Bácsmegyei Napló, 1927. december (28. évfolyam, 334-360. szám)
1927-12-11 / 343. szám
1927 december 11. BÁl YET NAPLÓ 19. ótaáT Ripilyom, itysg, hejretyutyutyu ... Néhány szó ics-ről és itg-röl igaza van Szenteleky Koméinak abban, hogy szűnjön meg már egyszer az a káosz és bosszantó következetlenségi rendszer, ami a szláv és általában az idegen nevek magyar átírása körül tapasztalható, különösen a napisajtóban. De ahogyan a káoszt meg akarja szüntetni, abban nincs igaza és a hiba annál súlyosabb, mert a?t az irodaloma is be akarja vinni. »A szláv nevek magyar helyesírása, cimü cikkében is előfordulnak^ következetlenségek, amclyek lerontják fejtegetéseinek logikai értekét s igy már emiatt is elfogadhatatlanná válik szabályelöirása. Nem szimpatikus nekem a filoiógizáió szorszálhasogatás, de’még kevésbé szimpatikus a ty betű. Érzés dolga, de talán nem kizárólagosan egyéni és nem önkényes ez az érzés. Bármennyire haszontalan dolognak tartja az ember a filológiai vitákat, niegis szót keli emelni (már csak hzért JS, mert a kérdés Szentelekynek, a költőnek fontos) például a szerb vezetéknevek ity-es átírásának követelése ellen, elsősorban a magyar jóhangzás és a magyar nyelv természetes finnyássága nevében. Talán feltűnt már másnak is az a különös bánásmód, amelyben a magyar nyelv a ty hangot részesíti: a ty csaknem kizárólag olyan magi szavakban szerepel, amelyek vagy értelmetlenek, vagy pedig komolytalan, csecsebecsés. mókás, lenéző, ellenszenves, fitymáló fogalmat jelentenek. Van ugyan olyan magyar szó is, amely direkt ty betűvel kezdődik: a tyuk. De ez a tyuk, a maga kezdő ty-jével, egészen egyedül, árva magányban korzózik a magyar szavak hosszú uccáján. A tyúkon kívül még egy állatnak a neveben szerepel ty: kutya. öt ujjon lehet elszámolni azokat a ty-betüs szavakat, amelyek tisztes, komoly, szép tartalmúak kivételesen. Ezek: atya (nem is igen használatos), báty, hattyú, fátyol, patyolat. Itt vannak ezzel szemben a következő ty-betüs szavak: perepntty, ripityom, pinty, hejretyntyutyu herkentyű, ityeg, lityeg, fityeg tityfiríty, etyepetye, tutyimutyi batyu, betyár, bütykös, fütykös, dutyi, fattyú, lötty, lotyó, karatyol, kátyú, gatya, pityke, potyog, potya, letetyel moty6' pletyka, hetyke, vityillá tltymdl, mutyi, kutykuruty és még a hangutánzó, hangfestő szavak: motyog, totyog, kotyog, rotyog, lortyog, ketyeg, hortyog stb. Megvannak tehát bizonyára a pszic iOlógiai indokai annak, hogy a magyar nem szívesen használja a ty betűt ak*°r, amikor tisztes, megbecsült fogalmakat fejez ki, igy különösen, mikor tulajdonneveket nevez meg. És nyilván ilyen pszichológiai ok is idézhette elő azt a gyakorlatot, hogy a szerb tulajdonnevek uh-ét a magyar nem ity-nek hanem ics-nek ejti ki. Szenteleky szerint na ics-et mondunk, akkor is ity-et kell írnunk. Miért? Mert — idézi a helyes írási szabályt — »a szláv, török, perzsa, arab stb. neveket kiejtésük szerint Írjuk, ahogy s amennyire magyar betűinkkel kifejezhetjük.. Tehát: 7. kiejtésük szerint. Azaz fonetikusan Mármost magyar fonetikával. vagy szerb fonetikával? A magyar kiejtés Pedig, mint Szenteleky is elismerte, ics. De meg kell állapítani, hogy a szerb szintén sohasem ejti ki ity-nek a veze téknév végződését s általában sohasem mond kemény ty hangot, hanem mine's a ty és cs közt levő, átmeneti, lágy hangzást használ, sőt néha világosan es-t mond, amikor a „1,“ mássalhangzót kiejti. (Talán kizárólag egyes délszerhial dialektusban fordul elő a tiszta tyhangzás.) Ebből az következik, hogy ha a helyesírási szabályhoz akarjuk tartani magunkat, amely szerint az idegen neveket annyira hűen