Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-11 / 343. szám
22. oldal BÁCSMEGTEI NÄPLÖ 1927. december 11. gyakorlatokról van szó és ez semmi öszszefüggésben nem áll a gépek működésében bekövetkezett »érthetetlen« zavarokkal. A katasztrófa bekövetkezése előtti napon már a személyzet maga is suttogta, hogy ba] van a géneknél és aligha bírunk parthoz jutni. Simeon Guli, a hidegvérő kapitány, rendíthetetlenül leszerelte újabb és most már egyre fokozódó aggodalmainkat Október 25-én, kedden délután még mindig a nyílt óceánon jártunk, holott ,24-én reggel már Rio de Janeiróban keidéit volna lennünk. A hajótérkép jelzése ! szerint pedig valójában az Abrolhos'■ szigetcsoport irányában haladva, Porto Leguro-tói, a legközelebbi kikötőtől, 85 mérföldnyire jártunk és igy Rio de Janeiróig még jó 300 mérfölcínyi utat kellett frekventálnunk. Gépeink észrevehetőig fokozták az iramot, de a hajó mozgásában valami bizonytalanság, cikkcakkos előhaladás volt észlelhető, mintha a terhelés rossz elosztása miatt ingadozóban volna a hajó egyensúlyi helyzete. Délután 4 óra tájban, a déli szélesség ló^S* és a nyugati hosszúság 37°521 alatt utólértük az »Alhena« nevű hollandus teherhajót. Alig 100 méternyi térközzel mellőzvén az előttünk járó hajót, nagy nekirugaszkodással csakhamar magunk mögött is hagytuk. Alig haladtunk el 8—10 mérföldnyire, délután 5 óra 30 perckor hatalmas csattanás rázta meg a hajó fedélzetét, .nyomban utána éles csikorgás és súrlódás hangzott a hajó hátsó baloldala felől. Olyan érzés volt, mintha valaminek neki ütődtünk volna. Teánál ültünk éppen s láttuk, hogy az első gépészmérnök izgatottan lohol a kapitányi hidra. A hajón óriási izgalom támadt Rohantunk mi is a kapitányhoz, aki bosszús szófukarsággal torkolt le bennünket, hogy leszakadt a hajó baloldali csavarja, de veszély nincs! Izgalmunk még le sem csillapodott, midőn láttuk, hogy a személyzet izgatottan lót-fut és azt suttogja, hogy viz tódul a hajóba. Majd észre vettük, hogy a kapitány elhagyja a parancsnoki hidat éis a rádió-kamrába siet. Most már tudtuk, hogy veszélyben vagyunk. Lélekszakadva futottunk a kapitány után s mire elértünk a rádió-kamrához, az első rádiós tiszt halotthalvány arcáról és az idegen remegő ujjai alatt pattogó taszterről már leolvastuk az S. O. S. vészjelzést. Guli kapitány erőltetett nyugalommal, kurtán felelt kiáltó kétségbeesésünkre: »A csavar tünetijén keresztül vizet kapott a hajó... A rést be fogjuk tömni, de addig is megteszünk minden óvintézkedést... A közelben lévő hajókat hívjuk. hogy az utasokat átszállíthassuk...« Ezzel viszsarohant a parancsnoki hidra. Mi valósággal meg voltunk dermedve a rémülettől. Szó sem jött az ajkainkra... Szirénánk leadta a vészjelet s a matrózok lázas sietséggel készítették elő a mentőcsónakokat. A parancsnoki hídról Guli kapitány szócsövön vezényelt: »Először az asszonyokat és gyermekeket!« Ebben a pillanatban a III. osztályú utasok feltörtek az I. osztályú fedélzetre, megrohanták a mentöcsónakokat és kezükben késsel hadonászva, ökölharcot viva, elfoglalták az összes mentőcsónakokat. A tisztek is elvesztették fejüket. Egyik-másik ugyan revolvert rántott és próbálta az asszonyok és gyermekek elsőségét biztosítani és önmaguknak is helyet szorítani a csónakokban. Velünk, I. és II. osztályú utasokkal, senki sem törődött. A legénység legnagyobb része azzal felelt kétségbeesett kiíakadásainkra, hogy: »ők most már nem tengerészek, hanem olyan emberek, mint a többi és mentik a saját életüket!!