Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-11 / 343. szám
1927. december 11. BÄCSMEGYEI NAPLŐ 27. oldal . Senki többet harmadszor“ Feljegyzássk egy árverésen Barátságtalan veres épület a Dunapartra torkolló ferencvárosi uccán. A Póstatakarék árverési csarnoka. Piros cédulával, hideg, hivatalos számmal fel- Cicomázva ide kerülnek a záros határidőn belül ki nem váltott zálogtárgyak. És itt vannak most mind, akik gyakorta dobálják ki a ballasztot a szegényes cókmókot, könnyes kabátot a testükről, képot, könyvet, szőnyegecskét, hogy az életük megtépázott léghajója könnyebbülten emelkedhessék kissé magasabbra. Árverés. Némelyek felhajszoltak kevés pénzt, hogy licitálhassanak a kalapács alá került kedves holmira. Vannak kiváncsiak,, vannak közömbös szemlélők is, legtöbbjét pedig az olcsó vétel reménye csábítja. Kísérteties tabló. Zsúfolásig telt terem, sóhaj, suttogás, sóhaj, amit egyszerre vág el a felhangzó kettős kalapácsütés. Az árverés kezdetét veszi. 212. szám. Egy zongoraszék. Ülője fényesre kopott, igénytelen darab. Talán másniba font hajú régi kisasszony hajladozott felette egykor negédesen valamely Chopin etűd ábrándos taktusaira. Kikiáltási ára 2 pengő. Nem sok pénz még itt sem, jelentkező még sincsen. , — Egy pengő — kiáltja valaki a (hátsó padsorok egyikéből. Parfömös dáma. A dobogón rövid tanácskozás kezdődik és perccel később övé a darab. Kikiáltási áron alul is. — Jó lesz konyhaszéknek — véli a dáma. Nagyobb érdeklődést kelt egy álló Óra. Ingái méltóságos lassudadsággal lengenek. Nagyon tetsző darab, tizenöt pengőre hajtják fel az árát. Elkeseredett küzdelem után egy »viszontkereskedő« birtokába kerül. Tipikus hiéna. A sikerült vétel után néhány számot jegyez az előtte fekvő papírlapra és figyel tovább. »Egy kép rámával«. Zöld mezőben krinoünos hölgy, olajjal föstve. Még hozzá rámával, öt pengőért váltja magához egy »privát«. Az iménti hiéna gratulál a vételhez: — Potom pénz nagysád, én úgy éljek! De azért nem licitált rá. . A vásár fásult unalomban folyik topább. Nincsen olyasmi, ami felkavarhatná a kedélyeket. A vételkedv is lanyha. Nagyobb tárgyakra alig akad reílektáns. Szalonsszíalka két székkel á la XIV. Lajos, 30 pengő. Hosszas csend után nyújtja csak fel a kezét valaki. Egyhangúlag az övé. A tempó ké,’sőbb meggyorsul kissé. írógép, beretvakészlet, télikabát, fürdőkád és kanári kalitkával tarka összevisszaságban kerülnek kalapács alá. Egy kislány nevén szólitja a kanárit. Sirós dünnyögéssel beszél hozzá. — Majd kiváltjuk — kézqnfogó anyja nyugtatgatja ilyetén és már huzza is tovább egy asztol’al. A kislányt csak elönti a könny, nem igen hisz benne bizonyára. Idc'egyzem: Lukinak hívták a kanárit és nyolc pengőre kiáltatott ki a szép zöld kalitkával egyetemben, de nem kelt el. 291 szám abtr 1? könyvet kinál a katalógus. Jó állapotban levő példányok va’amennyi kötve, nagyrészt Genius miniatűrök. Egyetlen ilyen könyvöt 5 pengő a bolti ára. Itten az egészért hat pengőt kér a kalandos ember, c\ egyetlen kéz sem eme'ked'k a magnóba. Nem kell a tizenkét könyv senl-'nek. Azután ismét könyvek jönnek. I ehetetlenül olcsó árakon, sóiméval összeerősitett kötegeltben, tizenötévelhi.szávai. Ai'g kél el egynéhány. Csodálatos egyébként és a nyomor sebes körforgását illusztrálja, hogy egészen uj kiadványok is vannak közöttük. Mintha valaki a megvétel után olvasaílanu! azonnal idehozta volna őket. Az árverés szenzációi: az ékszerek. Hát itt szabadon garázdálkodnak a hié,ná!c. Szemhez illesztett nagyítóval nyüzsögnek a kis üvegpult előtt, veszekszenek és ócsárolnak. Ez az ő uccájuk, privát itt aligha juthat szóhoz. A legkisebb érték: egy fogvájótartó, tiszta porcellánból. 