Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-25 / 356. szám
22. oldat BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1927 december 25. Kopognak. Kertész, a hires párisi magyar fotóriporter érkezik. Berlini lapjai számára akar egy felvételt. Luigia tiltakozik. De a fotográfus beigazitja a masináját és Vanzettí kisasszony arcára kiül az első mosoly. — Várion egy percet — suttogja bágyadtan és ösztönös asszony! mozdulattal nyúl a tükörért, rendbesimitja halát, megmaszirozza a ráncait aztán odaáll a gép elé. — Tessék. Hiába, minden drámán, bánaton, szenvedésen túl elsősorban fl is csak: nö. Révész Béla Joinville. Páristól alig húsz percnyire fekszik. A vincennesi erdőkön keresztül robog a villamos a Marne partjáig, amelynek egyik derűs, kertes, napsütötte villájában lakik Révész Béla a családjával. A Marne partján most kirándulók sétálnak, a folyón uszályok és csónakok ringatóznak lomhán és a viz közepén apró, zöldlombos szigetek, megannyi smaragd a folyó mellén. A kis strandon uszódresszes nők és férfiak lubickolnak és a hidakon bágyadt villamosok cikáznak. Mintha nem is itt dúlt volna nemrég a világháború legeszeveszettebb csatája, a békés folyócska vértől dagadt, mint a terhes asszony és gránáttépte hullák usz tak a sodrában. A mezőt, melyen most a francia paraszt szánt gőzekével, srapnellek túrták fel és az eke alól sűrűn fordulnak ki emberi csontok, ágyutalpak és rozsdamarta szuronyok. Elfogódott vagyok. Megható és ünnepélyes igy szemtőlszembe ülni egy Íróval, akinek diákkorom legkedvesebb olvasmányait, az első uj magyar novellákat köszönhetem, ügy beszél, akár a novellahősei, tömören, lágyan. Amit mond: kerek egész, mint egy kézirat, hogy nyomban szedésre lehetne adni. Minden érdekli. Utódállambeli költőket említ és kérdez. Latolgat, mér, dicsér. Szereti és számontartja a fiatalokat. Az olvasó, Révész Béla olvasója, azt hinné, hogy nála már lezárult a felfedezés korszaka, az uj költők utáni kíváncsiság. (Ez nem is lenne olyan érthetetlen. Aki ilyen nagy örökséggel és barátsággal áldott, mint az Ady Endréé volt, érdekelheti öt még más poéta? Hihet-e más prófétában és hűtlen tudna-e lenni költői ideáljához?) De Révész Béla ma is — huszonöt esztendős Írói múlt után — kereső és nyugtalan, akár mi, fiatalok. — A francia írók — mondja — gazdagok. Sokat keresnek és lói élnek. Nem kallódnak el robotban, újságírásban, mint a magyar tehetségek, akik még a kibontakozásig se igen jutnak el és viszszahullnak a semmibe. Párisról kitérő véleményt ad. — Nagy, lármás város. Különös, szeretek sétálni, egyedül barangolni a boulevardokon, ezer színjáték, kaland, élmény: ez nekem Páris. Az újabb költői irányoktól várja a mai generáció sorsának jobbrafordulását. Uj világnézet, uj erkölcs mindenben. Nincsenek de-jei és Aa-jai, természetesnek találja és örömmel üdvözli. — Ma már nincs tiszta vers, novella, regény, aminthogy nincs százszázalékosan megállapítható zsidó, francia, vagy német faj sem. íme a fajok és műfajok keveredése. Regény-versek és vers-regények. Szuboticát említi. — Ha majd túl leszek a jubileumi cécókon, felolvasó körútra megyek Erdélybe. Lehet, hogy közben kiszállok Sznboticán is. Melegen invitáljuk és az Író megígéri, hogy Szuboticán is rendez szerzői estét. A program? Révész-novellák és a legfrisebb Reinitz-Ady-dalok. Eddig kerültem Ady nevét. Valahogy úgy érzem: Révész Béla Írói egyénisége külön is önálló, kerek egész és ha ez az életreszóló, hatalmas Incidens, az Ady Endre barátsága, nem jön közbe, ő akkor is a mai Révész Béla marad, akinek külön polc jár a magyar könyvesházban. És Adyról irt könyvei akkor is lenyűgözően érdekesek, maradandó regények lennének, ha Ady neve helyett »Egy ember élete« cimet viselnék. — Nem gondolt még rá, hogy színdarabot írjon Adyról? — De igen. Ady élete oly nagystílű, Üstökösszerű, hogy feltétlenül színpadra való. A zseni mindenkit érdekel. Ám nem szeretném, ha azzal vádolnának meg, hogy tizleteskedem. A szindarabirás ma (és egy népszerű vigjátékgyárost nevez meg) a mesterembereknek konjunktúrája. Pedig... sokkal szentebb nékem Ady, semhogy kasszasikert hajhdszó direktorok kényére-kedvére adjam. Úgy érzem: még nem szabad hozzányúlni. Túlsók érzékenységet bántanék meg vele. És különben Is: a könyvemben megírtam róla mindent. Majd egyszer... Kisétálunk a kertbe. Almafák és körtefák