Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-24 / 355. szám
rtjf xei Muncurkó diákévei $ Egy medvebocs naplója I. ta K ó r ó Pál ÖTÖDIK FEJEZET melyben a mcdvcbocsok az iskolában megtanulják, hogy mi a szivárvány és a visszhang. Nyafogó Nándi megeszi a szivárványt, majd Diótörővei együtt a tojások közé pottyant, aztán kimegyünk az erdőre visszhangot hallgatni, végül ismét nagy verekedések keletkeznek, de legvégül minden jóra iordul. Zenebona Zebulon tanító ur egyik napon igy szólt az iskolában: — Bocsok, holnap természetrajzi óra lesz. El fogom nektek magyarázni a szivárványt és a viszhangot. Azért minden bocs hozzon el hazulról egy jókora darab mézes kolbászt és egy tojást. A mézes kolbász nekünk medvéknek a Iegizlctcsebb csemegénk. Knülről éppen úgy néz ki, mint az a kolbász, melyet a mészárosok és hentesek árulnak és disznóhusból készítenek. Belülről azonban a tartalma egészen más. Méz van benne mogyoróval, dióval, mandulával, szentjánoskenyérrel és mazsolával vegyítve. A Otthon én is megkértem papámat, nemes és nagyságos Morgó Mackó nemzetes urat, hogy adja ki parancsba Hiimrnögö Zsuzsána nénc szakácsnőnek, hogy csomagoljon be nekem egy jókora darab mézes kolbászt, mert másnap a tanké ur arról fogja megmagyarázni, hogy milyen a szivárvány, ) — És miért kell éppen teneked vinni mézes kolbászt, Muncurkó — kérdezte a papa. — Nemcsak én viszek — válaszoltam — minden bocsnak kell vinni. — Ejha, mordizomadta, — dörmögütt erre papa, — de okos a tanító ur, igy szerzi be az egész télire való mézeskolbászt. — De a hümmögő nénc adjon vele egy tojást is, mert a tanító ur azt is mondta, hogy ezzel fogja a visszhangot magyarázni. — Tyü, mordizomadta, — dörmögütt most már mérgesen a papa, — ez a Zenebona Zebulon a télire való tojpst is nagyszerűen szerzi be. _ Egy bácskai fiú iviszoiitagságos utazásai az : I egész világon át Irta Kubán Endre 14 r Kilics Pali meg akarta mutatni, hogy méltó arra, hogy Szám Havkansz társa legyen és egyetlen szóval se válaszolt a gazember beszédére. A két rabló azután körülnézett és legelőször is jól belakott a még meg^ lévő- szarvaspecsenyéből. Azután megmotozták foglyaikat. Minden zsebüket kiforgatták és abból kiszedték minden holmijukat. Majd félrevonultak és tanácskoztak. Körülbelül öt perc múlva újra a két megkötözött elé léptek és a szakállas igy szólt: — Megérdemelnétek, bogy saját puskátokkal agyonlőjjünk, vagy pedig saját késetekkel agyonszurjunk benneteket. De ez a gyors halál nem éreztetné veletek eléggé nyomorult állapototokat. Ti arra vagytok méltók, hogy hosszú halált haljatok. Pusztuljatok el éhen-szomjan. Férgek rágcsáljanak elevenen össze benneteket. Kötelékeiteket még szorosabbra huzzuk, aztán beteszünk a bokorba, az itteni tanyáv' — Ne rijj! Hozzánk nem jön az angyal, ha jól mosogatsz és megtanulsz kötni, hát újévre kapsz cipőt. Most itt ülj, mig jövők. De a lány csak sirt. Akkor nekem valami nagyszerű terv jutott az eszembe. Mondtam: ’— Bácsi! Adja ide a lányát, mi el visszük, mert nálunk lesz fa és holnap eljöhet érte! Az öreg csak dörmögött és végigmustrált minket. De aztán kérdezte, hogy hol lakunk. Megmondtam neki, arra aztán kalapot emelt és azt mondta, eljön holnap. El is döcögött mindjárt. , Megfogtam a lányt, de Gazsi csak nézett: — Mit csináltál? — kérdezte aggódva — szorulni fogsz otthon! Én is megijedtem egy kicsit, de aztán mondtam: — Nem mondjuk meg, csak mikor már csönget az angyal, akkor már nem fog anyus haragudni, mert olyankor nem lehet haragudni!