Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-11 / 343. szám
1927 đecemfier 11 BAC&vUEGYEI napló 25. oldat PáSfordulás Irta: Berényi János l. Lucián például igazhitű vad forradalmár volt, állandóan vörös nyakkendőt hordott és történelemből szándékos hallgatással tarisznyázta össze a legveszedelmesebb kalkulusokat. Vagy ha kedve szottyant, kihivó hangon egész máskép méltatta a históriagyártó főurak nagyképűségét, mint ahogy a tanár ur a maga-irta könyvéből elmagyarázta. A vén professzor kezében ilyenkor didergett a tollszár, nagy orra ellaposodott és vastag trombita-száján kicsapott a nyál. Az utolsó vizsgán is csak a forradalom mentette meg Luciánt a bukástól, ebből olyan feleletet vágott ki, hogy az elnök szLnte a kegyelmébe ajánlotta magát arra az előre nem látható esetre, ha valahogy még életükbeii árbocra röppenne a vörös lobogó. Az egyetemen azután megismerkedett Fémiával, akipék áhitatos csodálkozása még erősebben túrta a szelet a sistergő fáklya felé. A bárányka-képü lány már az első alkalommal elárulta, hogy csak hallgatni tudja. Később már' csak ámuldozni tuidott. Két hónap múlva megígérte, hogy :az övé lesz. De titkos ajándéknak vagy inkább ábrándos játékszernek kialkudott tőle egy karikagyűrűt. Azontúl mindennap találkoztak. s> 2. Hetenként egyszer odahaza is, a lány szüleinél. Máskor másutt, ahol Fémia boldog vakmerőséggel mutogathatta a féltett menyasszonyi ékszert. Leginkább a napnak, a saját füzét szerteharsonázó tavaszi kábulatnak, vagy legjobb esetben egy-két ismeretlennek, akik .másért csodálkoztak, ha a gyűrűt nézték is. Fénylő husu teremtés volt a lány, messzibe nyitott szemmel, finom kis orrsarlóval. Teste mindig uj ruhák jó szagán úszott és a puhabutoros szobák csöndje fehérre mosta arcát. Az otthon meleg őrszeme alatt ezerfejü vágyakozás ágaskodott ki belőle és ez odavarrta a vad szájú fiatalemberhez. Valami jóleső megtámaszkodás, vérfütő oszlop volt neki a fekete fanatizmus. Inkább a szavak kemény muzsikáját hallgatta, mint a mélyen higgadó érveket, de ezektől a szavaktól mintha csillagot lopott volna hegyébe minden kinyujtózó idegvégződés. Bántott suttogás alá rejtőzött benne a fölkavart tenger. — Meséljen tovább! Érdekel. ' Cifra vánkosok hímzését bujkálták az érzései, virágba vagy véres monogrammba kanyarodon. Ha este volt, nyárspolgárias csókok következtek a végén. De többször a tüzes trón vitézének maradt Lucián és akkor a csókok el is maradtak. A hitvallás lázában elfeledkeztek a tuljózan ölelkezésekről, a lány mintha vérnyomos fölhő dombja mögött hasa’t volna s onnan lesné a lent szétgvalult lángokat. Pórusaiba szikrákat söpört a féktelen mese és art is tudta, hogy ezek másnap a bőrén fognak kipatfograni, mint a betegség gonosz csülagocskái v?gv a fájdalmas tisztulás. Fö'ösLges ké-dést dédelgetett néba, mint aki csum'a szürke záportól akar fé'ni, hogv verőtórmes kentócsficsök integessen ne- I ’ u’aMí biztatóét. — De lesz-e mindig friss hite és ereje boezá? Luc’ép mtó'ére csapott. — M'nd's; !e^z. Még a testvéremen se köm-örülök, ha a másik oldalon fogom látni 3. A forradalom egy őszi déls’őtt dobta levegőbe a kokárdás sapkát. Az egyetem lapja másnap mindjárt az első oldalon Lucián nevét ordítozta. Lucián hős volt, mert lezáratta a konzervatív ifjúság vezérét és önzetlen volt. mert fölajánlotta a forradalmi egyesületnek azt a pénzt, amit két ostoba siheder tarifásáért kapott arra a hónapra. Femia fehér arca az első percekben úgy szívta