« Egyesek fosztogatni kezdték az I. és II. osztályú utasok kabinjait. Mások feltörték az I. osztályú bár szekrényeit és rávetették magukat a szeszes italokra. Akadt olyan matróz is, aki a gyűrűket és fülbevalókat kezdte leszedegetni az asszonyokról... A legteljesebb anarchia és megátalkodott gonoszság lett úrrá a hajón, őrületes zsivaj, sirás, jajveszékelés, verekedés, birkózás — és a hajó tisztikara tehetetlenül nézte az elszabadult állati ösztönök fékevesztett viharzását, Guli kapitány pedig a parancsnoki hídról üvöltözött bele az őrjítő káoszba. Minden mentőcsónak meg volt szállva és előkészítve vízre bocsátáshoz. Minden csónakban voltak tisztek és tengerészek is. Csak mi, I. és II. osztályú utasok álltunk magunkra hagyatva, tanácstalanul, kétségbeesve, halálos dermedtségbe merevedve. Körülbelül 30 percig tartott ez a borzalmas őrjöngés. Akkor fgltünt hajónk mögött az »Alhena«, amit kevéssel a katasztrófa bekövetkezése előtt hagytunk el. Uj reménység szállt meg bennünket és kezdtünk készülődni a menekülésre. Vízre eresztették a csónakokat. Az első két mentőcsőnak amint vizet ért, valósággal összeroppant és a benneiilökkel együtt szempillantás alatt tűnt el a hullámokban!... Újabb rémségek szakadtak ránk: a csónakok rozogák, nem bírják el a terhelést!... Hajónk észrevehetőleg billenni kezdett a baloldala felé... Az »Althena« közelünkbe ért és leeresztette két mentőcsónakát. Ekkor kezdtek tiszt, a rádiótisztek és a parancsnoki hídról intézkedő kapitány, — aki ezekben a percekben már egy tétovázó őrült benyomását tette reánk, — fejvesztett futkosásuk közben egy-két odavetett szóval biztattak és bátorítottak bennünket: »Mindenki meg lesz mentve, négy hajó teljes gőzzel tart felénk, minden pillanatban várjuk érkezésüket.« A rádiótisztek állandóan dolgoztak a leadókon és megerősítették a tisztek biztató kijelentéseit: állandó kontaktusban vannak rádión a felénk siető gőzösökkel. Sötétedni kezdett. A hajónkon felgyultak a villanylámpák. Az »Alhena« 2 kis reflektorral világította meg a tengert és nagyszerű tisztjei és matrózai úgy halászták ki a vízben vergődő fuldoklókat. A zűrzavar , az ezerhangu sikoltozás, rémület, halálfélelem, elkeseredés, aggodalom és utolsó erőfeszítések iszonyatkoncertjét lehetetlen leírni és elképzelni. De a legiszonyatosabb volt mégis a Hajón rekedt asszonyok és gyér-Est i léi 11 órakor. A Mafalda agóniája beleugrálni az emberek a vízbe. Az úszómelényeket és uszóöveket mind elhará csolták a matrózok és a III. osztályú utasok — mégis, sokan, mentőövek nélkül ugráltak bele az egyre jobban baloldalára fekvő hajónkról a tengerbe és a vízben eszeveszett küzdelmet vívtak, hogy megközelíthessék az »Alhena«-ról lebocsátott mentőcsónakokat. Közben a »Principessa Mafalda« néhány mentőcsónakát is leeresztették a vízre és a bennülö matrózok gyors evezőcsapásokkal percek alatt el is érték az »Alhena«-t, de a célhoz ért mentöcsőnakok nem tértek többé vissza a hajónkhoz, bár az 1. és II. osztályú utasok jajveszékelö tömege és a III. osztályú utasok közül különösen nők és gyermekek még a legfelső fedélzeten vártak megmentésükre. Hiteles tény, hogy a mentöcsolnakokat a hajón, utazó olasz férfiak — életerős fiatal emberek — vették birtokba és a leszálló tisztekkel és legénységgel együtt a saját bőrüket mentették meg, mit sem törődve a gyámoltalan asszonyokkal és gyermekekkel. A legkétségbeejtőbb gaztett az volt, hogy a mentőcsónakokat vezérlő tisztek és legénység is tüstént biztonságba helyezkedett az »Alhena« fedélzetén, a csónakokat berúgták a tengerbe és nem tértek többé vissza hozzánk. Közben teltek a halálgyötrelem percei és órái is, — a hajón maradt néhány mekek jajveszékelése és segítségért való siránkozása... Csakahamar oda érkeztek a katasztrófa színhelyére az »Empire Star« nevű amerikai hajó és fél kilenc óra tájban, a teljes sötétség beálltával, a »Formosa« nevű francia kereskedelmi oceánjárók is. Mig azonban a »Mormosa« közvetlen közelből körülmanövirozott bennünket és hajónk faránál, mintegy 50 méternyi távolságra leállította gépeit és 4 mentőcsónakából összes tisztjei és legénységének javarésze vizreszállottak, hogy minden erejük megfeszítésével két óra hosszán keresztül az »Alhena« két mentőcsolr.skával operáló hősies önfeláldozást tanúsító holland tisztekkel és legénységgel együtt fáradozzanak megmentésünkért, az »Empire Star« 250—300 