Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
1927 december 25. BÄCSMEGYEI BTAPLO 41. Egy csésze tea Ijrta Lá t! i Ferenc János elhatározta, hogy szakit a nővel. Már napok óta lappangott benne valami meghatározhatian rossz érzés, az akarattá snég meg nem érett kívánság, hogy szabaduljon ettől az asszonytól. Az kedves volt, mint azelőtt, mint most már majdnem egy esztendeje, amikor egy rideg novemberi estén egymás karjaiba kergette őket a vér fclíángolása. János jól érezte magát a közelében, nem is unta még, inkább megszokta a mindennapi eg.vüttlétet, a csókokat és öleléseket, a melyek most már olyan természetesek voltak és bizonyos nyugalmat adtak azelőtt rendszertelen, asszonytkereső legenyéletének. Akkor döbbent meg először, amikor az asszony valami homályos célzást tett arra, hogy mennyire egymáshoz valók, hogy most már hoszszu hónapok óta úgy élnek, mint a legideálisabb házastársak. Ez a kijelentés, amelyet az asszony furcsa, titokzatos mosolya kisért, megdöbbentette. Most először villant keresztül az agyán a gondolat, hogy ez az asszony feleségül akarja vétetni magát vele. Még bizonytalan érzéssel tiltakozott e gondolat ellen és karrierjére gondolt, amelyet ez a házasság összeroppantana. A iiázasság nála fontos lépcsőt jelentett az előmenetel utján és feltétlenül gazdag, előkelő lányt kellett feleségül vennie. Mindezt néhány álmatlan éjszakán többször is átgondolta és ezeken az éjszakákon fogamzott meg benne az elhatározás, hogy szakit az asszonnyal. Ma fog elbúcsúzni tőle, szépen, nyugodtan, kerülve minden fölösleges emóciót, de végleg, kíméletlenül és félreérthetetlenül. Délelőtt kellemetlensége volt a hivatalában, amely rosszkedvűvé és barátságtalanná keserítette egész napra és úgy érezte, hogy ez a kesernyés hangulat nagyon megfelelő lesz a szakításhoz. Tudta, hogy kellemetlen lesz a magyarázkodás, hogy az asszony, akinek csak hálás vott a sok gyengéd jóságáért, talán sírni is fog. Erre a gondolatra aztán mégis mosolyognia kellett, mintha jól esett volna neki, hogy bánthat valakit, aki jó volt hozzá. Amikor estefelé elindult az asszonyhoz, már megfogalmazta magában, hogy mit fog mondani. Elhatározta, hogyan fog viselkedni, egv pillanatra még a tükör előtt is megállt, hogy ellenőrizze, elég határozottak-e az arcvonásai, elég energikusak-e a mozdulatai. Mint a szi nész, mielőtt a színpadra lép. Az uccán aztán az eszébe jutott, hogy hányszor ment így délután ugyanezen az utón az asszonyhoz és mennyi boldog estét köszönhet nek és egy kicsit el is érzékenyedéit. De csak egy pillanatra, mert ismét magára erőltette a keménységet. Csak a lépteit gyorsította meg, mert szeretett volna minél előbb túlesni őzen a kellemetlen utolsó találkozáson és mert a hideg, ködös téli estén fázott is a nedves uccán. Az asszony éppugy fogadta, mint máskor. Megcsókolta, csacsi kis kérdéseket intézett hozzá és még a télíkabátját is lesegitette. Aztán belékarolt és vitte be a meleg, jóillatu szobába. A kandalló elé tolta azt a karosszéket, amelyben János annyiszor ii!t órákig, azután az ölébe bujt, a két kezével átkulcsolta a férfi nyakát és beszélni kezdett jelentéktelen kis apróságokról, kedvesen, gondtalanul. A férfit ez zavarba hozta. Jobb szerette volna, ha az asszony ma barátságtnlanabbul