestéttel kikézbesitette a táviratot Bauer Milánnak a korcsmáros, miután ráakadt a hóban fetrengő férfiúra. Nyöszörgött a vegyész: — Olvass^ fel, legyen szives. — Sötét van, nem látok — felelte a korcsmáros, mert éppen elég jól meglátta a cafatokat. Ellepett a feje mellett. Biztosan sikerültek otthon a kísérletek. Jövő ősszel átrendezkedünk az üzemmel — gondolta magában Milán és fájó tagokkal élvezte a finom melódiáju hóesést, ö, nincs andalítóbb muzsika, mint a hó! Mert Bauer Milán költői lelkűiét volt, menyasszonyára, Kamenkovics-Stelnberger Filoménára gondolt. Leendő apósának némi aggályokat okozott ez a költőiség, Impulzlv szeleburdisággal párosulva. Mielőtt Treszka nénihez betért volna, idefeié a vonatban. Bauer ur a Hálókocsi Madonnáját olvasta. 7. Mire Mitrofán odaért, a korcsmáros lekiabálta már Treszka néni fejéről a kendőt. — Egész őszbe rumosteát zabáin!, aztán nem fizetni?! Hát én miből fizessem az adót? — Hallja barátom, maga falubirája, pártelnök, miegymás, látja, nem tud tenni róla, hogy kevesebb legyen az adó. Ne féljen azért a rossz pálinkáért, betegteába kellett, majd megfizeti valamelyikünk — csitította Mitrofán. Bauer Milán eddigre feltápászkodott a hóból. Csak bekukkantott a hangos konyhába. Elment. Visszajött. A jegyző a rendőr vele. Mitrofánra autó várt már, mely beviszi a törvényszéki városba e lázitót. Leendő hajlékára a zárat ez a kulcs teszi majd: §. A kubikosok a törvényes kíséret után sompolyogtak a községházáig. Fülöpke eközoen hallgat, nem mozdul. Sovány viaszgyertya füstölög a feje mellett. Itt nyugszik néhai való hóember Treszka néni sir. Bauer Milán a vendéglőben egy csésze teát kér, mivelhogy nagyon átfázott az utón. A pirosruhás tamburásnő vigye be hozzá a szobájába. 8. A püspöki székvárosban, kis palotában, Füoména gőzölgő teáscsésze mellett hallgatja Milánnak kissé náthás, ám szerelmes szavait. — Vidéki utamon, egy-egy teácska mellett, vendéglői szobákban írtam le a NEVÉT. Akkor dobogott fel bennem e csodának minden örvénylő veszedelme, vihar zúgott a mellemben, sápadt arc lettem, ijedt tehetetlen férclegény. Mi mindent jelent egy név az ember é'etében. Részeg, ránduló ajakkal magára gondoltam, F1LOMÉNA, szédülő fejem, hát meg kell bomlani, milyen Aeol-zsákból bocsájtottak ki engem, bolond, hánykolódó szélnek?! Ó, Filoména! 9. Hazánk kémiai iparának reménysége Füoména hozományától függött. S költői lelkűiét volt EGY CSÉSZE TEA Irta Quasimodo Sir Georges Haggard nem volt az az ember, akit holmi kellemetlenségek kihoztak a sodrából. Nem volt ugyan ötletesnek mondható, azonban, ahogy az életét végigautózta, kitűnő sofíőrnek bizonyult... Érzékenységre nem igen hajló szive minden különösebb kívánságok nélkül dobogott mellében. Mikor a következő események belebotlottak életébe, már a harminc mögött csatangolt, szája két szélén a megelégedettség barátságos mosolyával, halántéka körül, valami, kicsit furcsa, szomorúságra intő fehér hajszálakkal., ■. Nem volt gazdag ... Aki az eddigiekből arra következtetett, gyökeresen tévedett... Szerény keretek közt, jómenetelii üzletnek se volt a boldog tulajdonosa, ennélfogva semmi nem mutatott arra, hogy jövője biztosítva lenne... Megelégedettségének okát tehát egész más helyen kell keresni... Miután iskoláit minden jelentősebb akadály és kellemetlenség nélkül elvégezte, diplomáját zsebre dugta, összepakolta szerény holmiját és elutazott otthonába, idősebb sir Haggard látogatására ... Két hónapot töltött otthon, unatkozva, miközben tenniszezett, strandolt és apjával vitatkozott! A nyár közepén kijelentette, hogy nincs szándékában »kukac módjára egy odvas lyukban elpusztulni« és elutazott ... Három hét után, pénze fogytán lévén ismét megtért a szülői házba. Apja akkor már gyenge volt. Ezt látva, sir George letett arról a tervéről, hogy miután »összeszedi magát« visszautazik. Maradt... Apja ágynak esett és onnan többet föl nem keit... Sir George Haggard tehát árván maradt ... Apja halála volt életében az első és utolsó esemény, mely kizökkentette a kerékvágásból... Egyedül volt a nagy házban a háziúr, háziasszony, szobalány, mindenes... De .miután a végzet kifürkészhetetlen akaratából semmi sem tart örökké, az ifjabb Haggard-t egy órára ismét elöntötte a kérdések halmaza: Miért itt? és miért nem ott?... Aminek az lett a vége, hogy miután apja halálának első évfordulója elmúlt, belevetette magát egy karosszékbe és a következőképen gondolkozott. — Ha ügyvéd leszek, eltart még két