magába az izgalmakat, mint az itatós a szétömlött rózsaszinü tentát. De pár nap múlva már csak fél szemmel csodálta a fölfordult világot, másik szeme ezt a félhalott bámulást vigyázta talponálló rémülettel. Pépes októberi csönd .volt a szobában amikor Fémia megragadta Lucián kezét. — Mért nem jött előbb? Nagyon féltem magát, vigyázzon. Lucián félreértette az aggodalmaskcdást. Büszkén és tréfásan kibontotta a mártiromságát, mint az uj selyemzászlót — A nagybácsinak hirtelen nőni kezd a világnézete, megvonja tőlem a támogatást Eddig néhány egyesület pénzével csinált olykor a maga nevében egy kis jótékonyságot. De most csalódott embernek csapott föl és lobogni fog, mint a középkori eretnekek a máglyán. A jövő hónaptól nem küld pénzt. A lány izgatottan forgatta az ujjára lopott karikagyűrűt. — Látja, ugy-e? Hagyja ott azt a komédiát, amig nem késő! Lucián meglepődve bámult rá. — Apa mostanában nagyon ideges. Fél is. Most, tudom, minden sikerülne. Ha szólunk neki, egy hét múlva külföldön vagyunk. Nekünk adná az egész vagyonát. — Soha! — Lelkesedett Lucián és szinte örült, hogy a fényes rajongások mögött még idején észrevette a kicsinyeskedő aggodalmakat. Ez a gyerekképű lány, akinek finom, beteg borzongásait korcsolyáztatták a dühös szavak, most a valóságelőtt egyszerre gyáva nőstényke lett Futásra gondol, képzeletében a maga nyerspolgári fészkét melengeti és befogja fülét, amikor a világ csörgő piros órája hideg ébresztőt permetez az alvókra. — Föléget mindent a háta mögött. Akkor kap észbe, mikor már késő lesz. — Soha! Kicsit hallgattak. A fiatal ember íészkelődött és az ajtót nézte. A lány segítségére volt. — Már menni akar? — kérdezte és hangja olyan lett, mint a hideg olló, amely gyerekes tudatlanságból hirtelen lenyirja a kinnal horgolt csipképet egy menyasszonyi kelengyéről. Még aznap elkészített egy gyújtó beszédet a szomszéd város egyetemi ifjúságának, amely már két ízben táviratozott érte. Reggel egyik falujabeli cimborájába ütközött az állomáson. A földi hazulról jött, dühös volt és szidta. Üzenetet is hozott neki, hogy rögtön hagyja el az egyetemet, siessen haza. — Nem megyek — válaszolt dacosan Lucián. De a földi heveskedett. — Megőrültél? Apád igy is haragszik, ha nyomban le nem utazol, nem kerül hetsz többet a szeme elé. Lucián vállat vont. Erősnek győzelmesnek érezte magát, aki elrúgja csolnakját a parttól és hősi hittel evez a fiatal szigetek felé. Nem is hajthat ki az ő számába egy magnyi igazság ezen a szívig nedvesedett parton, ha olyan könnyű suhintással el tudja vágni az odaérkező szálakat. A sinek közt bokrétás század búcsúzott a határokra. Egy fiatal tiszt szónokolt, a töbiek részegen mondataiba a sürü éljenzést. Lucián is velük lelkesedett, mig bele nem fáradt. — Gyerünk inkább a váróterembe! A folyosó végén, az őrszoba előtt egy horihorgas meg egy köpcös katona állta el útját. Simán Err.o: Esti fürdő Zuhany, zuhany, permetez, gazdag urnán' langyos, bő, enyhe csöpp-eső, ó mossad, mossad vdllamat... hullt záporozva halamba és szememre... szálam ért-piros, páros vonalától rajzolj magadnak szeszélyes utakat s ka fejem karcsú szárán leszaladsz. keritesd deliás vályucskába mellem fehér-rózsaszín dombjait, mert lombjait a la nem nyújtja szomjasabban ég felé, mint én emelem két feszült karom s tiz keskeny ujjam villás hegyét viz-rózsád felé... 0, be szeretnék lenni: sohanemlátott asszony Aphrodité... Kinek arcán nem siklott vállalkozó férfimosoly még soha. Sem