fogadja. mert akkor könnyebben ment volna minden. De hogyan mondhatja meg az asszonynak, hogy szakit vele. hogy vége mindennek, amikor az az ölében ül és átöleli? így mégsem lehetett elkezdeni. Nevetséges, félszeg helyzet volt. Alig felelt az asszony kérdéseire, a torkát köszörülte és újra meg újra átgondolta, hogy mit fog a következő percben mondani. Zavart köhécseiését az asszony félreértette, felugrott és gondterhes arccal mondotta: —• Megfáztál édesem ... János tiltakozni próbált és most, hogy az asszony már nem volt az ölében, végre elérkezettnek látta az időt arra, hogy beszéljen. Az asszony azonban ekkor már a szamovárt az asztalra tette és meggyuitotta. — Iszunk egy jó forró teát... A férfi szinte ijedten hallgatta; ma a jóság minden megnyilvánulása terhes és kényelmeden volt a számára. — Köszönöm, ma nem teázom — mondta kedvetlenül, de a te már a csészében volt és az asszony már hozta is a forró italt — Dehogy is nem — mondta, mint az orvos, aki makacs betegére orvosságot erőszakol. — Kicsit ideegs vagy... Talán volt valami kellemetlenséged? János a kezében tartotta a csésze teát és most megint tehetetlennek érezte magát. Az elhatározása egy pillanatra újból fellángolt, úgy érezte, hogy a földhöz kellene vágni ezt a csészét tartalmával együtt és beszélni kellene világosan és kíméletlenül, amint elhatározta. De a tea illata már megc°:ldandozta az orrát, a testében még benne bujkált az uccán érzett didergő fázás és megadással vette a csészét a szájához. Az első korttyal felmelegedett kissé és a szivéről is olvadni kezdett a jégkéreg. Az asszony süteménynyel kinálta és János ismét azt a hangulatot érezte maga körül, mint minden délután. Az illatos meleg szoba, a gynögéd asszony, aki itt ült most szemben vele és teát szürcsölt, az otthonias, jó nyugalom, amely körülvette, elbágyasztotta. Jók voltak ezek a meghitt teázások igy kettesben, sok boldog délutánt juttattak az eszébe. Meleg, puha fészek volt ez, amelyikben jól érezte magát és amelyet már megszokott. A forró tea párolgóit a csészében és most szinte félt a hideg legénylakásától, az egyedülléttől, az elhagyott árva életétől. Egy percre még eszébe jutott a jövője, a karrierje, a ragyogó házassági tervei és egv utolsó erőfeszítéssel végre beszélni akart és mindent meg akart magyarázni az asszonynak, de amikor szóra nyilott az ajka, csak ennyit dadogott: — Drágám, kérek még egy csésze teát! EMLEK Irta IBagfyary Öomo'roa Ha teából van szó: Kellemessel szembe’ Kellemetlen eset Jut mindig eszembe. Egyszer... hajh... régen vót (Ne legyek goromba) Meghívott egy kis nő... Még Ifjú koromba’. — Kedvesein jöjjön el Egy csésze teára — Mondta s én örömmel Hajlottam szavára. — Holnap, pont fél ötre — Folytatta biztatón — Vénusz ucca hat szánt. Kopog az ablakon. Másnap, pont fél ötkor Kocogtam ablakán És egy perccel később: Csók cuppant aj c kán. Előbb az ajnkán Aztán mindenfelé... Lágyan, szerelmesen Rogytam lába e.