évig. megalapítom az egzisztenciámat és körülbelül harmincöt éves koromban olkezdhetek élni... Hm... Késő... Ha mást kezdek, költőm a pénzt, mire gyűjtök.... megint késő lesz... Élni viszont kell... Megélni nem... Eddig világos... A logikus következménye tehát... A logikus következmény nem váratott sokáig magára és Sir George Haggard nekivágott a végtelen utaknak, a zajos városoknak és csendes falvaknak, nem szórta a pénzt, csak ügyesen kiadta, amit elköltött azt sokszor meg is kereste... És néhány év után rájött, hogy igen nagy kereskedőszellem, ami míg inkább sarkalta uj utak felé. így érte utol az az életkor, amikor mi is találkozunk vele és most már talán érthetőbb a megelégedettség mosolya az arcán. A fentebb említett eseményekre visszatérve, augusztus vége felé járt az idő, valamilyen francia fürdőhelyen nyaralt ős szokása szerint unatkozott... Jobban mondva unta a változatosságot... Ismerősei nemigen voltak, uj ismerősöket pedig nem keresett... így jutott eszébe, hogy hazanéz ... Egy kicsit nehezen szánta rá magát... A kisváros senkit nem vonz... Ez az ötlete azonban végzetévé vált... Attól a perctől kezdve, hogy megváltotta jegyét hazáig, az események rohamosan, azzal az úgynevezett pokoli gyorsasággal követték egymást... Tehát: Délután kettő: jegyváltás, félhárom indulás ... Aztán hazai föld ... Végül a helyi érdekű »vicinális«, mely »otromba, nyolcvan kilométeres lassúsággal fitymálta a kilométereket.« Ismerkedés a vonatban. Egy szintén »helyiérdekű néni« a leányával... Tenyérösszecsapás és »Jesszus Mária« fölkiáltás a néni részéről. — Hogy megváltozott. nem Is Ismertem volna meg..* Ugyan ne mondja... Ccccc... A lány helyes, kedves és keveset beszél. Haja fiúsán a füle mögé simítva» szája mint egy vérszinü gyümölcs odafröccsent nedve. Pár perc szünet... A kofferok leszedése a háfóból, mely feladat természetesen a fiatalemberre hárult... Végül... leszállás a vonatból és, bucsuzás... Legvégül egy kiáltás feléje, melyből a foszlányok Jutnak el a füléig. — Vasá... délu... tea/;, szív.*« juk. / Ez volt a vég kezdete... Otthon a jó öreg házvezetőnő már előre förölgette a szemét köténye csücskébe, miközben urára támaszkodott, akit a kor és valószinüleg a meghatottság Is összagörnyesztett... * Az este szép volt és sir Haggard * kertben sétált — Most maradunk... Esténként teázunk és elszívunk mellé egy könnyű szivart... Újra kezdjük... mindent újra kezdünk... Jó lesz... ránk fér a pihenés... Csöndes lesz, barátságos és meleg... A hold fehér fényével élesztgette a virágokat és lassú, puhaillatu szél borzongott a fák között... Messziről egy zongora halk hangját hozta magával... Sir George Haggard majdnem elérzékenyedett * Másnap ellátogatott a bankba... Információt kért George Haggard-ról és megelégedetten távozott — Nem lopott senki... És a filozófia gyönyöreibe elmerülve mormogta maga elé: — Harmincnégy éves koromban értesültem egy csodáról. Délután lóra ült... Körülnézett s gazdaságon ... Mindent rendben talált Nagyobb volt a rend, mint mikor ő itt hagyta. — Na szombat van... Stop... Este elmegyek a kávéházba. Aztán eszébe jutott, hogy másnap teára hivatalos. Otthon behivta a házvezetőnőt... — Ismeri? — Hogy ismerem-e?... Uram, kijelentem önnek, hogy ez a lány a világ legjobb teremtése... Asszonynak való. Ide... ebbe a házba... és hamiskásan mosolygott — Semmi nem változott... — Nein hinném ... Még egy cukrot? — Köszönöm... Elég édes... Mit csinálnak itt azokon az unalmas vasárnap* délutánokon... — Én kézimunkázom, aztán elmegyek a nymával a moziba, este felé keveset olvasok és korán lefekszem... A többiek ... Vállat vont... Táncolni járnak ... Ne higyje, hogy ez olyan unalmas hely... Van itt minden... — Maga nem táncol? — Ritkán... — Miért...? — Nem szeretek... Ezeket a párnákat csinálom és gobleinezem ... — Szóval házias... — Ó, nem ... A*zt nem lehet rám mondani. Bejött az öreg néni is. Tovább beszélgettek... — Haggard ur már csaknem minden nap ott van. — Kedves népek. — Szép lány... és fiatal... Huszonkét éves... Mikor kéri meg a kezét... — Ügyen Simpsonné... — Nana... — Addig jár a korsó és a többi... Már három hónapja volt otthon sir George Haggard, végre utolsó lépésre határozta el magát. — Lesz, ami lesz. Nem mondhatni, hogy szerelem volt a dologban. Legkevésbbé sem... De arra a meggyőződésre jutott, hogy aszszony kell a házhoz... »A nyugalom miatt...« mondogatta, de ő maga se gondolta komolyan ... Ez az ideális véleménye a házasság-