szemével nem kapcsolódott szemébe vágyasait... Térdét sem simította szenibenülések véletlenében, inyesen... Izmos, karcsú járásától nem kapott csettintö szerelmi jókedvet s keble, öle forró sejtésén nem szedte gyors színekbe elmúlt szerelmek fülledt képsorát! Jaj!... a r.appal megtapadt koptató nézések pora beszállta a fiatal testem. (Magam is kedvüket kerestem??...) Vizsugdr, vizsugár! Segíts lemosni hát a rámhintett vágyak nyomát! Enyhébben... enyhébben... lágyan, mint lassított filmjáték, sétásan jöjjetek cslklandó csöppecskék... ...igy, ...igy,... fülemről gondoltán pottyanjatok váltamra s igyekezettek lassan érni el a Kád-óceán vizét... Csak halkan,... lassan... csöndesen, már hattyú-hamvas bőröm borzoljátok, . ugy-e nektek nincs férflszemtek kis vizcsöpp-gyerekek?... Fáradt vagyok... és álmos... bágyadt.■ ó... be... szeretnék... lenni: soha... nem... látott asszony, habokból tdmadt Aphrodite, — Elvtárs, a csomagját! — vezényelte az agárképü hórihorgas és már nyúlt is a könnyű papirdobozért. Lucián félremagyarázta a karhatalmi beavatkozást. — Élelem — vetette oda a könnyed fölvilágositása. De a két vitéz belökte az őrszobába. — Még most se érti? Azt hiszi, hogy fináncok vagyunk? Adja csak szépem ide, azt mink is tudjuk, hogy élelem van benne. A köpcös hozzávigyorogta a pontos tájékozottságát. — Sült csirke. — Kérem... — nyújtotta volna az úti elemózsiát Lucián, de a sérelmes eljárás az utolsó pillanatban fölkavarta vérét. — Maguknak ehhez nincs joguk! — Jaj? Nézze csak! — Ez erőszak! Adják vissza kérem a csomagomat. Különben jelentést teszek. — Jó — bólintott a hórihorgas, — de várjunk, jelentse ezt is! Megfogta hátul a kezét, intett a köpcösnek. Az oda lépett Lucián mellé és néhány másodperces halálos komoly célozás után olyan fricskát adott az orra alá, hogy Luciánnak két kövér könny mászott ki a pillájára. Aztán gyöngéden kituszkolták, még a kalapot is utána dobták. 5. Az állomásfőnök vonakodva hallgatta a szörnyű históriát. — Nézze, én fölvehetem a jegyzőkönyvet, de alig hiszem, hogy elérjen vele valamit. Elvégre ezeknek is élniök kell. Ön tudja, hogy most sokszor szükség van egy kis elnézésre. — De ez a gorombaság!. Én tudom, mi a forradalom. De az ilyeneket főbe kell lőni! — Ahogy gondolja, kérem. Ha mindenáron igy akarja, jegyzőkönyvbe foglalom a panaszt. De ismétlem, semmit sem ér vele. Kinn játszott a nap, röhögő, félig már kihűlt lombok lubickoltak a sürü fényben. A köpcös a folyosó végén nézelődött, rágcsálta a csirkecombot, még intett is Luciánnak. A vörös szalagos tiszt még mindig igazságot és jogot szónokoit és csiholta vele a lelkesedést, mint az acélpenge a kemény köszörükövet. Lucián elfordult. Hogy lehet ezekre éljent kiáltani. Titokban a pénzét olvasta, ép elég volna hazáig. Még árvának, kifosztottnak érezte magát az őszi ég fölborult, tulnagy márványburája alatt, ahol sütős fénypatkók pendültek egymásba és mögöttük halványodó utóképek foltosodtak, mint valami széttördelt nagy eskü darabkái. De azért lassan fölsötétlett előtte az este, amikor Fémia, a könnyen lelkesedő buta nőcske mindent elfelejt. Akkor ugylehet, ez a rongyos csapat is menekülni fog a határról, hullani, éhezni, dögleni fognak és itt bent majd erőre kap a megrémültek ezrede. Holnap jelentkezni fog, taktika volt az egész, ha kell, ő maga állítja össze a névsort, hogy kiket visznek mindjárt az első nap az erdőbe. Lepufíantják, elássák őket, a kutya se fogja nyomozni, hogy hova tűntek.