- Kiindultunk hazafelé. — Hogy hívnak? — kérdeztem tőle. — Flórának — felelt ő, de olyan reszketős hangon, hogy most már nem féltem, hogy anyus megharagszik és nem bántam semmit, csak azt akartam, hogy jöjjön és örüljön a karácsonyfának. Gazsi halkan azt súgta nekem, hogy majd sirni fog a lány, ha látja, hogy mi sok mindent kapunk, ő meg nem kap és hogy adni kéne neki valamit. Visszasírtam Gazsinak: — A céllövő puskát nem adom, meg az itgyse váló lánynak, a csavarható hajó se neki való, hanem a gázlabdát neki adom és te is adhatsz valmit és engeded, hogy a kőépitővel építsen! Hazaértünk, de nagyon bajos volt bemenni, mert mindig járt valaki az előszobában. Végre besurrantunk az én szobámba és én mindjárt kinyitottam egy nagy üres szekrényt és mondtam: — Ha jön valaki, ide bebújsz s csak akkor jössz ki, ha szólok 1 Gazsi az ajtóba állt, hogy vészjelt adjon, ha valaki közeledik. Akkor kibontottam a nagykendőből Flórát és levetettem a kabátját. Hát egész helyes kislány volt, olyan nagy bámész zöld szeme volt és kis fitos orra, mint egy babának, de a haja az gyönyörű volt, olyan, mint az arany, de egészen Világos, inkább ezüstös és "»ba. de iszonyú kócos volt és a a napja, mint máskor. Játszott, evett, Ivott te]ínSőf Es SatP curozott a cirmos cicával. Mikor aztán közeledett az este, Péterke nagyon leste az udvaron hangzó lépéseket. Tudta, hogy itt az ideje, amikor anyukának haza kell jönni. Péterke mindig meghallotta anyukájának ismert lépéseit és eléje tipegett az ajtóhoz. Ezen az estén azonban hiába várt. Egészen sötét lett és anyukája mégsem jött. Péterke meg is éhezett, de már nem volt se kenyérkéje, sem almácskája, sem ejinkója. Sírva ült a földön és magához ölelte a cirmos cicát. Sirás közben elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy megjött az anyukája és hozott sok uj játékot és finom ennivalót. Mikor Péterke felébredt, már megint világos volt. A nap besütött az ablakon, mert megint reggel volt. Péterke, aki fölkelt a földről, ahol aludt, csak azon csudálkozott, hogy anyukája — mert hisz álmában itt volt — nem ébresztette föl és nem készített számára ennivalót. Azért csak "nckiállott a játéknak, de kedvetlenül, mert éhes volt. Egyszerre csak lépteket hallott az udvarról és nemsokára kulccsal nyitották az ajtót. Péterke már azt hitte, hogy megjött az anyukája. Azonban nem az jött, hanem két bácsi és azt mondta az egyik: — Péterke, mi most eljöttünk érted. — De anyuka azt mondta, hogy nekem nem szabad elmenni, — felelte félő hangon Péterke. A két bácsi egymásra nézett, aztán ezt mondta a másik: — A mamád mondta, hogy jöjjünk el érted. Péterke most már nem ellenkezett. A két bácsi megint lezárta a lakást és Péterkét elvitték egy nagy házba, ahol soksok kicsi gyermc kvolt, fiúcskák és lánykák, akikre jó nénik vigyáztak. De az anyukáját nem találta ott. Kérdezte is az egyik jó nénit: — Néni, kérem, mikor jön az anyukám? —• Az anyukád messzire ment, Péterke, — válaszolta a jó néni, — csak légy türelemmel. Később, mikor megint kérdezősködött Péterke, a jó néni igy szólt: — Péterke, az anyukád olyan messzire ment, hogy eljutott az égbe és most ott lakik az Istenkénéi. Az égből mindig lenéz és téged figyel, hogy jó vagy-e. Azért ne rosszalkodj sohasem, mert akkor nagyon elbusulna anyukád odafent a menyországban. Péterke, aki eddig sem volt sohasem rossz, ezentúl még 728 747