kell átírnunk, 2. amennyire magyar betűinkkel ki fejezhetjük, akkor a „h“ átírására épp olyan megfelelő a cs. mint a ty. Tekin tetbevéve, hogy a magyar a kiejtésben lcs-ct, a szerb pedig majdnem ics-et használ, továbbá tekintve a ty elleni magyar ellenszenvet, megint csak arra a konklúzióra jutunk, hogy a helyes ál írás: ics, nem pedig ity. (Még egy ok: a ty végződést a magyar könnyen téipszilonos, nemesi magyar fi-ne-k olvassa!) ’ Ebben az esetben tehát a helyes nyelvérzék és az egészséges eufóniai ösztön tiszteletbentartása az, hogy folyton icset írunk. Épugy, ahogy a magyar közhasználatban mindig is ics volt a szeri bes vezetéknév végződése, hiába irt be némely anyakönywezető, vagy Iskola igazgató ity-et Az elmagyarosodott és nemesi szláv családneveket miért ép pen csak ity végződéssel nem írták soha, habár ich, its használatos volt számtalan esetben, az ics-en kivül? Mert az ich és its ugyanannyit jelentett mint ics, az egyedüli lehetséges fonetikai Írás. Nem áll meg az sem, hogy a szerb költők nevei most vonulnak be először a magyar Írásba s ezért az uj jelenségre, ui törvényt kellene szabni. A szerb költők nevei szerepeltek már a magyar Írásban régtől fogva és a legújabb időkig, még pedig ics-csel, de e tradíciótól eltekintve sincs sok értelme annak, hogy például az azelőtti Petrovícs most azért, mert véletlenül költőnek a neve, Petrovity legyen. Ifjabb következetlenség Szentekkynél az, hogy ragaszkodik az idegen veze ték- és keresztnév eredeti sorrendjébe; ugyanakkor, amikor elitéli a szláv (orosz) nevek németes átírását Kétségtelen hogy a magyar írás, főleg újságírás r.émet kézből, német közvetítéssel kapta | meg ezeket az idegen szereplő neveket és felületességgel át is vette a németes kiírásukat: Turgenieff, Strogoff, Dostojewski, stb. De amilyen hiba ez, amit Szenteleky ostoroz, hogy Turgenieff-et írnak Turgenyev helyett, ugyanolyan hiba az Is, amit Szenteley követel: hogy Iván Turgenyev-et írjunk Turgenyev Iván helyett. Hiszen ez a sorrend szintén szolgai másolása az idegen sorrendnek. A magyar hallásnak bántó, ha a keresztnév van elől, a vezetéknév pedig utána, sok esetben nem is tudná megkülönböztetni, melyik a vezetéknév. S az idegen neveknek lényegét egyáltalán nem érinti, ha a sorrendjüket magyarosan megfordítjuk, ez még nem egyenlőértékű művelet azzal az erőszakossággal, hogy France Anatole nevét átkeresztelik France Antalra, vagy Meunier Constantin nevét Molnár Szilárd-ói erőltetik át. Teljes mértékben jogos Szenteleky ér zékeny felháborodása az ilyen indoko- Tatlan furcsaságok ellen, mint jSombor Stara-Kaniža. Mert a magyarnak módjában áll a saját betűivel úgy leírni ezeket a szavakat, ahogy a szerb is, meg a magyar is kiejti: Szombor, Sztara-Kanizsa. Akárcsak az ics-ot. És meg fogja tanulni már az újságírás azt is, hogy Spaho, Split, Susák, Srskics: felemás Írásmód, hibás. Az egészen helyes ez: Szpaho, Szplit, Szusák, Szrsklcs. Szenteleky Kornél helyesírási receptjének következtetései azonban csak növelnék az összevisszaságot, zavaró bántó, tüneteket termelnek ki. Mikes Flóris VEROCSKA IRTA: SZÍNI GYULA Nem voltunk többen, csak hárman. Mindegyikünk szemében más ország kék ege tükröződött. És szőkék voltunk mindahányan. . Ha pedig hallgatag erdőben, csevegő források közt három szőke ember jár, akkor a harkály kopácsolása is szívdobogásnak hallatszik. Patak álta utunkat és, széraz lábbal csupán úgy lehetett átgázolni rajta, hogy mohos és süppedő szikladarbjaln ugráltunk át a másik partra. A leányok felfogták az aljukat, a francia kacéran, az orosz esetlenül, számítás nélkül. Buzgó források fel-íelperdülő