é. óh! Mily szépen Indult Nekem e délután Bárcsak ne is tudnám, Ml történt ezután... — Egy pillanatra csak — Szóit a drága nöcske V. — Eiöbb megteszünk. Aztán a főzőcske. A párolgó tea Egy-kettőre kész lett És asztalra kérőit A nett teás-készlet... Míg csészémet töltő Megcsíptem a nyakát Mire a kis angyal Eikacagta magát. ... És kacagás közben Óh! mi lett a sora Szá'ábó! csészémbe Pottyant a fogsora. Még egy csésze tea Irta Lucia Dr. Kđsđs Piter elkeseredve nézett ki az ablakon, A szól dühösen söpört végig a sötétedő kisvárosi uccán. Egy kirekesztett kutya nyöszörgőit egy kapu előtt, azon kívül egyetlen teremtett élőlény sem bátorkodott ki a rettenetes időbe. Az ablakréscn érezhetően dőlt be a hideg, Kásás elhúzódott az ablaktól a kályhához és mérgesen turkált, a pislákoló parázs közt. Megpróbálta teléleszfeni a tüzet, de a kissé nedves nagy fahasábtól, amit türelmetlenül rádobott az utolsó kis fényes piros szem is álmosan becsukódott. Idegesen vetette magát karosszékébe. — Egy asszony! — gondolta. Mióta’az anyja meghalt, natyo» elhagyottnak érezte magát. Már fél éve élt igy nő nőikül, a nagy, kietlen házban. A nősVh'siől mindig húzódott. Amíg az anyja élt, semmi szükségét nem érezte. Anyja becéző gonddal kényeztette és egyetlen ambíciója volt fiának gourmandériáját kielégíteni. Kásás a nagyszerű ebédek, finom szivarok és francia licnieurök között tökéletesen boldog volt. De mióta az anyja meghalt, lelke mélyén mind gyakrabban felmerült a gondolat: nem lehet igy élni. Már csak puszta megszokásból mondogatta a lóindulata ajánlatokra, hogy: Eszem ágában sincs! Dehogy is nősülök! De, ha reggel nem volt elkészítve a fürdője, ha egymaga kfízködte bele a gombot a mancheitd'ába, ha hideg volt leves és kemény a hús, mindig paranoiákban állt előtte az egyetlen lehmiges: megnősülni. Olyankor gondolatban végignézte a társaság összes eladó lányait és asszonyait. Je ez a szemle mindig azzal végződött, hogy Kásás Péter megint csak agglegény maradt. Most azonban komolyodott a dolog: Néhány hit élőit megismerkedett Dékdssy Adriennel. Adrienne özvegy volt, szép szőke nő. korban is illett hozzá, anyagilag is. Pár Kásást nem az utóbbi vonzotta Adriennéhez. Csak tetszett neki az asszony, a haja. a hangja, kereste a társaságát, ha csak tehette elkísérte az uccán, kétszer már meg is látogatta. Tulajdonképen nem volt szerelmes, de ma, ebben a hideg, üres lakásban egyszerre ellenállhatatlanul vágyódni kezdd t utánna. Maga előtt látta bő, csipkés pongyoláidban, a kályhához dőlve és sajátságos associatioval, a kályhát is fényesnek és melegnek látta az asszony mellett. Aztán az asztalnál látta, vele szemben és az asztal meg volt terítve és virág állt rajta, mint é ^sany’a idejében. —Adrienne... — Rajtakapta magát, hogy hangosan mondta ki a nevét. Elmegyek hozzá. — határozta el. A kapuban mégegyszer megállt. A hideg ztigó szél belekapaszkodott a kapu szárnyába, alig tudta kinyitni. Egy pillanatig habozott, de oly tűrhetetlen volt az egyedüllét a hideg lakásban, hogy mégis nekivágott. Adrienne háza alig negyedórányira volt. de most minden lépésnél küzdve a széllel, meg-megcsuszva a fagyos rögökön.. úgy látszott, vése-hossza nincs az útnak. Pétert boldog öröm öntötte el, mikor végre meglátta a kivilágított ablakokat. I — Háta Istennek, otthon van — sóhajtotta. — elveszem feleségűn — határozta el, miközben hirtelen megkapta a kalapját, amit a sarkon letépett a tejéről egy különösen erős szélroham. — Még ma megmondom neki! — És szinte futott, azzal a türelmetlenséggel, amivel a nehéz elhatározása emberek sürgetik azt, amire nagy nehezen rászánták