20 fillérért kél el. V„jjon mennyit adhattak ezért az elzálogositónak? A legkedvesebb: egy gyerekkocsi. Csipkefiiggönyös ernyővel, vadonatúj lakkozással, fiatal munkáskülsejü férfi licitál rá és nagyon boldognak látszik, mikor sikerül megszereznie. — Francia alvó és beszélő baba — hirdeti az ember a dobogón. És állítását bizonyítandó mindjárt meg is szólaltatja a babát. A baba azt mondja: ma-mama. Ttz pengő. Valaki kabátokat próbálgat az első teremben. Városi bundát és felöltőt vegyesen. Azután körülnéz egy tükör után. Gorkij borús figuráit idézi bennem egy árva vekker. Szeretnék szemébe nézni az idehozójának. Kis kacsa fürdik fekete tóba’ — Anyjához készül: látogatóba: látogatóba: Lengyelországba... Kis kacsa fürdik fekete tóba’... Julis: (fekete ruhás fiatal leány, kis batyut tart a kezében — piros kendőbe kötött batyu — mintha a szivét hozta volna benne: le nem tenné a földre, egyszer egyik kezébe veszi, aztán a másikba... Türelmetlen — a komp mintha a bánáti oldalhoz nőtt volna: egy révész sem mutatkozik, mind a csárdában Valiinak, ahonnan vad bánatu nóta száll szét a Tiszát ölelő szikre. A szik olyan, mint a meddő asszony — viruló anyák között... Puszta, árva, sós izü föld: béna, vigasztalan bánat — seb: ami a kis libapásztoroknak is fáj, akik itt bolyonganak rajta és soha virágját nem látják és mintha éreznék e föld tragédiáját — meleg, titkokba menekülő dalokat énekelnek: Kis kacsa fürdik fekete tóba... Milyen fájó ellentét: a kis gyámoltalan, pelyhes, hófehér kacsa a szörnyű fekete tóba — a megsemmisülésbe hullott fehér álom... a szik soha ki nem virágzó, el nem jövő termése... Ilyen ellentét a kis hamvas szemű libapásztor az egyhangú, kiégett sziken... vagy: a csárdában i mulató juhász, aki három napja éjjelnappal mulat, énekel —- iszik és látszik, hogy egyre szomjasabb... vagy ott a Tisza partján az a fekete ruhás lány a kis batyujával — ez mind-mind bánat: a szik különös élete, ami a lakóiban ég olthatatlanul... Milyen nagyra kinyillanak- a kis libapászter szemei... hol is lehet Titokország: Lengyelország... és hova megy Julis a batyujával?... Remegő, sejtő hangjukat át-átcsapja a szellő Julishoz, aki ilyenkor még vágyóbban nézi a mozdulatlan kompot... vájjon ott van-e a libapásztorok között Csőre, a kis húga?...) hát soha se gyünnek már?! Libapásztorok (énekelnek): anyjához készül látogatóba... Marci (kis legény három lány között): soha se lesz dél? Rozi (három között a legnagyobb, szőke, álmodó szemű, életre már felfigyelő kamasz leány): csak nagy legyek, érnék szógálatba. Maris (élénk, fekete lányka, jól öltözött, gondtalan): jaj annak, aki szőgálatba megy. Nekünk is van szógálónk. Sokat sir az. Pori: e! köll mennem. Szegény lánynak az jár: szőgálat, mer különben nincs még ruhája sem. Menni, menni a messze, ismeretien világba... aki felfogad. Évekig se látja a szülőfaluját, hiába fáj a szív! — csak mondani keli: ne fájj szivem ... mért fájsz? ... úgy se lehet róla 'enni... Meggyiinni se nagyon érdemes! Elfordulnátok tőlem. Ha mondanám: ismersz-e Maris?... együtt őriztük a libát a csárdánál... mit mondanál?... semmit... elfordulnál... de mégis meg kellene gyünnöm, mert a mostohám már öreg lenne, osztán Völlene neki egy kis gvámolitás. Hát ki gyámolitsa? Csak én. Elővenném a fényes pénzt: itt van, én adom — a Rozi. A Rozi. akit felnevelt, aki most elgyiitt a szegény öreghez. Hát anyám vót. Áldja meg az Isten. Vegyék magának kendőt, meleget — mert éti a lánya vagyok. Van most lánya... süssön, főzzön szegény... öreg ... anyám... (A hangja elfulladt, a szemét könnyek borítják.) Manci—Maris—Ver ka (kerekre nyílt szemmel nézik Rozit... hallgatnak... mély szótlanságukból kiértődik Rozi különös, tehetetlenül nagy, ábérándozó fájása ... se kenyere... se ruhája... szógálatba köll menni... és Rozi fájása bennük is fáj...) Verka _(a legkisebb, kis tömpe orra Kéktölcséres régi gramafonért folyik a vetélkedés. Öt lemez is jár az öreg szerszámhoz. Az egyiket megnéztem. Az *Ujjé a ligetben nagyszerűt volt. — Jó lenne kipróbálni — indítványozza a reménybeli tulajdonosok egyike. És a gramafón szolgálatkészen recsegi el a Hulló falevelet. Odakünn november idusa van, a lucskos hideg elér a csontig. Egy ember boldog izgalommal tűri fel az imént vásárolt télikabát gallérját. mellett könnyek folydogálnak): hoz... hoz... Marci: mér sir e? Rozi (megsimogatja Verkát): bizony az fáj, mikor az anyja beteg. Az sirhat. Akkor mi a ház,?... én tudom. Ti nem vagytok árvák! Akkor a gyerekek szétszóródnak, egyik ide, másik oda. Verka (egész testében összerezzen... a faluból most kihallatszik a déli harangszó... szava zeng-zug a földeken... szinte lehengerel mindent... csak ő él most a szik felett...) Rozi (megöleli Verkát, aztán súgva, nehéz, törött szókat mondneki, ő is reszket: szenved...): ez csak a déli harangszó... ne félj, az más... másképp szól... ó, én tudom, megérzem: mikor anyának harangoznak... Marci: ebédeljünk hát! Libapásztorok (előveszik a kis elemózs’át: pirosbabos kendőbe kötve egy darab kenyér. A kendőt térdükre terítik... a kenyeret igy majszolgatják a kendőről.) Rozi (evés közben mesél...): vót egy kis pajtásom: Csőre vót a neve. Mindig együtt őriztük a libákat. Osztán meghótt. Egyszer azt mondta a Csőre — Rozi, van nekem egy testvérem szógálatba. És itt elsírta magát... Julisnak hívják. Szeretném mégegyszer látni. De nem mer eljönni, fél anyámtól. Soha se 'atom többé. Látjátok, ha most ez a Julis megjönne, se Csőre, se apja. Maris (hirtelen felugrik, csillogó szemében gyermekszívének minden szinecsodálkozása): a délibáb! Mind (sejtésektől élő szóval): a délibáb! Rozi: hunyjátok be a szemeteket! ügy nézzetek feléje. Mit láttok most? Marci: semmit! Rozi (kinyitja mélyre ijedt szemét, úgy nézi Marcit): igazán nem látsz semmit? Marci: semmit. Igazán. Verka—Maris (döbbent, ellenséges érzéssel nézik Marcit. Elhúzódnak tőle. Marci más, olyan idegen lett nekik... semmit sem látott a délibábban!) Rozi—Maris—Verka: (amint eltávolodnak Marcitól, összebújtán, suttogva beszélgetnek, aztán lehunyt szemmel a délibáb felé fordulva megállnak... három kis lány a sziken, akik most úgy megtalálták magukat a délibábban, a mesében: a titokban...) Onnan föntről, Szenta felől meg jön, jön a délibáb... egyre közc'ebb... A szik meddő, lelket verő terméket'pnsége fölé lehelt élet — a mese: a délibáb... a szív kenyere! Azok a mindent tudó tudósok azt mondják, hogy a délibáb a Tisza páráiban megtört napsugár játéka. Jól van. De a szik lakóinak más... mert ők a szív szivárványszínű párnáin át nézik és szebbet látnak, mint a tudósok. Nem a törvényt — hanem a törvényt adó kinyilatkoztatás erejét — a magasba emelő szárnyakat... valamit — ami repülni tud velünk... a törvény lelkét: az életet magát s ami ennek is magja — a sejtést ... Először volt a kinyilatkoztatás és csak azután a törvény!... És jön, jön a délibáb... lángol a napsugár és dalol az élet... és élet lett a puszta: ének... Csodálatos város jön, nő a puszta fölé és e városban trónol a szivünk játéka: a vágy ... A titkok megnyílnak, az éj ránk önti mézeskalácsos sátrait és mi szedegetjük az ég bábjait... ki-ki