szava csalogatott mind beljebb a sűrűbe. És kissé kacéran elképzeltem, hogy egyegy Ilyen kútfő mellé telepedett nem is oly rég a múlt század egyik legnagyobb szenvedője, az elkárhozott, elhízott Wilde Oszkár. Ebben a német nogentl erdőben csak egy társa maradt még meg neki, a hírhedt Walsin-Eszterházy. Együttesen viselték itt a társadalmi száműzetés terhét, az angol a maga remetei hallgatásában, a franci a maga szájas gyűlölködésében és együtt olvasták a Flaubert »Trois contes«-ját... — Nini, maga egészen elhallgatott, — fordult hozzám a francia leány, akinek bihó madártermészete csak itt ébredt fel igazán az erdőben, ahol kedvére szökdécselhetett, csivoghatott, dalolhatott és ha más nem, a visszhang felet neki. Az orosz leány befelé merengő pillantással szedett harangvirágot, mely itt olyan üde és nagyszemü. Sok öntudatlanság volt abban, ahogy ösvények útvesztőin mindig egy irányba igyekezett, mintha valami vonzotta volna. Talán az illat, a pára, amelyet messziről megérzett vagy a halk zugás, amelyet a mi fülünk hallott. Fürkészve, némán ment előttünk és amint egyszer csak átvergődtünk a süsü bokrokon... ragyogóan, napfénytől mámoros kigyózással elénk tárult a Marne. A néma erdő után a zajos folyópart. Az emberek versenyt lármáztak a habokkal, paskolják a lágy vizet, amely az árnyékban olyan, mint a tinta és kidagad, mint a selyem. Visongó mámorral vetik magukat a puha mélységbe, aztán fókafejjel, vizet prüszkölve buknak fel és önfeledt szavakat kiabálnak a parton állókhoz, a hangjuk pedig öblösen, visszhangosan szökik át a viz tükrén. A túlsó parton borongó pagonyok és néptelen rónák vonulnak a végtelenségbe, mintha <a selymesen kék francia éggel együtt álmodoznánk. Innen pedig angol yachting-clubok csinos, fehér csónakházai, a ringatózó habokon halkan összeverődő csónakparkok szinte tengerparti életet varázsolnak az édesvíz mellé. Mint valami részeg pillangó, amely a vízbe hullt, sárga vitorláju yacht keringőzik a napfényben. Fehér sapkás, fehér bluzos hölgy rángatja a zsinórt és amint a vitorla a széltől oldalt fordulva siklik tova, amazon-gerince és erős alsó testén vele csavarodik. Távolabb evezősök slklanak pőrére vetkőzött, napbarnított mellkassal, csupasz karral. A fehér shooner a piros evezők szabályos lemerülésével olyan, mintha valami óriási és karcsú bogár szöknék a vizen. Az orosz leány. Verocska mindezt elmerülve, némán nézte. Talán Dnyepr jutott az eszébe, amely nem ilyen kék és a zömök orosz parasztokat látta, amint nehézkesen, íatuskószerűen hullanak a vízbe. Itt minden karcsúnak, könnyűnek és finomnak látszott előtte. Néma hódolattal és egészen elérzékenyedve borult a francia leány vállára. — Jaj de szép — csak ennyit tudott mondani. És a szemét nem tudta többé levenni a vízről, amely egyhangú ziigással odaverődött a parthoz és szelével megborzongatta a vadfüvek kalászait Arra sem tudott már figyelni, mikor a szomszédságukban egy bőbeszédű és henyén kövér ember állt meg, akinek a vállán fehér egerek mászkáltak, a zsebéből gyikok feje és körme kandikált ki, a nyaka köré pedig vízi sikló volt fonva és görcsbe végződött, mint valami nyakravaló. Az »emberek körbeálltak és soukat dobáltak a földre mindaddig, mig a »charmeur« egy álmos vízi kígyót fejestől a szájába nem csúsztatott. Verocska csak a vizet kémlelte, a szemével simogatta és néha ineg-megrázkódott — Ó be szép — hajtogatta egyre. És ahogy tovább mentünk, minden kérdése csak ilyenek körül forgott: mé!y-e, me- Ieg-e, szabad-e? Egy pillanatban, amikor nem figyeltünk rája, a poros cipőjét bokáig mártotta a vízbe. — De mit csinál? — szólt rá a