magukat. Adrienne csodálkozó örömmel fogadd — Ilyen időben?! , Péter lihegve törülgette bahtszdról a zúzmarát. — Ha én magát látni akarom... és különös melegséggel csókolta a kezét, a miről finom heliotrop illat áradt. Aztán boldogan nyújtózott ki a világos selyem lauteuiiben. Milyen szép volt ez az asszony, a csillogó szőke hajával és milyen jól illett hozzá ez a szeszélyest asszonyos szoba, a sok selyemmel, csipkével, puha párnával és a mindent betöltő illattal. Egyszerre összeborzongott. Az asz-Szony észrevette. — Látja, maga könnyelmű ember — porolt kedveskedve — egész üttázottt Mindjárt hozatok egy csésze teát. — Hálás leszek érte — mondta Péter — és magában hozzá tette: drága, figyelmes, jó, micsoda feleség lesz! De a teának magának is örült. Fázott és a torka kiszáradt. A pár perc szinte hosszúnak tűnt, amíg a szobalány megtérítetté a kis asztalt, (virág is volt rajta\ ahogy otthon elképzelte) és behozta a) várva várt italt. Péter türelmetlenül hajolt főléje, orrcimpái a született gourmand érzékisé-, gével tágultak, hogy magukba szívják a tea aromáját. ( A következő pillanatban idegesen meg* rdndult. A jó! ismert illat helyett valami furcsa szokatlan szag, valami keveréka. a fűszerezi etek és drogériák illatának csapta meg az orrát. Mégegyszer fölé'e hajolt és félve emelte a'kaihoz a finom japán csészét. — Ne féljen, nem forró — biztatta at asszony, alá észrevette habozását. ' > Igaza volt. Ez a halványsárga, kissé> zavaros folyadék, amit Péter e percben szálához érintett, tényleg nem voU forró. Meleg se ve" rnngyos volt. Langyos volt, ránt a ''armat, vagy mint a frissen fejt : Péter, aki szerette a frissen fejt'tejti es a nyári harmatot faj — nézni, nem szerette a langyos teát- Visszatartotta a lélekzetét és nagy elhatározással szá'ába vett egy kortyot. A következő pillanatban rémülten tetta le a csészét. Volt ebben a teában citrom rum, rengeteg cukor, még vanília is. Talán csak tea nem volt benne. Később, évek múlva, ha Kásás Péter életének erről a fatális teájáról beszélt, mindig úgy mesélte, hogy szegfűszeg, címet és szerecsendió is volt benne. D« hát ez rosszindulatú célzás volt. Az igazság az, hogy a teában csak egy kis vanília volt. Ám !'1sás Péter szerette a vanília illatot, de nem szerette a vaníliás teát. Igy hát ott tartogatta a szájában és csak nagyobb lelki küzdelem után szánta rá magát, hogy lenyelje. Akkor is olyan rémült arcot vágott hozzá, hogy Adrienne résztvevőén tudakolta: mi a baja? — Valamit... otthon... felejtettem— dadogott Péter. Mit? elküldhetnék valakit érte? — clőzékenykedett Adrienné. Péter villámgyorsan felmérte a helyzet két esélyét: meginni a teát, vagy itthagyni meleget, szép asszonyt, uzsonnát és visszamenni a viharba. És elszántan az utóbbit választotta. — Nem lehet — darálta — a kulcsaimat ... a kasszát... a klienseimnek fontos iratai ... idegen pénzek... Már vette is a kabátját, nem is telelt Adrienne nyugtalan kérdésére, hogy mikor 'ön vissza, bocsánatokat kért. kezet csókolt. meghajtotta magát és már kint is volt. Ott neki dőlt a falnak és nagyot fújt, mint aki sitlyos veszélyből menekült meg. De a vihar nem hagyta sokáig elmélkedni. Nem maradhatott ott a sarkon állva, hát csak elindult, maga sem tudta hova. Most érezte csak, hogy nem is me-