közt, bokroktól szegélyezett kis ut, valóságos paradicsom. Mária, az Író kislánya, lelkendezve újságolja, hogy kisnyulakat hozott a házmester. Az uccán vasárnapos francia kispolgárok. A folyón fehér vitorlás andalog és egy motorcsónak dühös gyorsasággal nyargal tova a hullámokon. A Járókelők megfordulnak Révész Béla után. Érdekes, Bródy Sándorra emlékeztető feje Itt Is feltűnik. A szomszédos Ids korcsmába megyünk. Tipikus kisvárosi bar, ahol bort és muzsikát mérnek. Révész Béla a terveiről beszél, készülő regényéről, de az automata zenekar rágyújt egy divatos slágerre és a pokoli csattogás, dübörgés elfojt elnémít minden további szót Zilzer Gyula A Szajna partját ilyenkor ősszel festők és hajléktalan csavargók lepik el. A csavargók befeküsznek sziesztiázni a hidak alá, a festők pedig letáboroznak álványaikkal és vászonnal, palettával felszerelve ejtik tőrbe a folyó és a város örök szépségeit. Két hadakozó fél A Pont Neuf körül csapatosan tanyáznak, akár a vándormadarak. Ez a hid Zilzer: önarckép. már halhatatlan. Ezer kedvét ezer időben örökítették meg, de még egyre jönnek újak, elszántak, névtelenek, hogy rajta köszörüljék világhíresre az ecsetjüket. Fiatalok és körszakálasak, egyformán éhesek egyformán kezdők. Itt találkoztam Zilzer Gyulával. Nem pingálnl jött, csak a festőtársai munkáját nézegette. Kíváncsian, akár egy érdekes tájat. — Erre lakom — mondja — és szeretek elcsevegni a kollegákkal. Egy agg festő mutatja a vásznait. A Notre Dame tizenötféle változatban, Most festi a tizenhatodikat: a Notre Dame ősszel. — Micsoda szorgalom — suttogja Zilzer áhítattal — micsoda reménytelen szorgalom! Fenn, a kőgáton fut az élet. Szembe velünk a Louvre piszkos-barna sziluettje és lejjebb, a ködben, a Concorde. Oly szép, oly sokféle ez az egész, itt, a szépség szoknyája mellett eltudnék üldögélni napokig, hetekig, akár a szobrok és a boldog szökőkutak. * A budapesti Képzőművészeti Főiskoláról kizárták, mert zsidó. Erre Münchenbe ment letette a mérnöki vizsgát, végigjárta Olaszországot, Hollandiát és megállt Párisban. — Négy éve élek Párisban — meséli — a Clarté csoporthoz csatlakoztam. Lehajtja a fejét. — Ezt persze könnyű kimondani: a Clarté csoporthoz csatlakoztam. Nem ment könnyen. Barbusse fedezett fel és 6 segitett át az első nehézségeken. — Hol érezte magát a legjobban? — Hollandiában. A modern mesterek tiszta, gondtalan világa. Az építészetük Is csudálatosán egyszerű. Egészségesek»' I boldogok. Talán innen van, hogy Hollandiában csupa jó emberrel találkoztam. — Mesterei? — Nincsenek. Picassót és Goyát bámulom. És sok névtelen fiatal festő képeit»1 akik majd csak évtizedek múlva jutnak: világhírhez. Egy mozi előtt megyünk el. Plakátok vicsorognak ránk a falról— Roppantul érdekel a film. Persz® nem a mai giccses rém és szerelmi históriák, hanem maga a filmtechnika. Pedig a kinema sok örömtől fosztott meg, akár a reprodukciók. A reprodukció elveszi az eredeti kép varázsát. Tucat cikk lessz és banalitás, akár a nagy jelszó, divatos dallam, vagy szép verssor. A a mozi ép igy lejáratja a messzi városokat, tengert, erdőket, hajót, repülőgépet. Zilzer: A Jockey bar. Ziizer: Kinal lány. — Mit dolgozik? — Könyveket illusztrálok. Angol, német és francia folyóiratoknak szállítok rajzokat. Ép a napokban adtam el egy nagyobb »szállítmányt« Amerikába. A szegény piktorok Mekkája ma Amerika. Onnan jön a pénz és a dicsőség. — A Szalonban már több ízben szerepeltem. Most az őszi tárlaton három képem »fut«. Moszkvában is kiállítottam. Erre vagyok a legbüszkébb. A moszkvai internacionális kiállításon egész sereg hires művész vett részt. Szovjetoroszország nyolc freskót rendelt nálam. — Érdekli Oroszország? — Inkább a művészetük. Az uj orosz irók és piktorok zseniálisak. Dolgoznak. Én is ilyen internacionális embernek érzem magam. Láttam a háborút és még előttem vannak a rémségei. Az újságok pedig úgy írnak az uj háború lehetőségéről. akár egy népünepnélyről. Ha nem lenne elképesztő, szinte nevetségesnek tűnik, hogy embereket, akik repülőgéppel, autóval, gőzhajóval és rádiummal rendelkeznek, egymásra lehet uszítani a »a haza« és a faj jelszavával. Séta közben egy könyvkereskedéshez érünk. A kirakatban Ziizer-képek A kereskedő udvariasan kiszól: — Monsieur, négy rézkarcot eladtunk. És Zilzer »rögtön jövök« kiáltással siet be felvenni a honoráriumot