francia____ leány és az orosz leány erre összeráz-moros kodott, mintha főlébrcsztettük volna. Egyre néptelenebb helyekre jutotturJc, a folyó sugarasan és szfd mindig mellettünk bugott Egy lanka son hol a nagyszemü lóherék aian* borszőnyeget terítettek amely cwknem a vízbe csúszott alá, letelepedtun rsörül volt köröskörül. A francia leány kalászt kezdett tépm a szerelmi babona régi szavaval: It aime un pea Beaucoup d la tolié pas du tout Verocska minden perccel lejebb siklott a virágszónyesen és egyMerre o y közel volt a vízhez, hogy belejnárthatta a kezét. Szótlan gyönyörűséggel. Mosolyogva néztük, »mint * egyik cipőjét azt a nehézkes, bakancsféle topánt, aminőben ^oban szokt járni. A következő percben, fehér laPa belesiklott a vizbe, amely zöldesen tu - röződött a parti füvektől. A francia leány felkacagott: _ Ezt én Is megcsinálhatom. Qyorsan levetette a finom cipőjét a* áttöri harisnyáját és belelógattal a lábát a hullámverésbe. Mindketten kacagtak. de az orosz leány lehunyt Pillával és éles kacagással. minth^,n^ha játi nák Egyszerre csak megoldotta a hajai, Sir . váltóra omlott, »mint nil»» a folyó tükre fölé hajolt Nem tudom, a víz vagy a part zöldes csillogása okozta-e, de szőke lu ' olyanok voltak, mintha hínár keveredett volna közéjük és az egész adatában, hallásában olyan volt, mint egy vlzi nimfa, aki elemébe került és aki a földi ru hátói szabadulni akar, vágyakozik. Amint egy-egy erősebb hullám érkor «ÍTÍartL . leányok leMe'kacaílak és sivalkodtak. De Verocska nevetése halkan húzódott sokáig, mint valami sóhaj. Egyes mozdulatai Pedie annyira rendkívüliek voltak, hogy a francia 1 ány, aki közvetlenül mellette ült r ránézett kíváncsian, megdöbbenve Verocska nyújtózó mozdulattal hirtelen Letette a blúzát. Pillanatok következtek, amelyek villámgyorsan es oly bénítóan peretgek le, hogy nekünk, i másik kettőnek elállt a szívunk verése. Tépte magáról a ruhát és a napkeve egyszerre remegő, borzongó testét tel jes szabadságában ölelte körül. Oly vakító és oly váratlan volt mindez, hogy “Lmdma, onkonyt.l.nül bah.my am. A francia leány kiugrott a parira, csak ekkor kapott észbe és felháborodva kiáltott az orosz leányra: — Nem szégyell magát? Verocska ezt már nem hallotta. Nem az úszók ügyességével, hanem valam megbénult bájjal hullott a vízbe, amely, (ellökte és fehér testét a színen vontatta, nyomában a csillogó habtarajok fényes uszályával. Dcrmedten néztünk utána. Nem tudtuk, hogy mi történik. Nem tudtuk, hogy segítségére siessünk-e, vagy összetett kézzel bámuljuk mámorát, amely minden újabb hullámmal végiponaglott rajta. Még láttuk a viz színen sápadt, mosolygó arcát, amelybe belecsapkodtak nedves hajfürtjei, még láttuk I hunyt szempilláit, amely alól a szeme bágyadtan, ismeretlenül nézett reánk... aztán úszott tovább a viz soürava a másik pari felé, hol már alkonyodon és egy kutya, amely sehol sem volt latható, hosszan vonított. — Meg kell menteni! — kiáltott fel a francia leány és lefelé kezdett szaladni a parton a viz sodrával. Verocskának már a feje se mvolt látható sehol. Mintha beleolvadt volna a szemhatárba, amely gyöngéd, szomorú rózsaszínnel tért lassan nyugovóra. A francia leány holtra váltan nézett rám, néhány percig álltunk iíV «^mással szemben. Hirtelen íelcsuklott, könny lepte el a pilláját. — Pauvre petite! •*- sóhajtott fel«-Verocskát kifogták a petite-bernevillei halászok. Utoljára a Salpetriére egy vaságyán láttam. Tifuszos lázában nem ismert meg senkit Talán a Dnyeprro álmodozott, hol zömök parasztok fatuskóként hullnak a vizbe; talán a fáméról, amelyen sárga vitorlák mint tnaniilanzószárnvak lebeznek.