a magáét és játszunk az éji bábokkal égi játékot: mese, mese mess kenyeret, ha nincs késed — fogj egeret!... Maris (arcán gyermek álma forró. édes mosolya, suttog...): a királylány., gyémánt a ruhája... Verka (örömtől elfultan): az anyám!.. Rozi (fájón): jaj, a Csőre!... Marci: (nagyót kiált): valaki idejön! Rozi—Maris—Verka (az elröppent álom visszafájó szomorúságával): egy fekete ruhás lány. Julis (aki most ért ide, keresőn körülnézi a libapásztorokat, csalódottan köszön): ajdon Isten, gyerekek! Rozi (egész testében reszket, egy lépést Julis felé lép, merőn annak arcát nézi: úgy hasonlítasz hozzá. Julis (meglepetten, kissé döbbent szóval): kihez? Rozi: akit a délibábban láttam — Csőréhez. Julis: nekem van egy kis húgom- Csőrének hívják. Rozi (hirtelen jött, szenvedő sírással): nem te vagy a Julis, aki szógálatba ment? Julis (félőn mosolyog): de én. Rozi: akkor hiába jöttél. Nincs s® apád, se húgod! Julis (reszket, alig tudja tartani a kis batyuját): jaj, ha igaz?! Rozi (megöleli): úgy sajnállak! Julis (leejti a batyut, aztán ráborul, úgy sir nagy, rázó zokogással): jaj, hiába jöttem látogatóba. Nem láthatom többé. Jaj, Csőre, kis testvérem, akkor szógátam én? Ha nem öltöztethetlek föl! (Tépő mozdulatokkal szétbontja a batyut.) Két évig szógátam érte: fehér cipő, kaláris, görbe fésű és ruha... most már kiér szógáljak, ha nincs kit felöltöztetni ... most már senkim sincs ... Rozi (aki most újra látja sorsát): mint nekem. ./ Julis: ó, te szegény! Jaj neked! > Rozi: emék szógálatba én is. Maris: mér van fekete ruhád? Julis: aki szógál, annak az illik. (Amint Rozit nézi, nagy meleg fény gyulád ki szemében.) Ne menj el szógánl! Nézd... (forró akarással) vedd fel ezt a ruhát, igy... most a cipőt... a kalárist... a fésűt a szép selymes, szőke hajadba ... ne menj el szógálatba! Rozi: úgy bánsz velem, mintha testvéred lennék! Julis (most érti meg, hogy minden hiába volt): jaj, kis testvérem! Nincs testvérem! Most már mehetek vissza! — a világba, ahol senkim sincs. Révészek (készülnek elkötni a kompot.) / Julis: megyek már én Is! <. ; ; Rozi: elkísérünk a kompig. Julis (megöleli): mintha igazán a testvérem lennél! (Elindulnak.) A Tisza felragyog szépen, szomorún, melegen... a füzek susognak, a libák gágognak, a fűszálak megborzongnak... és négy kis libapásztor szivébe— amint Julist nézik — mélyre ültetődik az élet egyik csodálatos magja: a fájdalom... és ami történik, mintha nem is volna igaz... mintha a délibáb játéka lenne. De ki is tudná meghúzni a határt mese és valóság közt — élet és álom között... Itt: kiürült egy kis batyu s fájás hullt helyébe... Egy révész (a közeledő csoportra mutat): nini a délibáb! Rozi: mért mássz el Julis? Maradj itt! Julis: itt a szik mindig eszembe tartaná, hogy nincs közietek Csőre... ott messze, messze meg élni fog... hiszen ruhát hoztam neki... kis batyut gyűjtök majd... Mulató juhász a csárdában: hej, föld, szikföld! — de nagyon tudsz fájni! Révész (elkö-ti a kompot). Julis: csókolj meg Rozi! — kis testvérem ... Rozi (megcsókolja). A komp lassan elindul... a kis libapásztorok énekelnek: látogatóba: Lengyelországba ... Kis kacsa fürdik fekete tóba’... Rozi (nézi, nézi, amint a távozó kompot a Tisza hullámai átringatják a túlsó partra... Julis fekete ruhás alakja úgy hat a csillogó Tisza fölött, mintha a vízből egy fekete virág nőtt volna ki... az is — a bánat virága...): soha se jön vissza!... Révész (Julishoz): hova ilyen egyedül, hugám? Julis (otthont vesztett, sehova sem tartozása fájó mosolyával): szógálatba- Padej, 1927 nov. 30. Kristály István d. /. Délibáb a sziken