méternyi távolságra tartotta magát tőlünk s megelégedett azzal, hogy a közelébe jutott fuldoklókat kihalászta egy mentöcsolnakával. A »Formosa« és »Alhena« tisztjeinek és legénységének derekas munkája bizalmat öntött mindannyiunkba és mert közben Guli kapitány is visszanyerte hidegvérét és végzetes optimizmusát és váltig hangoztatta, hogy hajónk vizen tudja magát tartani és semmi körűimé- { nyék között nem sülyed már lejebb, vi-1 szonylagos nyugalommal és önfegyelme- j zéssel vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. j A mentőcsónakok ugyanis egyelő- j re még nem közelíthettek leeresztett hágcsónkhoz, mert a vízbe ugrálókat kellett előbb összeszedniük. 1300 embert csónakokon kiszállítani, normális körülmények között is hosszú órákba telnék! Vártunk tehát, majdnem türelmesen, hogy a vizbeugrás és a vízben fuldoklók halászgatása is véget érjen és kezdetét vehesse a rendszeres kihajózás. Minden bizodalmunk megvolt ahhoz, hogy ez rövidesen sikerülni is fog, mert a tenger teljesen csendes volt Reményünket. csak fokozta az, hogy két újabb hajó, a »Mosella« és»Rosseíti« is megérkezett segítségünkre. Tizenegy órára járhatott az idő, midőn hirtelen kialudtak összes villanylámpáink és a fülkéjéből kiugró rádiótisztunktől meghallottuk, hogy a rádióállomás is megszűnt működni, mert elektromos gépeink nem adnak több áramot Guli kapitány a hídról vezényelt a rádiótiszteknek, hogy kapcsolják be az akkumulátorokat és dolgozzanak tovább, kérjék a »Formosa «-t »Alhena«-t és »Empire Star«-t hogy összes reflektoraikat irányítsák ha, jónkra. Ebben a pillanatban észrevettük, - hogy hajónk egyenletes, lassn mozduiással újból balfelé dől, tatja fokozatosan sülyed a viz alá, orra lassan kiemelkedik a vízből. Ész-’ revették ezt a mentőhajók is és a. »Formosa« kapitánya szócsövet ra-‘ gadva, a kaptányl hídról kiáltozott felénk: »Lancez-vous á leant* (»Ugorjának a vízbe!«) Éreztük^ hogy ez már a végső veszedelem. Én nem tétováztam tovább. Férjemmel együtt tüstént leugrottunk a hajó hátsó pereméről és néhány uszótempóval már csolnakot is ér£ tünk. Nagyon sokan követték példánkat, d&, a »Mafalda« fedélzetén még mindig 400^ emberre tehető tömeg sikoltozott mentségért Kétségbeesett szorongással lát-j luk, hogy a hajó percről-percre lejebb] fordul tatjával a viz alá, orra pedig mind! magasabbra emelkedik ki a vízből. A] fentrekedtek között tetőfokát érte el a! pánik. Most egy irtózatos robbanás hallatszott a hajóról (Ez volt az egyetlen robbanás, ami aj hajón történt, tehát nem igaz az, hogy! a hajókatasztrófát kazánrobbanás idézte elő), / A reflektorok fényében még láttufc , hogy Guli kapitány a parancsnoki, hídon lekapja sapkáját, azzal üdvözlést int a mentésünkön {áradozó hajók felé, aztán háromszor a sípjába fuj, majd kabátját leveti, mintha ő maga is vizbeugráshoz készülne, de ugyanakkor a hajó orra csaknem merőlegesen szökött fel a vízből s abban a pillanatban az egész hajó vertikális irányban lassan lemerült a viz alá... A végső halálsikony sokszázhangu kórusát elnyelték a hullámok, az iszonyat csendje döbbent a »Principessa Mafalda« helyén örvénylő hullámok fölé... Fél tizenkét óra volt, éjfél előtt... köröskörül a tengeren fadarabok, bútorok, podgyászok és fuldokló emberek úszkáltak... A három mentőhajó reggelig cirkált a borzalmas katasztrófa színhelyén és a reggeli világosság beállta után látván, hogy nincs több teendőjük a rettenetes tömegsír felszínén, elindultak velünk a kgközelebbi kikötő, Rio de Janeiro felé. Csak ott tudtuk meg, hogy a »Principessa Mafalda« 305 emberi életet vitt magával a viz alá s ezeknek legnagyobb része védtelen asszony és ártatlan gyermek volt. A hajó legénysége és tisztikara azonban csaknem egészében megmenekült!!! (Folytatása következik.) Pázmány Zoltán Megnyílt! ujj kOlcsünkönyvtAr és aiitíquarlnm magyar, szerb, német és francia könyvekkel. Naponta fői dinárért egy könyvet olvashat SUBÖTICA, Paš'ćeva ulica 7 11781
